Mit is mondhatnék magamról röviden, tömören, s úgy, hogy az még el is áruljon valamit rólam? Gyűlölöm a gyűlölködést, szeretem a szeretetet (s mindezt nem csak úgy mondom!), megrémít az ember, mikor embertelen, és rajongok az állatokért, mert ők mindig emberiek. Én annak a kilenc éves srácnak írok, aki egykor én magam voltam. Akinek a négy fal közé zárva csakis a könyvek lehettek víg játszópajtásai és bölcs nevelői, s aki még csak nem is mert álmodni arról, hogy Álomország egyszer majd befogadja, mint mesélőt. Hosszú-hosszú éveken át éltem kényszerű társbérletben a magánnyal, míg aztán betoppant az életembe (valós mesei csodaként) Noémi, a feleségem, akivel jelenleg egy kutyát és egy csincsillát, valamint egymást neveljük még több szeretetre, s próbálunk rávenni mindenki mást is arra, hogy a vicsorgást mosolyra, az ordibálást énekszóra, a falak mögé zárkózást szabad lélektáncra cserélje.
Írtam felnőtteknek és írtam gyerekeknek is, de mindaddig nem találtam saját, igazi hangomra, míg rá nem ébredtem, hogy a gyerekeknek épp úgy kell írni, mint a felnőtteknek: őszintén, néha kegyetlenül, szókimondóan és merészen. A gügyögést megvetem, a nyíltságot szeretem. Teszem a dolgom, míg Ég Atyácska engedi, s remélem, hogy utána se tűnök el nyomtalanul. Kedvenc fagylaltosom Bagaméri, legjobb barátom a varázslók közül Fitzhuber Dongó, Gazsi bácsi pedig szerintem is lótetű!
A többit pedig, ami még fontos, tán elmondják a könyveim.
A Cerkabellánál megjelent könyvem
IRODALMI KÁVÉZOO 