Kiss Ottó

Az első kötelező olvasmányomat néhány mondat után félretettem, és később is csak nehezen vettem rá magam a folytatásra. Bár vidéken éltem, mondhatni, falusi környezetben, és jórészt nagyszüleimnek köszönhetően tele voltam százéves történetekkel, a kötelező olvasmány régies nyelvezetét nem szerettem. Akkor még el sem tudtam képzelni, hogy a könyvek valamikor majd nélkülözhetetlen szerepet játszanak az életemben. Az első általam választott regény olvasásakor értettem csak meg, hogy milyen remek találmány a könyv: térben és időben is úgy visz el messzire, hogy közben mégis egyhelyben maradok.

Tizenhárom éves koromban egyik nyári este a könyvtáros kisasszonnyal egyszerre mentünk hazafelé. Okosan beszélt, és okosan is hallgatott. Mielőtt elváltunk volna, szembefordult velem, megfogta a kezem, és felém lépett, amitől a szemünk éppen egy vonalba került, az arcunk pedig majdnem összeért. Ha akarom, ma is fel tudom idézni az illatát. Éppen olyan friss volt, mint az új könyveké, amikor először pörgeti végig a lapjaikat az ember.

Az első ismertebb gyerekkönyvem huszonöt évvel később Csillagszedő Márió címmel jelent meg, az eddigi utolsó a Ne félj, apa! címet viseli. Mindkettő főszereplője egy-egy kislány, ahogy a saját életemnek is a kislányom a főszereplője, aki ma már szintén sokat utazik térben és időben.