Várfalvy Emőke

Mindenki vágyik arra, hogy legyenek barátai.
Ez alól én sem vagyok kivétel.
Csakhogy van egy kis bökkenő. Nekem ez a barátkozás dolog nem az erősségem.

Pedig barát alapanyagból nem volt hiányom. A szomszéd nénik és bácsik, miután a szüleim hazahoztak a kórházból, mind úgy döntöttek, nekik is kell egy ilyen néha cukin szuszogó, olykor kissé büdi, de imádnivaló bőgő masina, így mikor totyogó lettem, már volt kivel összekapaszkodnom a járókában.

Volt azonban egy kis bibi. Míg én rózsaszín, ő kék zoknit viselt, és úgy tűnik, az én időmben a kék zokni volt akciós, mert minden járókapajtásomnak az volt.
Így, bár alkatrészeire szereltem velük két lábbal hajtós kisautót, a mai napig bármikor csukott szemmel mászom fel akár 10 méteres fákra, és nem volt lány a fővárosban, aki nálam több bicikli külsőt koptatott el a 6. szülinapja előtt különböző bandaháborúkban, nem lettünk barátok.
Pedig barátokra mindenkinek szüksége van.
Csakhogy nekem ez a barátkozás dolog nem az erősségem.

Anyukám mesélte, hogy amikor először játszótérre ment velem, odaléptem a hintához, csípőre tettem a kezem, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentettem:
– Most én hintázok.
Mondanom se kell, hogy mind a három piros olajfestékkel kent hinta egyszerre fékezett, kicsapódtak a biztonsági láncok, és a bennük ülők a világ három égtája felé menekültek előlem visítva.
Nem lettünk barátok.
Ezután egyre többet gondoltam rá, hogy barátokra mindenkinek szüksége van. Nekem se ártana végre szert tenni egyre.
Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez a barátkozás dolog, nem az erősségem.

Az óvodában hiába meséltem fejből, 3 csoportnak, míg az óvó nénik békésen trécseltek az udvar túlsó felén, mindenki a Dózsa Vera barátja akart lenni, mert neki olyan jóképű volt a középsős bátyja.
És, ha ez nem lett volna elég, a hálátlan óvó nénik is inkább Jancsikát lovagoltatták a térdükön, mert neki volt a helyi pártbizalmi a nagypapája. Így, bár gőzöm sem volt arról, mi az a párt, abban biztos voltam, hogy nekem sosem lesznek barátaim.

Aztán mégis lettek.
Már iskolába jártam, mikor találkoztam velük.
Jó fejek voltak, egyáltalán nem zavarta őket, hogy rengeteget beszélek, sokat kérdezek, és nincs hosszú, bongyorkás copfom, rózsaszín pörgős szoknyám, meg illatos tollam, mint az összes lánynak.
Ők sosem nevettek ki azért, mert jobban hasonlítottam Dumbóra, mint bármelyik Disney hercegnőre, bármiről beszélhettünk, bármikor és bárhová elmehettünk, hiszen ehhez nem kellett kimozdulnom a szobámból egy percre sem.
Egy gyerek nem is kívánhatna jobbat, mint hogy egész nap együtt lehessen a legjobb barátaival, ehhez pedig nem kell más, mint, hogy a barátok könyvlapok között lakjanak.
Hálás vagyok nekik, első igazi gyerekkori barátiamnak, mert nekik köszönhetem, hogy ma már vannak könyvön kívüli barátaim is, s azt is, hogy most veled, itt találkozhatok.

A könyvbeli barátaim mutattak be azoknak a barátoknak, akikről azt gondolom, mindenkinek meg kell őket ismernie, mert náluk viccesebb, jólelkűbb, esetlenebb, szerethetőbb, néha kissé meggondolatlan, de gyakran furfangos alakokkal még nem találkoztál.

Hálás vagyok a Cerkabellának, hogy segít abban nekem, hogy együtt összehozzunk egy olyan baráti társaságot, amiben egy gyerek (és felnőtt) sem kell többet úgy érezze, hogy nincs egyetlen barátja sem.
Köszönöm, hogy itt vagy, remélem, hogy hamarosan veled is mesés barátság köt majd össze!

Szeretettel:
Várfalvy Emőke
meseíró