A kisfiú jó ideig feltűnően nagy adag tízórait tarisznyáltatott az édesanyjával. Hihetetlen, hogy egyedül ő enné meg. Mert amikor fele annyit vitt, azt is rendszerint hazafelé jövet majszolgatta el. Ennek következtében csak ímmel-ámmal csúszott rá az ebéd, nem is beszélve arról, hogy mennyire nem szép az utcán enni.
– Kinek ez a töméntelen ennivaló, kisfiam?
– Nekem. Kinek másnak? – pirult el a kisfiú, mert nem tud ő füllenteni, kivált az édesanyjának nem.
– Az egyik barátomnak viszem – vallotta meg szemlesütve.
– Hát ki olyan barátod van, aki rád szorulna?
– Van.
– Véletlenül nem négylábú ez a te éhes barátod? – kérdezte közbe a nagyfiú.
– De.
– És úgy szokott üdvözölni, hogy: vau-vau?
– Úgy. Ismered?
– Mintha láttam volna – titokzatoskodott a nagyfiú –, ott az öreg fal mellett, a romos házban, mintha ott lakna.
– Ott lakik szegényke. De te honnan ismered?
– Láttalak egyszer együtt „tízóraizni”.
– Meglestél? – háborodott föl a kisfiú.
– Véletlenül láttalak meg. Amikor elibéd mentem, hogy együtt jöjjünk haza, mert csak nálam volt kulcs. Nem is zavartalak a közös kosztozásban. Csak egy kicsit túl drágának találom kutyaeledelnek a vajas-sonkás kenyeret. És nem is lakik jól vele.
– De akkor mit adjak?
– Ételmaradékot, csontot.
– Csontot kap a szomszédból is. Mert ők is szeretik.
– Ha szeretik, miért nem veszik magukhoz?
– Mert nem akarja elhagyni a helyet, ahol mostanáig élt. A bácsi, akié volt, meghalt. Jöttek a rokonok, elvitték a bútorokat. Mindent. A kutyust is elvitték, de az visszajött. Lehet, hogy rosszul bántak vele a rokonok. De inkább hűségből jött vissza.
– Honnan tudod?
– A szomszéd bácsi mondta. Oda se ment. Pedig ők igazán szeretik. A házat lebontják. Olyan roskatag, inkább viskó, mint ház, s olyan kicsi is, mint egy kalyiba. Az ajtót, az ablakot is elvitték a rokonok, de Tiszának így is jó.
– Tiszának hívják?
– Tiszának, a szomszéd bácsi mondta, aki vackot is csinált neki az egyik még eléggé védett sarokban. Ott a telet is kihúzhatja.
– Csak valami baj ne legyen ebbôl a kutyahistóriából – aggodalmaskodott az édesanyjuk. – Nehogy meg találjon marni.
– Nem mar meg. Szeret engem. Engem szeret a legjobban. Próbálkoztak már mások is barátkozni vele, de az ételüket se fogadta el. Velem még sétál is egy keveset, sokszor a sarokig is elkísér, de aztán siet haza. A bácsi is azt mondta, nyugodtan barátkozhatom vele. Jó erkölcsű kutya, azt mondta.
Az édesanyjuk azért addig nem nyugodott, amíg el nem ment a nagyfiú megnézni s megérdeklődni mindent. Még azt is, hogy a szomszéd bácsi orvosi ellenőrzésre, oltásra is el szokta-e vinni Tiszát.
De az édesanyjuk még akkor sem volt egészen nyugodt. Maga ment el egyik délután, hogy saját szemével-fülével győződjék meg a hallottakról.
A kutya mintha várta volna, ott ült a romos ház ajtajában. Vakkantott vagy kettőt úgy ültében, mintegy üdvözletképpen, majd fölállt és barátságosan közeledett az érkezőhöz. Körbejárta, szimatolta, s inkább a kuncogáshoz, mint a nyüszítéshez hasonlító hangon invitálta be a vendéget az ajtajától, ablakától megfosztott házba.
Ô maga előreszaladt, mintha azt akarná megnézni, hogy nincs-e rendetlenség odabent, majd újra visszaszaladt, s hagyta, hogy a vendége megsimogassa a fejét.
– Csak nem a kisfiú édesanyja tetszik lenni? – állott meg valaki a szomszéd kapuban.
– De az vagyok.
– Mindjárt gondoltam. Én meg a szomszéd bácsi vagyok – mutatkozott be, kalapját is megemelintve. – Gondoltam, láttam én, hogy csak a kisfiú édesanyja lehet, akivel Tisza ilyen barátságos. Megérezte. Azért olyan kedves.
Együtt léptek be a romos házba. Megnézték a vackot is. Kényelmes, tiszta, és remélhetőleg jó meleg is lesz. Tisza annyira meg volt illetődve a megtiszteltetéstől, hogy hol a szomszéd bácsit nézte, hol meg a kisfiú édesanyjának keze fejéhez dörzsölte a kobakját, bizonyára hellyel is kínálta volna, ha a rokonok legalább egy lócát, padot hagytak volna, amire ilyen alkalmakkor egy melegszívű eb a vendégeit leültethetné.
Mostanában a kisfiú már külön kutyatízórait, ebédnek is beillő uzsonnáravalót visz minden reggel. És boldogan mesél minden délben az ő hűséges, a házat romjaiban is őrző, emlékek fölött őrködő, kedves barátjáról.
IRODALMI KÁVÉZOO 