MAJOROS NÓRA: A rókák panasza

© Kismarty-Lechner Zita

A Jóisten fogadónapot tartott. Kérésektől volt hangos a menny.
Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek.
Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.

− No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.
A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja.
− A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.
− Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal?
− Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.

A Jóisten elkapott egy bárányfelhőt kergető angyalkát, és ráparancsolt, hogy azonnal vizsgálja ki a rókák ügyét. Az angyalka elszaladt az állatügyi felhőintézetbe, és kiválasztotta magának a legkényelmesebb álrókát. Ott lógott a fogason, vörös és selymes volt a bundája, a hátán meg cipzáras, hogy könnyen belebújhasson. Kontinentális rókát választott, mert azok Szent Hubertusz szerint húszannyit panaszkodtak, mint a sivatagi vagy a sarki társaik. Aztán lehajíttatta magát egy erdőbe.

Végigélte a rókák keserves életét. Megszületett tavasszal, átélt öt kemény telet, míg a hatodik tavaszon le nem lőtte egy vadász. Lenyúzta a rókabőrt, kikészíttette, és a bőr a falon lógott, míg az ükunokája ki nem dobta, mert rongyosra rágta a moly.

Az angyalka a Jóisten előtt feszített büszkén.
− Hogy haltál meg, angyalkám?
− Lelőttek.
− Fájt nagyon?
− A pokol tüze lehet ilyen kín.
− Az élet milyen volt?
− Bujkáltam, menekültem és küzdöttem. Éheztem és fáztam.
− Szegény kis teremtményem, hát valóban ilyen keserves a rókalét?
− Keserves bizony.
− Az erdő milyen?
Arany mosoly tündökölt az angyalka arcán.
− Illata van a zsenge húsú nyúlnak, a méznek, a mohának. Zenéje a növekedő gombának, a szarvasnásznak. Íze a bomlásnak és a születésnek, ragyogása a mélyülő barázdáknak a fák törzsén. Nincs még egy olyan csodálatos teremt­ményed, mint az erdő.

A Jóisten megcirógatta az angyalka arcát, aztán maga elé hívatta Szent Hubertuszt.
− Kivizsgáltam a rókák ügyét, és úgy döntöttem, meghallgatom a panaszukat.
− Hála neked, Jóisten. Ráveszed hát az embereket a vadászati tilalomra?
A Jóisten rázta a fejét.
− Hát akkor?
− Külön erdejük lesz a mennyben. Mézillatú, szarvashangú, fatörzsfényű. Ott pihenhet majd minden rókalélek, aki a kedvemre él a Földön. Jó lesz-e így, kedves szentem?
Szent Hubertusz bólogatott.
− Köszönöm, Jóisten. Már csak egy kérésem volna.
− Mondjad, szentem.
− A nyulak, Jóisten. Panaszkodnak a rókákra a nyulak.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt szereti: