MAJOROS NÓRA: Az angyalok állata

© Kismarty-Lechner Zita

A Jóisten szomorú volt. Előbb körbenézett a Földön, és csak azután szomo­rodott el.
− Hová tűnt az a sok szép állat, amit olyan nagy gonddal alkottam? Lassan csak az állatkertben marad belőlük mutatóba.
Körülnéztek az angyalok is.
− Már megint az emberek – csóválta a fejét az egyik.
− Szúnyogból jó sok van – jegyezte meg egy másik.

A Jóisten elmosolyodott, és letett arról, hogy a tenyerével dühösen meg­legyintse az embereket. Inkább leugrott a trónjáról, belebújt a papucsába, és a műhelyébe csoszogott. Gondolta, kiötöl néhány új állatot, és elhelyezi valamelyik őserdőbe, amit még nem irtottak ki teljesen. Benyitott az ajtón – elhallgattak a műhelyt tisztán tartó, csivitelő angyalkák −, feltűrte az ingujját, és az agyagos ládához lépett.
Hirtelen akkorát kondult az ég, hogy be kellett fognia a fülét.
− Megint kitört egy háború. Képtelenek békében élni – sóhajtotta.
− Akkor nem lesz új állat? – szontyolodtak el a serteperte angyalkák.
− Bánom is én, találjatok ki valamit, amíg megnézem, mit tehetek.

A mennyei mezőkön felfegyverzett angyalhadsereg várta. A Jóisten a Föld egébe mártotta az arcát, mint egy nagy buborékba, és közelebbről is megnézte azt a háborút. Gonosz és fekete szél fújt a Föld felett, ahol a háború dúlt. Angyalkatonáit oda vezényelte. Csapatostul futottak a gyerekek védelmére, a sebesültek kínját enyhíteni, az orvosok kezét biztosan tartani. Könyörületet ébresztettek a szívében azoknak, akiket elkapott a háború őrülete, és meg­remegett a kezükben a fegyver. Nagy hálókkal elkapkodták a halálba zuhanó, ijedt lelkeket, és ölelték, vigasztalták, gyógyították őket.
Mire véget ért a háború, kimerültek az angyalkatonák, kimerült a Jóisten. Fáradtan csoszogott a trónja felé, amikor megrángatta a ruhája szélét egy kis angyalka.
− Kész az állat.
A Jóisten arca felderült.
− Mutasd!
A műhelyt kitöltötte valami nagy, amit fehér lepel borított. Az angyalkák a Jóisten kezébe adták a lepel sarkát, ő meg lassan, óvatosan lehúzta. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Az új állat hatalmas volt, kicsit bumfordi, ormánya hosszú, és az egész tiritarkára volt pingálva. Zavarában, hogy a Jóisten úgy ránézett, elkezdett csuklani.
− Nevet is adtunk neki: mézszippantó foltifán – lelkesedett az angyalka.
A Jóisten szeme sarkában összegyűltek a könnyek, aztán hüppögni kezdett, aztán óriásit kacagott.
− Nem tetszik? – szeppent meg az angyalka.
− Ez a leggyönyörűbb állat, amit az elmúlt másfélmillió földi évben láttam.
− Akkor hát odaadjuk az embereknek?
− Nem, semmiképpen sem. Szegényt alig néhány évtized alatt kiirtanák.
Az angyalka szája szomorúan lebiggyedt.
− Azért ne aggódj – vigasztalta a Jóisten −, nem fog elveszni. Szabadon eresztem a mennyei mezőkön, hadd legeléssze a virágokat kedvére.

Kitárták a műhely ajtaját, még pár sor téglát is eltávolítottak, hogy kiférjen, és szabadon eresztették. Azóta ott legelészik, és szívogatja a felhővirágok nektárját. Láthatod álmodban, amikor egy kicsit megnyílik neked is az ég.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt szereti: