Adamik Zsolt: Bibedombi szörnyhatározó (idézetek + részlet)
Azt beszélik: a városban szörnyek vannak. Erről suttognak a népek a boltban, a parkőrök a kapualjban, a nagyik a játszótéren: hogy éjszaka, mikor senki sem figyel, a szörnyek lejönnek a Bibedombról sustorogni.
Mindenki retteg, a háta mögé sandít.
Ezt senki sem hiszi el.
Ezt mindenki elhiszi.
Ez amolyan legenda.
Ez pedig egy szörnyhatározó. Egy enciklopédia. Egy tudós mű. Ha szörnyet látsz elosonni az ablak mögött, üsd fel a könyvet, mondjuk mindjárt az A betűnél, hátha ott lakik a szörnyed. Ha gyanús a mocorgás az ágy alól, lapozz az R-hez. Nem tudod, hogy a Bibedomb hol terem? Irány a B betű.
Hátha ott lakik a szörnyed.
Ott lakik.
Ha a szörnyedet megismered, félni többet már semmitől sem kell.
A Bibedomb a város fölé emelkedik, magassága: jó nagy. Ketten laknak a tetején: Kisujj néni és Talicska bácsi. Meg a pici ház, piros tetős, fecskefészkes. Meg a kócos erdő körben, benne medve, róka, nyúl. Meg a szörnyek: nagyfogúak, kötekedők.
Kisujj néni nem rejtélyes, nincs benne titok, nem lakik benne semmi csalafintaság.
Ő maga a titok, a rejtély, és ha csalafintaságról van szó, akkor a városiaknak egyből az ugrik be, hogy Kisujj néni. Kisujj néni mindig mosolyog. Mint az eperfagyi meg a pipacsvirág. Olyan mosolya van, hogy attól elolvad a tél. És neki énekelnek a farkasok. Néha népdalt, néha azt, hogy Let it be.
Mikor Talicska bácsi már húzza a lóbőrt, és elaludt a Bibedombon a medve, a róka, a nyúl meg a szörnyek többsége, Kisujj néni fogja a cekkerét, és lemegy a városi álomplaccra. És közben dudorászik. Elsétál a rozsdás kiskapuk előtt, végig a macskaköveken, és ha rossz álmot lát valamelyik házban, odasétál és megjavítja. … Odafönn a rossz álmokból befőttet csinál. És azok jóvá érnek.
Nem lehet mindig szörnyeket hajkurászni.
Kell a szörnycsősznek is a nyugalom.
És a szörnyektől félni sem lehet örökké. A szörnyeknek hébe-korba, mondjuk télen, azt kell mondani, hogy csitt! És a remegés meg a rettegés helyett el kell menni szánkózni, kirándulni, fakutyázni meg építeni egy akkora hóembert, hogy ahhoz képest a hüjeti csak apró kis semmiség.
Puszkapiszka szurtörpe
Ott lakik a bajuszban, tanyája a szakáll, rétje a borosta. Ha vicsorog, így csinál, hogy grrrr. Ha nem, akkor is.
A puszkapiszka fajtánál borzalmasabb szurtörpe nem létezik.
Szurtörpék persze vannak egyebütt is: laknak a fecsedli tüskéjén, a hüjeti bundája alatt, sőt, beépültek a porcicamaffiába is. De a leggonoszabbak a puszkapiszkák fajtájához tartoznak.
A puszkapiszka szurtörpe előfordulása meglehetősen gyakori. Jönnek vendégségbe a nagybácsik, a tatusok meg a szomszéd, és mind puszit akar a gyerektől.
Így:
– Hej, hogy mekkorát nőttél, eszem a szívedet! – és már csattan is a puszi.
Vagy így:
– Hínnye, tán csak nem hagytátok ezt a kölköt az esőn? Úgy nől, mint a bolondgomba!
És a gyerek hiába ellenkezik, máris smirgliződik az arcához a szőr.
A szurtörpe pedig csakis erre vár. Előugrik a szőrből, és kidörzsöl a kölökből egy falatnyi gyerekséget.
Az ám a finom falat! Dörzs-dörzs-dörzs.
Egyszerre persze nem sokat, a szurtörpe nem mohó. De folyton éhes.
Dörzs-dörzs-dörzs.
A gyerek meg csak nől. És minden szurkapiszka után egyre kevesebb benne a gyerekség: elfelejti a játékait, nem kell neki a mese, nem olvas már képregényt.
És ha fiú, sőt, olykor, ha lány is, lassan szakállt növeszt. És akkor már neki is lesz egy szurtörpéje, aki puszit akar.
Ott lapul apu szakállában is. (Amiről persze apu nem tehet.)
Ellensége a borotva. Fú, ha tudnátok, mennyire utálja a borotvát!
IRODALMI KÁVÉZOO 