Amikor a nagyapám először elvitt a szakadékhoz, kilencéves voltam. Ő több mint tízszer annyi, de a pontos életkorát még ő maga sem tudta.
A faluban mindenkit Kovácsnak hívtak. Volt köztük Kiskovács meg Nagykovács is, de ezeket csak azért találták ki, hogy megkülönböztessék az ifjabbat az idősebbtől. Faggattam emiatt épp eleget a papáékat, de minduntalan leintettek, és másról kezdek beszélni.
Egyszer a nagymama odabökte, hogy majd, ha nagyobb leszek, választ kapok a kérdésemre, de egyrészt én már elég nagynak éreztem magam, másrészt nem értettem, mi lehet az a nagy titok, amit addig nem tudhatok meg.
Miután a nagymama meghalt, a papa türelmetlenebb lett, többször nézett a nagy faliórára, mint szokott, a beszéde is felgyorsult, mintha utol akarná érni nekiiramodó gondolatait, majd egy napon így szólt.
‒ Eljött az idő.
Alig pitymallott még, és én nem akartam mást, csak bevackolni magam a dunyha alá, és átaludni az egész délelőttöt. De a papa hajthatatlan volt.
‒ Kirándulni megyünk – közölte ellentmondást nem tűrően.
Nem volt mit tenni, kikászálódtam az ágyból, megmosakodtam, majd cidrizve magamra kapkodtam a ruháimat. Ő már a küszöbön toporgott, egyik kezében vándorbot, vállán átvetve a tarisznyája, amit még a dédpapától örökölt.
‒ Vágj magadnak egy botot, és gyere – utasított.
Morogva engedelmeskedtem.
Az ég alja már világosodott, de a fű még harmatos volt, alig pár lépés múlva nedves lett a lábam. De a papa nem állt meg, szálegyenes tartással ballagott felfelé a hegyre.
Nem szólt semmit, csak olykor-olykor hátrapillantott, hogy megvagyok-e még.
A hegy tetejére érve a gyomrom akkorát kordult, hogy a papa felpillantott az égre. Felvilágosítottam, hogy a hang forrását valamivel lejjebb kell keresnie. Elvigyorodott, belenyúlt a tarisznyájába, és a kezembe nyomott egy darab kenyeret meg egy almát.
‒ Egyél – nógatott. – Megérkeztünk.
‒ Ide? – szörnyedtem el. – Ezért kellett az éjszaka közepén felkelni?
‒ Ez a szakadék nem volt mindig itt – mondta lassan a papa. – Kisgyermekként még láttam a sziklát, egyetlen hatalmas tömb volt az egész, mint az ott – mutatott a szemközti hegyre. – Ez a hasadék őrzi az emlékét az utolsó nagy küzdelemnek.
‒ Miféle küzdelemnek? – majszoltam a kenyeret, és haraptam hozzá az almából. Nem nagyon figyeltem oda.
‒ Annak, ami már időtlen idők óta megismétlődik ezen a vidéken. Minden századik évben, a föld mélyéből előbújik két óriás, és megverekszik egymással. Apáról fiúra száll a parancs: mire eljön az újabb küzdelem ideje, a két falunak el kell készítenie két hatalmas kardot, hétszer edzett acélból. Ezért hívnak itt mindenkit Kovácsnak.
Semmit nem értettem.
‒ Miféle kardot?
A papa rámnézett, majd újra a messzeséget fürkészte a tekintete. A felkelő nap megvilágította a szűk hasadékot.
‒ Tíz év egy kard elkészítése – folytatta a papa –, és a falu egész népe dolgozik rajta. A vasércet ez a hegy adja – mutatott a lábunk alá –, a tüzet az ég, a vizet a folyó. Az erőt az Isten.
Azon vettem észre magam, hogy rágni is elfelejtettem.
‒ Papa… ‒ nyögtem ki aztán. – Te is részt vettél már… ebben a kardkészítésben?
Az öreg bólintott.
‒ Kisfiú voltam még. Vizet hordtam, és homokot talicskáztam. Nem sokkal az első háború után történt, akkor telt le a száz év. Napra pontosan készült el a kard. Olyan volt, mint az acélba dermedt villám. Húsz ember kellett hozzá, hogy felcipeljük a hegyre, ahol az óriás várt ránk.
‒ Az óriás – nyögtem.
‒ Történelem előtti teremtmény, talán még az özönvizet is láthatta. Mindössze kettő ilyen maradt életben a földön. Hosszú álmot alszanak, az álmuk száz évig tart. Aztán életre kelnek, és megverekednek. A mi óriásunk kardja vágta a sziklába ezt a hasadékot. Ha az ellenfelét találja el, azonnal vége lett volna. De így csak kettéhasította a hegyet.
Még mindig nem voltam biztos benne, hogy nem tréfál-e a papa. Hajlamos volt az efféle huncutságokra. De most komolynak tűnt, nem röpködtek szemében a vidám szikrák, mint máskor.
Nehezen nyeltem le az utolsó falatot. Messzire hajítottam az almacsutkát, eltűnt a szakadékban.
‒ És mikor… ‒ krákogtam. – Mikor telik le a következő száz év?
Papa hümmögött.
‒ Fején találtad a szöget – mondta aztán, és keményen a szemembe nézett. – Tíz év múlva újra megjelenik a két óriás, és követeli az új kardokat. Holnap nekilátunk. Minden gyerek eljön ide, és megismeri a történetet, hogy ki tudja venni a részét a munkából. Véget ért a gyerekkor, fiam.
‒ Holnap? ‒ hebegtem. – És tíz évig tart?
‒ Tíz évig. Éjt nappallá téve dolgozunk majd. Egy napot sem késhetünk, különben ki tudja, mi történik velünk. Ha vége, akkor ismét nem lesz gondunk kilencven évig. De addigra én már a föld alatt leszek…
A papa nem szólt többet. Még megvártuk, hogy nap a delelőre érjen, majd leereszkedtünk a hegyről. Mindenki az utcán volt, a gyerekek megilletődötten figyelték a felnőttek sürgés-forgását. Aztán ők is megkapták a maguk feladatait.
Mindennek egy nap híján tíz éve már. A kard elkészült, igazi remekmű. Egy hatalmas szekeret is építettünk hozzá, azon visszük fel a hegyre. Egyelőre nyoma sincs az óriásnak. De majd holnap. Majd holnap.
Intézményi ajánlat
Szeretnénk a pedagógusok, könyvtárosok és az oktatási-nevelési intézmények könyvvásárlását megkönnyíteni, ezért számukra 40% kedvezményt biztosítunk folyamatosan könyveink árából. A kedvezmény érvényesítéséhez kérjük, először regisztráljanak ITT, majd, ha a regisztráció megtörtént, jelezzék azt levélben a timea.konya@cerkabella.hu e-mail címen. Kérjük, a levélben tüntessék fel az oktatási-nevelési intézmény nevét, amelyben dolgoznak.
IRODALMI KÁVÉZOO 