Áron nem szeretett emberek között lenni. Egyetlen helyen érezte jól magát: a Vaskapu-sziklánál. A sziklataréj úgy emelkedett ki a hegygerincből, mintha egy sárkány megkövesedett maradványa lenne. A falon két óriási, boltíves kapu nyílt, mint két hatalmas szemüreg.
– Most én vagyok a sárkány – mondogatta Áron a sziklakapuk előtt, mint egy varázsigét –, és ha átnézek a kapun, az ő szemével látom a tájat.
Elképzelte, hogy ha kitárná a karját, és elrugaszkodna, siklóernyősként körözhetne a Pilis erdei fölött. Amikor már nagyon elhatalmasodott rajta az érzés, hogy tud repülni, felpillantott az emléktáblára a boltív fölött. A tábla egy hegymászó, Zsigmondy Emil emlékét hirdette. A hegymászó az Alpokban vesztette az életét, mert mászás közben elszakadt a kötele. Áron utánanézett az interneten. Mégiscsak jobb érzés, ha az ember tudja, kinek az emléktáblája alatt tölt olyan sok időt.
– Nem. Nem tudok repülni – mondta ki hangosan, és visszatalált a valóságba.
Ez a valóság egyáltalán nem volt jó. Nem szerette a házat, ahol éltek, mert dohos volt a szaga. Nem szerette a falut, mert bizalmatlanok voltak vele az emberek. Ám a legrosszabb az iskola volt. A gyerekek sokszor csúfolták. Néha meg is verték. A tanárai sem szerették, mert nem érdekelte a tanulás. Ha bántották, az olyan érzés volt, mintha elszakadt volna a hegymászókötél, amibe kapaszkodott.
Ilyenkor felmenekült a hegyre. Nem vezetett ide turistaút, csak néhány hegymászó meg geológus tudta, hogyan lehet feljutni. Meg Áron. Úgy talált rá, hogy egyszer, amikor egy osztálytársa felrúgta, szégyenében világgá akart menni, de csak a Vaskapu-szikláig jutott. Utána hazament, és elújságolta a felfedezését. Onnantól kezdve a szülei pontosan tudták, hogy ha világgá megy, akkor fent van a sziklánál.
A sziklataréjhoz érve ledobta a táskáját a földre, leült a kapu ívébe, hátát a kőnek támasztotta, és figyelt. Amikor a sárkány szemével nézte a tájat, rengeteg dolgot megtanult. Megfigyelte, hogyan színezik meg az évszakok az erdők hátát. Megtanulta a lombtakaró alól előbújó hangokat. Megismerte a madarak röptét.
Aztán egyszer különös dologra lett figyelmes. Három ibolyakék lepke kergetőzött a meleg, májusi napsütésben. Kavarogtak a levegőben, mint ősszel a falevelek. Megpihentek Zsigmondy Emil emléktábláján, aztán újra felrebbentek, és tovább kergetőztek. A boltív alatt, pont Áron szeme előtt folytatták a táncukat, aztán tovaszálltak a kapun át.
Áron megdörzsölte a szemét. A túloldalon már csak két lepke repült. Az egyik eltűnt. Áron átment a kapun, hátha meglátja valahol, de nyoma veszett. Aztán lenézett a meredek hegyoldalon, és megszédítette a mélység. Inkább visszalépett a sziklakapu alá.
Pár nappal később zihálva, feldúltan érkezett a sziklához. Szörnyű napja volt. Lekuporodott a sziklaívbe, átkarolta a térdét, és sírt. Elcsendesedett az erdő. Egy madár sem mert ricsajozni, amikor Áron sírt.
Én akarok lenni az a lepke, amelyik eltűnt a sziklakapuban – gondolta.
Kinyitotta a szemét. Homályba vonta a tájat a könny. Puha, zöld paplannak látszott az alatta elterülő erdő. Nekirugaszkodni, kitárni a karját, siklani a szél hátán, és belehuppanni a puha lombba – erre vágyott. Felállt, a hátát a sziklaívnek támasztotta. Aztán ellépett a faltól. Csak az ujjai érintették a sziklát. Felnézett, fölötte magasodott az ív. Elengedte a sziklafalat. Visszanézett a sárkány szemén innen lévő világra, ahol minden rossz volt. Aztán megfordult, ránézett a sárkány szemén túli világra, és elmosolyodott. Elengedte a sziklafalat, és átlépett a kapun túlra. Lépése nyomán kövek görögtek le a meredek hegyoldalon.
Nem történt semmi. A kapu túloldalán minden ugyanúgy volt, ahogy szokott.
Nem az a lepke vagyok, amelyik eltűnik – gondolta, és újra eleredtek a könnyei.
– Miért sírsz? – kérdezte egy mély hang.
Áron megpördült. A szikla tövében egy fiatal, szakállas férfi ült. Fején kalap, kezében egy hegymászókötél. Ismerős volt az arca.
A férfi a hegyoldal felé mutatott:
– Semmi sem csúszik jobban, mint a falevél. Meg a szikla. Légy óvatos!
– Emil…? – kérdezte bizonytalanul Áron.
A férfi bólintott.
– Te pedig Áron vagy, ugye?
– Honnan…
Zsigmondy Emil a boltívre mutatott. Egy tábla volt felerősítve ezen az oldalon is, de Áron sosem látta még azelőtt.
– Csillag Áron, a sárkányszemű – olvasta hangosan a fiú. – De hiszen én vagyok Csillag Áron! Meghaltam?
A hegymászó felnevetett.
– Nem, szerencsére te nem haltál meg. Csak megtaláltad az átjárót. Már régóta várom, hogy át is kelj rajta.
– Akkor mostantól itt maradhatok? Nem kell visszamennem?
Emil elgondolkodva nézett a gyerekre.
– Miért nem akarsz visszamenni?
Áron felsóhajtott.
– Állandóan bántanak az osztálytársaim. Csúfolnak. Piszkálnak. Csak akkor hagynak békén, ha úgy teszek, mintha nem is élnék. És a tanárok sem szeretnek. Utálom az iskolát! De ez mind oké, megszoktam már. Itt a szikla, ide mindig feljöhetek. De most… A szüleim kitalálták, hogy elköltözünk a faluból. Elmegyünk valahova, ahol senki sem ismer, és ahol tiszta lappal kezdhetek.
Emil hümmögött.
– De én nem akarok elmenni! Nem akarom itthagyni ezt a helyet! Most meg, hogy ismerem a szikla titkát, pláne nem akarok elmenni!
Áron szeméből potyogtak a könnyek. Emil lassan feltekerte a kötelet, aztán felállt, és leporolta a nadrágját. Utána körbemutatott a tájon.
– Látod, mennyi hegycsúcs vesz bennünket körül? Az egész világ tele van hegyekkel! Ne félj hátrahagyni az egyiket, mindig vár egy másik!
Áron a könnyei mögül gúnyosan elmosolyodott.
– Mondod te, aki… ne haragudj, de elég csúnyán végződött, amikor elindultál egy új hegycsúcsra.
– Igazad van. Ezért vártam, hogy végre átkelj a kapun. Át akartam neked adni ezt, hogy elkerüld a zuhanást – azzal Áron felé nyújtotta a kötelet.
– Ez az, ami elszakadt?
– Nem. Ez a kötél nem szakad el soha. Nekem nem volt ilyen csodás kötelem. Én nem voltam sosem sárkányszemű.
Áron elvette, és a vállára tette. A kötél selymes volt, és nehéz.
– Örülök, hogy megismertelek – mondta Emil. Áron megszorította a felé nyújtott kezet.
Emil ezután kitárta két karját, elrugaszkodott, és felrepült. Egy ideig még az erdő fölött suhant, mint egy siklóernyős, aztán eltűnt a távolban.
Áron megtörölte a szemét, és visszalépett a boltív alá. Ahogy átért az innenső oldalra, a kötél eltűnt. A súlya még nyomta a vállát, érezte selymes tapintását, de láthatatlanná vált.
Áron apró cikkanást látott a szeme sarkából: ellebbent mellette egy ibolyakék lepke. – Irány a következő hegy – mondta Áron a lepkének, aztán könnyű léptekkel elindult hazafelé.
Intézményi ajánlat
Szeretnénk a pedagógusok, könyvtárosok és az oktatási-nevelési intézmények könyvvásárlását megkönnyíteni, ezért számukra 40% kedvezményt biztosítunk folyamatosan könyveink árából. A kedvezmény érvényesítéséhez kérjük, először regisztráljanak ITT, majd, ha a regisztráció megtörtént, jelezzék azt levélben a timea.konya@cerkabella.hu e-mail címen. Kérjük, a levélben tüntessék fel az oktatási-nevelési intézmény nevét, amelyben dolgoznak.
IRODALMI KÁVÉZOO 