Valamikor réges-régen bükkdérek és kőszívű óriások éltek errefelé. És a völgyekben meghúzódó kis falvak lakói.
Nem teltek eseménytelenül a napok. A falubeliek tették a dolgukat – legeltették a bárányokat, kapálgatták a szőlőt, füzérbe fűzték a fokhagymát. Az óriások meg abban lelték kedvüket, hogy ijesztgették őket. Nagy zsiványok voltak. Megdézsmálták a nyájakat, a hordókat. Sosem lehetett tudni, marad-e a faluban elegendő elemózsia télire. Volt, akinek a füstölőjéből lopták ki, a kéményen át a kolbászokat, volt, akinek a kamrájából tűnt el az összes sárgabaracklekvár. Bosszankodott, rettegett a falu népe, de ugyan, mit is tehettek volna a hatalmas zsiványokkal szemben?
Egyetlen vigaszuk az volt, hogy épp errefelé éltek a bükkdérek is. A karcsú, ragyogó tündérlányok égővörös haja a földet söpri, és az énekük, jaj, hát annál szebbet emberfia el nem képzelhet, ha csak nem az angyalok mennyei zengedezését. De azt még nem hallotta senki errefelé. A bükkdérek is orroltak a zsivány óriásokra, akik nem csak a falubelieket fosztogatták, de az énekesmadarak fészkeit is kirabolták.
– Pedig mi nekik egy vörösbegytojásból sült rántotta? Fél fogukra sem elég! A vörösbegy meg elemészti magát bánatában! – csak úgy izzott a haragtól szép zöld szemük, lobogott vörös hajuk, mint a láng, ahogy bosszankodva a fejüket csóválták.
Az óriások az arra vetődő vándorokat is megtréfálták, lovaikat elkötötték, kalapjukat elemelték. De az is megesett, hogy egy fáradt vándorról álmában húzta le a csizmáját egy zsivány. Reggel aztán csak lesett szegény, hogyan menjen most tovább? Mezítláb?
A bükkdérek mindenféle meglepetésekkel kedveskedtek a pórul járt gazdáknak. Hol egy zsák bükkmakklisztet tettek a kapujuk elé, hol egy kosárka szedret vagy csipkebogyót hagytak a kispadon, vagy kökényágból, vadvirágból font koszorút akasztottak a kerítéslécre vigasztalásul.
Aztán egy napon történt valami, ami mindent megváltoztatott. Valami, amire nem számítottak sem a völgylakó pásztorok, sem az óriás zsiványok, sem a bükkdérek. Egy fiatal zsivány, bizonyos Pilkó nevezetű, aki apjától és bátyjaitól már sokat hallott a bükkdérekről, rézvörös hajukról, csilingelő énekükről, de még soha egyetlenegyet sem látott közülük, elhatározta, hogy meglesi őket. Tudta, hogy minden hajnalban körtáncot járnak a patak mellett, a harangvirágos tisztáson. A bátyjai sokszor mentek már bükkdérlesre, de Pilkót nem vitték magukkal. Röhögve mesélték, hogy ijesztették meg őket, hogy sikongattak, hogy szaladtak előlük a fák közé!
De Pilkó nem akarta, hogy a bükkdérek elszaladjanak, vagy féljenek tőle. Ő csak a szépségükre és dalukra volt kíváncsi, a táncot akarta látni.
Egy őszi hajnalon egyedül vágott neki. Tudta, hogy minden óriás délig húzza a lóbőrt, mert előző este benyakaltak öt hordó újbort – amit persze, a falu pincéiből raboltak el, miután hangos huhogással és hahotával szétkergették a pincék előtt őrt álló legényeket.
Elindult hát Pilkó, igyekezett halkan lépdelni az avarban – ami egy akkora termetű legénynek, mint ő volt, nem könnyű ám! –, a lélegzetét is visszatartotta, hogy ne riassza fel a madarakat, nehogy elárulják a bükkdéreknek, hogy egy zsivány óriás közeleg!
Aztán, amikor odaért, úgy elámult attól, amit látott, hogy már nem is kellett figyelnie a lélegzetére, elakadt magától. Csak nézte, nézte a könnyű léptű bükkdérek táncát, derekuk hajladozását, lombszoknyájuk libbenését, vörös hajuk lebbenését, és tátva maradt a szája. Moccanni sem tudott örömében, hogy ezt a szépséget láthatja. Egyszer csak azt vette észre, hogy mindig ugyanazt a bükkdért keresi tekintetével. A legkisebbet, legragyogóbbat, a legkönnyebb léptűt. Rozált. Mert így hívták a bükkdért, akibe – mit szépítsük, így esett – Pilkó bizony beleszeretett. A szerelem pedig olyan, hogy aki beleesik, úgy tud nézni, de úgy, hogy fényes lesz a tekintete, és eléri az a fény azt, akire árad. Elérte Rozált is Pilkó szerelmes fénye. Abba is hagyta a táncot. De csodák csodája, nem sikoltott fel ijedtében, nem fogta menekülőre, csak visszanézett abba a fényes óriás-szempárba, és érezte nyomban, hogy ez a legény nem bántaná őt soha.
Rövidre fogom, ami még hátra van. Pilkó és Rozál egymásba szerettek. Dühönghettek Pilkó bátyjai, fenyegethette az apja, hogy kitagadja, aggódhattak, könyöröghettek Rozál nővérei. Nem ért az semmit. Hiába fogták le Pilkót az óriások, hiába fogták körbe Rozált a bükkdérek, hogy elválasszák őket egymástól. A szívük kifogott az óriások erején és a bükkdérek aggodalmán. A híreket madarak hozták-vitték, míg meg nem szervezték, hogyan szöknek majd egymáshoz. A patak mellett kellett találkozniuk egy hűvös éjszakán. A bükkfák vörös lombja eltakarja majd Rozál haja színét, törzsük magasa elrejti Pilkó termetét. A vízben gyalogolnak majd, hogy ne hagyjanak nyomot, míg jó messzire el nem érnek. Legalábbis így tervezték. Mert alighogy átölelték egymást, a patak egyik oldalán megjelentek a bükkdérek. A másikon pedig felsorakoztak az óriás zsiványok.
– Hogy legyünk hát egymáséi? – kérdezte Pilkó elkeseredve, miközben szorosan átkarolta Rozált.
– Olyan egyszerű lesz. Csak kilépünk egy kapun, és belépünk egy másikon – suttogta válaszul Pilkó fülébe Rozál. Nem tudta, honnan ez a tudása. De nagy titok volt, lehet, hogy valamelyik bükkdér dédanyjáról maradt rá. Ki tudja? Csak az biztos, ahogy kimondta, megdermedtek mind a ketten. Pilkó sziklává, Rozál, a legkisebb bükkdér bükkfává változott. Karjai ágakká, lábai gyökerekké lettek, azokkal öleli ma is a neki legkedvesebbet. Fájdalmukban bükkfává váltak a bükkdérek is, döbbent ámulatukban kősziklává az óriások.
Béke van azóta a völgyben, nem dézsmálja a nyájakat és a hordókat senki. De a bükkdérek dalát még hallhatja, aki nagyon csöndben elüldögél a sziklák közt, a vörös lombú fák alatt.
Intézményi ajánlat
Szeretnénk a pedagógusok, könyvtárosok és az oktatási-nevelési intézmények könyvvásárlását megkönnyíteni, ezért számukra 40% kedvezményt biztosítunk folyamatosan könyveink árából. A kedvezmény érvényesítéséhez kérjük, először regisztráljanak ITT, majd, ha a regisztráció megtörtént, jelezzék azt levélben a timea.konya@cerkabella.hu e-mail címen. Kérjük, a levélben tüntessék fel az oktatási-nevelési intézmény nevét, amelyben dolgoznak.
IRODALMI KÁVÉZOO 