Pára

Seita Parkkola: Pára (részlet)

Amikor úgy esett, hogy oldalra fordítottam a fejemet, és megint megláttam magamat az egyik tükörben, feltűnt, hogy egészen máshogy nézek ki, mint az a lány, akit az iskolai tükör szokott mutatni. Olyan voltam, mint azok a szentek, akiket az áruház élénk színű kupolájára festettek. Mintha én is egyike volnék a sokkezű isteneknek, a szép, de szörnyűséges istennőknek, kék férfiaknak és nőknek, pufók gyerekeknek, a szeretet, a sors, a boldogság és a szerencsétlenség isteneinek. Abban a világban, a szentek között, a méretnek csak hasznát venni. Rögtön látszott, hogy a kupola istennői közül a legszebbek nagyobbak a többieknél, és méretüket tekintve inkább aránytalanok, mintsem kicsik és kecsesek.

– Azt mondtad, több barátod van. Ki még?
Puma leszökkent az orgona elől, és magával intett.
A földszintre vitt, hogy megnézzük az akváriumot.
Természetesen, ahogy minden gyerek a városban, én is ismertem az áruház akváriumát. Számtalan alkalommal nézegettem már, ahogy a csodás halak a növények között ki-be siklanak a kagylóvár ajtóin és ablakain át. Az akváriumba időről időre érkezett egy-egy újabb, egzotikus lakó. Néha egész rajnyi apró citromsárga halat engedtek bele. A lepényhal néhány hónapja jelent meg. Ahogy orrunkat nekinyomtuk az akvárium üvegtáblájának, a lepényhal elsiklott szemünk előtt. Úgy tűnt, rendre ott úszik el, ahol mi ketten őt nézzük.
– Kedvel téged – mondta Puma. Meglepettnek hangzott, és úgy is, mint aki örül.
Más szemmel néztem a halra, ahogy rádöbbentem, hogy vele is ugyanúgy össze lehet ismerkedni, mint bármilyen házi kedvenccel. Ahogy a medencét lestük, még ujjaimmal is megérinthettem a hátát. Úgy festett, mintha üdvözölni szeretett volna bennünket, vagy beszámolni nekünk valamiről.
– A halak szépek, de a lepényhalban valahogy több van – mondtam.
– A halak szépek, de a lepényhalat imádom – felelte Puma.
– Ő volna a másik barátod?
Puma válaszul bólintott. Az üvegnek tenyerelt. Én is. Az üveget hűvösnek éreztem a tenyerem alatt. Egy ideig csendben bámultuk az akváriumot, melyben az aranyszín halrajok füstként terjedtek szét a növények között, hogy aztán onnan kikerülve ismét rajjá egyesüljenek. De még náluk is csodálatosabb volt a lepényhal, amely egymásba olvadó mozdulatokkal, kísértetre emlékeztetőn úszkált a medence vizében. Ő volt az akvárium királya. Nem esett nehezemre megérteni, Puma miért a lepényhalat szerette legjobban. Néztem, ahogy a fiú az akvárium túlsó oldalára vándorol. Az akvárium üvegén és a vízen keresztül láttam, és arra gondoltam, végső soron semmit nem tudok róla, és hogy lehetetlenség őt elképzelni, amint hátizsákkal a vállán ki-be futkos az osztályterembe.

– Én olyan vagyok, mint ezek a halak – szólalt meg Puma. – Majdnem, mint egy kellék.
– Hogyhogy? Nem vagy te tárgy – feleltem értetlenül, mivel tudtam, hogy kellékek a színházban vannak, mint a faalma, meg a sehová sem vezető ajtók. Puma viszont valóságos fiú volt.
– De hisz nem olyan ez a hely, mint egy színház? – kérdezte. – Ez a hal itt, az én szépséges lepényhalam, kellék, ahogy azok a madarak is ott. Én is ilyen vagyok. Egy tizenhárom éves fiút játszom a bevásárlóparadicsomban. Évszaktól függetlenül öltözködhetem úgy, mint a szörfösök. De a főszerep mindemellett a tárgyaké.
Puma mutatóujját követve az akvárium sarkában magasba nyúló lámpaoszlopok felé néztem, melyekről aranyozott kalitkák lógtak, a bennük gubbasztó papagájokkal és apró, díszes madarakkal. Egyetértettem ezzel a színház-dologgal. Az áruház eléggé úgy nézett ki, mint egy régi színházterem. Földszintjét páholyok
szegélyezték, melyek korlátján át a ruhák a középen zajló színielőadást követték figyelemmel. A színdarabokban mindig vannak tárgyak, melyek más tárgyakat jelenítenek meg. Sokféle dísz, melyek a valóság illúzióját varázsolják elénk. De a fák csak papírból vannak. A falak forgácslemezek. Puma azonban élő volt. Ahogy a lepényhal is.
– Nem, mi szereplők vagyunk ebben a színdarabban – javítottam ki, és színpadiasan meghajoltam a korlátok mögül nézelődő női ruhák felé. Színészek vagyunk, és a többi mind… A többi kellék, nem inkább így van? Hát mik a ruhák emberek nélkül? Vagy a bicikli olyasvalaki nélkül, aki hajtja?
Puma sugárzó mosolyt villantott felém.
– Meglepő gondolat – mondta, mintha ilyesmi sosem jutott volna még eszébe.

Aztán egy valódi kabarét mutattunk be a páholyok nézőserege előtt, melyben a ruhadarabokra kemény megpróbáltatás várt. Frizbiként a levegőbe hajítottam a keménykalapot, Puma elkapta. A jive-tól a szteppig különféle tánclépésekkel kísérleteztünk. A végén holtan estem össze, mint a hattyú abban a balettban. Vad örömöt éreztem, olyat, amilyet meggyőződésem szerint egyedül a színpadon érezhet az ember. Lépteim suták voltak, és majdnem egy kecses lábú, aranyozott székbe botlottak, de mivel úgy tűnt, Pumát ez nem aggasztja, engem sem aggasztott. Pörögtem-forogtam, és az járt az eszemben, hogy hosszú, nyurga lábaimmal is tudok táncolni. Elképzeltem, ahogy a páholybéli nézők áthajolnak a korláton, hogy jobban lássanak minket, és virágokat dobálhassanak felénk. Éreztem, ahogy néznek. Hogy varázslatos módon ragyogó voltam. Így aztán, mikor Puma felém hajolt, és azt kérdezte, övé lehetne-e a következő tánc, lelkesen bólogattam, és hagytam, hadd vezessen egy olyan táncba, ami majd megforgat minket az asztalok és az állványok között.

– Egy nap mindez az enyém lesz – súgta fülembe a fiú.
A keringő kellős közepén megálltam.
– De hát ez aligha lehet valakié – csodálkoztam. – Hisz ez egy áruház.
Puma egy ideig nem szólt semmit, de láttam, hogy lázasan gondolkozik valamin. Egy árnyék futott át az arcán.
– De ha mi nem kellékek vagyunk, hanem játszunk egy színdarabban, akkor mi lesz a történetünk vége? Jól vagy rosszul végződik? – kérdezte.
– Hogy érted?
– Ez az áruház az anyámé. Mindig is áruházban laktam.
– Akkor az anyád gazdag nő. Te pedig gazdag fiú vagy.
Puma bólintott. Elmesélte, hogy korábban hét másik városban lakott már, nagyobbakban, mint ez, és nagyobb áruházakban. Hallgattam, és arra gondoltam, amiket Puma mondott. Sosem jártam még külföldön. Nagy városokat csak könyvekben láttam. Mindig is itt laktam. Ebben az annak idején a tenger fenekére épített városban, mely valaha virágzott, de azóta már lepukkant.
– Engem mindig is ragyogás vett körül. Mást el sem tudok képzelni. Ez megijeszt.
– Ezért van rám szükséged? Ez lenne a feladat?
Abban a pillanatban az élelmiszerrészlegen felvakkantott egy kutya. A vakkanás rémisztően közelről hallatszott.
– Egy őr! – súgtam ijedten.
Puma szeme elkerekedett.
– Elfelejtettük figyelni az órát – mondta aggodalmas hangon.
– Menned kell. Pedig nem akarom.
Elindult, hogy a raktárhoz kísérjen, de megállt a lépcsőnél.
– Fogd ezt! – mondta, és egy papírtekercset adott a kezembe. Egy csokornyakkendővel kötötte össze. – Benne van a Gyógyító jele. Keresd meg! Keresd meg nekem a Gyógyítót!
Meglepetten bámultam a tekercset.
– Te vagy P. úr? Az üveg mögött vár téged P. úr – mondtam lassan.
– Segítesz? – kérdezte Puma. – Kérlek, segíts!
– Hát, én szeretnék, tényleg, de… Nem akarok belekeveredni semmibe…
– Már belekeveredtél – vágott közbe Puma, és váratlanul vállon ragadott. – Ha nem kellékek vagyunk, gondolom, te is azt szeretnéd, ha ez jó véget érne. Mármint ha nem kellékek vagyunk.
A végét már sietősen tette hozzá, miközben felfelé tuszkolt a sikátorba vezető ajtóhoz tartó lépcsőn. A meglepetések ezzel még nem értek véget, mert mielőtt kitessékelt volna az ajtón, egy puszit nyomott a számra. Aznap este már másodszor borult lángba az arcom, és egyébként is, megnémultam életem első csókjától.
– Gyere vissza! – kérte Puma. – Már holnap.

Túlságosan is hamar az utcán találtam magam, ahol egy öreg, szakállas férfi turkált a szemétben. Kenyércsomagokat húzott elő, melyeket aztán bevásárlókocsijába hajigált. Úgy tűnt, a férfi összes vagyona a bevásárlókocsiban van, és még valami nagyméretű hangszer is. Erről eszembe jutott, hogy már láttam a férfit, az áruház sarkán zenélt, előtte egy felfelé fordított kalappal. Mellette két tompa bundájú kutya szaglászta a szemetet. A fiú a pincében maradt. A vasajtó bezárult mögöttem. A sikátor fényében alig lehetett kivenni. Türelmetlen örömöt éreztem. Elhatároztam, segítek a fiúnak. „Gyere hamar! Gyere holnap” –mondta. Újból találkozni akart velem.
Már másnap vissza fogok térni az áruházba.