December 8.

Andrus Kivirahk: Adventi naptár a padláson

Úgy esett, hogy Triinu és Timo már december elsején kiette az összes csokit az adventi naptárból.

Az egészről Timo tehetett. Triinu már hétéves volt, ő tudta, hogy mindennap csak egyetlen ablakot szabad kinyitni, hogy kivehesse a mögé elrejtett csokoládét. De Timo még csak négyéves volt, és rettenetesen édesszájú. Alighogy kézhez kapta az adventi naptárját, bebújt az asztal alá, és csámcsogva nekiesett.

– Nem szabad, Timo! – szólt rá Triinu, de Timo nem hallgatott rá, csak piszkálta ki egymás után a csokikat a kis ablakokból, úgyhogy Triinunak is megjött hozzá a kedve.

Negyedóra múlva mindkét adventi naptár üres volt.

Ekkor lépett a szobába anya. A gyerekekre meredt, meg a naptárakra, majd csípőre tett kézzel kijelentette:

– Ne gondoljátok, hogy újat fogok venni!

És mérgesen kivonult a konyhába.

Triinu és Timo elszontyolodott. A december kicsit se érdekes, ha nem nyithatsz ki minden reggel egy új ablakot, és nem veheted elő a mögötte megbújó édességet. De nem volt mit tenni, csakis magukat okolhatták.

– Menjünk szánkózni! – sóhajtotta Triinu. Gondolta, talán attól kicsit felvidulnak.

Ehhez le kellett hozniuk a padlásról a szánkót, ezért felmásztak a lépcsőn. A padláson hideg volt és félhomály. Triinu megtalálta a szánkót, és vonszolni kezdte az ajtó felé.

– Triinu, ez is egy adventi naptár? – hallotta hirtelen Timo hangját.

– Miről beszélsz? – kérdezte Triinu. Odalépett a kisöccséhez, aki a padlás ablakánál állt, és ujjával a falat borító barna lécek felé bökött. Csakugyan, mintha a burkolatban apró ablakok körvonalai rajzolódtak volna ki! Egészen közel hajolva észrevették, hogy mindegyik ablakon egy kis számjegy állt, és apró kilincsek is tartoztak hozzájuk.

– Ez nagyon fura… – motyogta Triinu, és ujja hegyével lenyomta annak az ablaknak a kilincsét, amelyen az egyes szám állt. Az ablak kinyílt, és a gyerekek egy cseppnyi szobát pillantottak meg, benne egy még kisebb ággyal. Az ágyban egy légy szunyókált, füléig húzott takaró alatt.

– Ez nem adventi naptár, hanem szálloda! – jött rá Triinu. – Rovarok alszanak benne téli álmot!

– Nyissuk ki a többit is! – türelmetlenkedett Timo.

– Nem, ma még ne! – mondta Triinu. – Tudod mit, játsszuk azt, hogy ez az adventi naptárunk. Mindennap feljövünk a padlásra, kinyitunk egy ajtót, és megnézzük, ki alszik mögötte. Ez sokkal izgalmasabb, mint a csokievés!

Timo egyetértett.

A gyerekek így is tettek: reggelente pizsamában felosontak a padlásra, és kinyitottak egy újabb ajtót. Az apró hotelszobákban különféle rovarok, katicák és pillangók szunyókáltak. Egyiknek csíkos takarója volt, a másiknak csipkés. Némelyiküknek ébresztőóra állt az ágya mellett, másoknak meg bili az ágya alatt. Remek móka volt nézelődni az apró szobákban – persze csak halkan, nehogy a bent alvót felriasszák –, majd csendben visszazárni az ajtót.

Végül elérkezett karácsony napja. Már csak egy ajtó maradt, a legnagyobb, 24-es számú. Ez volt a legmagasabban.

– Biztosan egy medve alszik odabent – vélekedett Timo.

– De buta vagy, a medve nem jön fel a padlásra – torkolta le Triinu. – Mindjárt meglátjuk, ki van abban a szobácskában.

Óvatosan felfeszítette az ajtót. Bent, piros pehelypaplan alatt egy manó szuszogott. Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott.

– Boldog karácsonyt! – rikkantotta, azzal kipattant az ágyból. Összetekerte a takaróját meg a párnáját, és bedugta a gardróbba. Majd kitárta a túlsó falon lévő ablakot.

– Engedjünk be egy kis karácsonyillatot! – mondta vidáman, és Timo meg Triinu érezte, hogy csakugyan megérkezett a karácsony.

---

A mese megtalálható az alábbi kötetben:

Napi ajándékunk 30% kedvezménnyel:

Az akció 2020. december 13-ig, valamint a készlet erejéig tart.