December 7.

Nyulász Péter: Kamor varázsló csillagos ötöse

Egyszer volt, hol nem volt, sűrű sötét erdő mélyén, Gaja patak szurdokában, Égigérő Cserfa alatt állt a titokzatos Szurdokvár. Ott élt Kamor, a Bakony nagytudású varázslója, minden varázsnépek ismerője, s vele lakott két manója, Tramini és Furmint. Történt egyszer, hogy csikorgó hideggel, csontrepesztő faggyal, korán beköszöntött a tél. A meggondolatlan varjak, ha szárnyra kaptak, röptükben megfagytak. A manók ki se merték dugni az orrukat, épp csak az ablakon át bátorkodtak kileskelődni. Hanem akkor valami egészen különös dologra lettek figyelmesek, s menten a varázslót faggatták. Csakhogy a varázsló ritkán adott egyenes választ.

„Tanuljatok, ha tudni akartok!” – oktatta őket mindig, s rendre fejtörőkkel dolgoztatta meg a manókat. Ezúttal is így tett Kamor, egy kis versikét adott fel nekik:

„Régi világ szép virága,
téli fagyban szökken szárba.
Nincsen színe, nincsen szirma,
egyetlen csepp víz a magva.”

– És ez lesz nektek is a szorgalmi feladat a téli szünetre! – emelte fel a tekintetét Zita néni, az osztályfőnök, s hozzátette:

– Találjátok ki, miről szól a versike, és készítsetek róla fényképet! Aki a legszebb képet készíti, csillagos ötöst kap!

Kiosztotta a fénymásolatot, azután kellemes karácsonyt és boldog újévet kívánt, s még utána kiáltott az elviharzó gyerekcsapatnak:

– Ne feledjétek! Az első tanítási napon várom a megoldásokat Kamor feladványára!

Hideg volt. Az emberek göndör vattacukrokat fújtak az orruk alá, ahogyan a dolguk után siettek a járdán. Az úton, mint kaptárból kitörni készülő méhraj, fenyegetően mormogtak a dugóban tolongó autók.

Fent, a harmadik emelet egyik ablakában, saját maga hímezte függöny mögül, idős néni követte figyelemmel a lent igyekvő embereket. Az unokáját várta. De hiába leskelődött, a magasból ki nem deríthette, kiket rejtenek a nagykabátok és a vastag sapkák. Össze is rezzent, amikor hirtelen csiripelni kezdett a kaputelefon.

– Szia, nagyi, Luca vagyok – recsegte a kagyló a kislány bájos hangját.

A nagyi gombot nyomott, kapu csattant, lift mordult, ajtólánc csörrent, s már be is toppant egy kazalnyi ruha, javarészt narancssárga kezeslábas.

– Hú, de hideg van! – hámozta ki magát Luca a rengeteg cuccából, nagyija pedig boldogan nézte, milyen nagyot nőtt ez a lány, de a világért se mondta volna.

Pontosan tudta, mennyire unja, és ki nem állhatja egy tíz éves gyerek, ha folyton ezzel piszkálják. Azt kérdezte inkább, „hogyan sikerült a névnapi buli?” – hiszen tudta, mennyire készült rá Luca, de ő csak legyintett.

– Áh, Sári nem tudott eljönni, megfázott. De anya megígérte, hogy ha jobban lesz, eljöhet pótnévnapozni a szünetben.

– S a többiek, ők ott voltak? Bence nem unta magát?

– Persze, jöttek egy csomóan, és Kata elhozta az öccsét is, együtt járnak fociedzésre Bencével. Ők legóztak, mi meg balettosat játszottunk, aztán kézműveseztünk is. Apa kitalálta, hogy készíthetnénk kisszékeket fogpiszkálóból…

– Igazi Luca székeket?! – csapta össze tenyerét a nagyi.

– Ühüm.

– Szóval jól telik a szünet. Nem sok a lecke?

– Á, olyan ma már nincs is! A szünetre sosem ad leckét Zita néni, csak valami izgi szorgalmit.

– Izgi szorgalmit? – csillant fel a nagyi szeme.

– Valami legendás bakonyi varázsló versét kell megfejteni.

– Bakonyi varázsló?

– Kamor a neve.

– Hm, Kamor… ez tényleg izgalmasan hangzik! Elárulod, mi a feladat?

– Egy különleges növény a megfejtés, de mégsem környezet, hanem honismeret. És Zita néni szerint ma már nem is terem meg az ilyesmi, pedig régen minden házban neveltek ilyet. Egy kis vers szól róla – s amíg a nagyi kistányérra rakta az unokaváró süteményt, Luca átéléssel elmesélte, a nagyi pedig átszellemülten hallgatta Kamor varázsló feladatát.

– Nincsen színe?! – kérdezte aztán.

– Teljesen színtelen. Sőt, átlátszó! Hallottál te már ilyet, nagyi?

– Hát persze. Bár én láttam olyat is, ami a szivárvány minden színében pompázott!

– Hol terem olyan? – pattant fel Luca. – Nálunk csak olyan kis fehér tüskések vannak, mint a csillagmoha, vagy apró zuzmó, pedig aki a legszebbről készít képet, csillagos ötöst kap.

– Óh, hiszen te tudod a megfejtést! – kuncogott a nagyi.

– Naná, bébikönnyű, jégvirág… de igazán szépet találni, ami olyan, mint egy liliom, már egyáltalán nem az.

– Hát, igen, ezekben a mai, meleg otthonokban tényleg nem teremnek annyira lombosak, mint a régi házakban – mondta a nagyi, és töprengett egy darabig, aztán felcsillant a szeme. – Azt hiszem, én tudok olyan helyet, ahol nőhetnek még igazán szépek, és tudod mit? Megtetszett nekem ez a varázslós mese, mondok én is egy titkos feladványt! Van kedved hozzá? Jó kis szüneti kirándulás is lehet belőle.

– Ühüm! – bólogatott Luca, s nagyot harapott a bejgliből.

– Akkor jól figyelj! Csak menj, és keresd meg a csuklós buszt! Menj a buszszal a vonatig! Menj el a vonattal a metróig, a metróval a villamosig, a villamossal a helyiérdekű vasútig, azzal a buszig, s arról már látni fogod, ahol átszállhatsz egy lovas fogatra…

Luca próbálta követni, de hamar elveszítette a fonalat abban az édeskés porcukorillatú szobában. De ahogyan belegondolt, különben sem lett volna sok értelme megjegyezni.

– Ugyan már, nagyi! Egyedül úgysem engednek el anyáék, meg különben is, biztosan eljönne velem Sára is, meg a tesóm, a hétvégén apa is ráér, és akkor már tuti, hogy kocsival megyünk…

– Na jó, ebben igazad van. De azért csak legyen egy kicsit titokzatos, kikeresem neked a GPS koordinátákat az interneten. Lesni nem ér, fordulj el! – kacsintott huncut szemekkel.

A nagyi gombot nyomott, billentyű koppant, egérgomb kattant, nyomtató zizegett, s már meg is volt.

– Kinyomtattam neked, tessék!

A papíron ez állt: 47.6921 / 19.04800

– Igazán köszönöm, de ha már ott vagyunk, hogyan fogunk rátalálni az igazira?

– Csak tegyetek pontosan úgy, ahogyan azok a manók abban a kis mesében!

Ragyogó napsütésben, de szúrós kemény fagyban indult útnak a társaság. Egészen jól haladtak a cél felé, csak háromszor javasolt újratervezést a GPS. Közben az autó hátsó ülésén Luca, Sára és Bence, egész úton azon tanakodtak, vajon mi is az a mozzanat, amiben a manókat követni kell? De ezt nem volt nehéz megfejteni: ki kell nézni az ablakon. No de melyik házból? Végül ez is önként adódott: ha már Bakony, akkor legyen Bakony! S úgy is lett. Amikor megérkeztek, egy bakonyi házikó felé vették az irányt. Izgatottan léptek be, vajon mi vár rájuk odabenn?

Púpos-búbos, agyagból tapasztott kemence gubbasztott a bejárattal szemben. Óvatosan merészkedtek előre, s bizonyára nyekergett volna a deszka a lábuk alatt, de hát nem volt ott olyasmi, döngölt föld volt csak a padló. Jobbra tisztaszoba, balra lakószoba. Lassan lopakodtak beljebb a dibdáb bútorok közt, de céltudatosan az aprócska ablakokhoz. S amikor félrehajtották a hímzett függönyt, maga Kamor varázslata tárult eléjük: tündöklő virágszárak, büszkén ívelő levelek, akár egy burjánzó liliom, s a színtelen jégvirág csillogó kristályai a szivárvány minden színére bontották a Nap fényét. Úgy sziporkázott, akár egy briliáns.

Akkor a gyerekek előkapták a mobilokat, s ha százat nem, akkor egy képet sem készítettek. Az első tanítási napon pedig úgy csillogott az ötös a honismeret füzetben Kamor varázsló meséje mellett, akár a jégvirág a képeken.