December 18.

Finy Petra: Az eszkimógyerekek és a fénymadár

Az északi lundák izgatottan várták a fiókák kikelését. A barna foltos tojások héjai sorra repedeztek, a vékony mészhártyán apró rianások keletkeztek. A tojásokban egymás után jelentek meg a pöttöm, fekete lundafejek.

Ám az egyik tojásból egy fehér madár lépett elő. Nem is fehér volt, inkább ragyogásszínű, úgy festett, mintha napba mártották volna. A fekete lundaszülők szörnyülködve fordultak el tőle, megtagadták szeretetüket a furcsa szerzettől.

– Még hogy egy sötét tollú lundának ilyen szikrázóan fehér tollú gyereke legyen! Ilyet se látott még a világ, se Jéganya, se Égapa! – dohogták a kegyetlen szülők.

Amint ezt meghallotta a napként világító lundafióka, sírva menekült el a többiektől.

De a hideg már ott ólálkodott körülötte, mint egy kiéhezett jegesmedve, és félő volt, hogy végleg megkaparintja magának.

Ám a kis lunda vidám hangokra lett figyelmes: eszkimógyerekek játszottak a jégkunyhójuk előtt. A fióka tőlük sem számított sok jóra, de a gyerekek kedvesen hívogatták. Megmelengették, halfalatokkal kínálták. Derűs szavaik úgy örvénylettek, mint ahogy a sarki fény kavarog a fekete égen.

A különleges fénymadár onnantól kezdve az eszkimók között élt. Amikor eljött a sötét évszak, és nappal is olyan sötét lett, mint éjjel, akkor a lunda világított az eszkimóknak: szikrázó testével olyan volt a kunyhók között, mint egy furcsán totyogó nap.

Az eszkimók azóta is emlegetik ezt a csodálatos fénymadarat.