December 1.

Mészöly Ágnes: Natti és Dalmorka hókiflit süt

Már harmadik napja havazott. Szerdán még csak bokáig ért a hó, csütörtökön jócskán térdig, pénteken pedig már senkinek nem volt kedve kipróbálni, meddig süllyedne, ha belelépne a hideg takaróba. Mintha a tanyát, sőt az egész környéket vastag porcukorréteggel szórta volna be valami tréfás kedvű cukrász. Natti kistündér háromóránként seprűre kapott, és észvesztő sebességgel elszáguldott néhányszor az istállóig és a tyúkólig, hogy a menetszéllel tisztára söpörje az állatokhoz vezető utat.

Dalmorka hobbivarázsló kedvetlenül ringatta magát a hintaszékben. Fázósan maga köré tekert egy pokrócot, hosszú orrával hangosan szipákolt, és grimaszolva csóválta a fejét minden alkalommal, amikor Natti visszatért a hósöprésből.

– Beengeded a hideget! Összekoszolod a házat, csupa latyak a cipőd! – zsörtölődött. Natti hiába bizonygatta, hogy a lába sem érte a földet, illetve a havat, Dalmorkának esze ágában sem volt abbahagyni a morgást.

– Utálom ezt az időt! A hóban semmi, de semmi jó nincs!

– Dehogynem! Lehet például havat söpörni! – ellenkezett Natti. – Hóembert építeni. Hógolyózni. A hókifliről nem is beszélve! Hóesésben lehet a legfinomabb hókiflit sütni. Ó, az az isteni vaníliaillat! Az omlós tészta! A diós töltelék!

Dalmorka gyomra jókorát korgott a vaníliaillat és a diótöltelék hallatán. Rögvest kérlelni kezdte Natti kistündért, hogy süssön legalább egyetlenegy tepsi hókiflit.

– Lehet róla szó, ha előkészíted a hozzávalókat – egyezett bele kegyesen a kistündér.

A hobbivarázsló már indult is a kamrába. Levette a polcról a lisztet, a diót, a sütőport, de hiába kutakodott, porcukrot sehol nem talált.

– Ebből nem lesz sütemény – sápítozott elveszetten.

– Lehet, hogy hiányzik egy apróság, de hát varázsló vagy, ha jól tudom. Fehér porból fehér port csinálni igazán nem lehet nagy kunszt! – ripakodott rá Natti.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy…

– De bizony azt! Indulás kifelé! Mire begyúrom a tésztát, kész legyen fél kiló porcukor! – rendelkezett ellentmondást nem tűrően a kistündér.

Dalmorka dohogva akasztotta le a fogasról a kompakt varázslótalárt. Nem sok kedve volt kimenni, de a hókifli iránti vágyakozása erősebb volt, mint a lustasága. Megmarkolta az összecsukható varázspálcát, és kilépett az udvarra. „Fehér porból fehér por… Igen, azt hiszem, megvan!” – gondolkodott a megfelelő varázsigén. Rámutatott egy nagyobb hóbuckára, ami azonnal nagy kavargásba kezdett, és egy szempillantás alatt kissé másmilyen fehér porrá változott. Dalmorka izgatottan kóstolt bele a kupacba.

– A manóba, ez nem az – fintorodott el. – Még finomítanom kell a varázsigén!

Felemelte a varázspálcát, és egy újabb hókupacra szegezte. Közben odabent Natti végzett a tésztagyúrással, sőt a sütéssel is. Készen sorakoztak a dióval töltött kiflicskék, és a kistündér türelmetlenül várta, hogy Dalmorka visszatérjen a porcukorral.

– Kihoznál egy tálat? – kukkantott be az ajtón a hobbivarázsló.

– A porcukornak? – ugrott fel boldogan Natti.

– Igen… – bizonytalanodott el Dalmorka. – És még néhányat a sónak, a réteslisztnek, a gríznek, a sütőpornak, a keményítőnek, a mosópornak, a hintőpornak, a krétapornak… és esetleg valami nagyobb vödröt a csemperagasztónak, a mésznek, a tapétaragasztónak és a műtrágyának. Mi ilyen vicces? Nekem sem sikerülhet minden elsőre!