December 2.

Máté Angi: Volt egyszer egy csend

Volt egyszer egy csend.

Ennek a csendnek nem volt egyebe, csak egy nagy, hallgatag feje. Nem volt nyaka, nem volt hasa, de még keze, lába sem volt.

Ha valahová elindult, akkor libegett, mint a köd, amelyik reggelente a kökénybokron fésülködik. Leginkább ehhez a ködhöz hasonlított.

Vagy egy nagy kád fürdőhabhoz.

Ez a csend, amelyik a ködhöz és a fürdőhabhoz volt hasonló, ez egy házban lakott.

Házában a mákőrlő hang nélkül őrölte a mákot, a macska hang nélkül vinnyogott, ha a farkára léptek, a moly hang nélkül csámcsogott a ruhásszekrényben, a kakukk pedig hang nélkül kakukkolt elő az órából.

Itt élt a csend, ebben a házban, éldegélt és készülődött valamire.

Mindig hosszasan készülődött erre a valamire, eközben sok idők teltek.

Aztán, ha sok idő teltével elkészült, nagy, hallgatag fején elsimította a hajait, kilibegett háza küszöbére, leült arra, megköszörülte a hangját, s énekelni kezdett.

Énekelt a csend, s énekére hullni kezdett valami puhaság az égből, pilinkélt, míg ujjnyi, majd kétujjnyi lett, végül térdig állt a világ benne.