2021. december 14.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

‒ Hacsak nem szálláson kívül aludt. Vagy nem esett baja. Nyilván nem ‒ teszi hozzá sietve, mielőtt fogaimat a torkába mélyeszteném. ‒ Vagy buszra szállt, és valahol messze jár. De miért tenne ilyet?

Sandán méreget.

Mégsem olyan szép a szeme.

Megrázom a fejemet.

‒ De hogy veled mi lesz, azt nem tudom. Kiskorú vagy.

Nem lep meg a közlés, magam is sejtettem.

‒ Itt írd alá ‒ tolja elém a papírt. ‒ Addig beszélek valakivel.

Homályos a szöveg a papíron, rossz lehet a nyomtató. Vagy a toll. Vagy csak belement valami a szemembe. De azt rögtön kiszúrom, hogy valami nem klappol az adatokkal.

‒ A dátum ‒ lobogtatom a cetlit. ‒ El tetszett írni.

Vissznéz az ajtóból.

‒ Hogy?

Rámutatok a kérdéses rubrikára.

‒ A zarándoklat kezdőnapja. Azt írta, július 8. De mi július 12-én indultunk.

Ráncok sűrűsödnek a homlokán. Rohamosan öregszik a rend őre.

‒ Nem azt mondtad, hogy három napja indultatok?

‒ De. Július 12-én.

‒ Az holnap lesz ‒ közli, és elég morcosnak tűnik.

Valakinek nagyon elgurult a gyógyszere. Lassított felvételként ül vissza a helyére. Maga elé rántja a zarándokútlevelemet. Vizslatja. Ráncol.

‒ Ebben tényleg az áll, hogy az indulás ideje június 12-e. Hm…

A pecséteket és a melléjük írt dátumokat vizsgálja. Mormogva böngészi a szállásadók bejegyzéseit.

‒ Saint-Jean, ide érkeztetek július 11-én, Párizsból.

Rám néz, helyeslést várva. Bőszen teszek neki eleget. Nem pislog.

‒ Pontosabban Bayonne-ból, vonattal.

Bólint.

‒ Ott aludtatok, aztán másnap, július 12-én indultatok Roncesvalles felé. A dátumbélyegző szerint. Persze ez ostobaság. Aztán pedig…

Elámul, mint kisgyerek az állatkertben a dolgát végző tigris láttán.

‒ Zubiri, július 13. Aztán Cizur Menor, július 12. Mi van? És most itt vagy Puente la Reínában. A mai dátum július 11. Ez valami vicc? Vagy agyára ment a hospitaleróknak a meleg?

Kapizsgálom, hogy a spanyol szó a szállásadókra vonatkozik, de ez foglalkoztat most a legkevésbé. Az útlevél szerint idén nyáron július 13. után július 12. következett, majd július 11. Persze ilyen nincs, úgyhogy valószínűsíthető, hogy súlyos járvány tört ki, amely leginkább az albergueékben dolgozók épelméjűségére van hatással. Azonnal tájékoztatni kell a WHO-t, az ENSZ-t és a többi kiejthetetlen nevű szervezetet.

A nem is olyan szép szemű rendőrnek viszont szemlátomást egyéb tervei vannak.

‒ Maradj itt ‒ parancsolja. Már nem hajol meg, nem bókol, nem fog karon. Hát tehetek én arról, hogy elszúrták a dátumokat a pecsételők?

A rend zord őre magával viszi a kitöltött adatlapot és a fénymásolatokat, ám az asztalon felejti az eredeti okmányokat. Sietve magamhoz veszem őket, és kinézek.

Hirtelen gondolattól vezérelve újra bekapcsolom a mobilomat, de ezúttal nem próbálom zargatni felszívódott szüleimet, csupán a dátumra vagyok kíváncsi. A kijelzőn könyörtelenül villódzik a hónap és a nap: július 11. Aznap érkeztünk meg a Pireneusok lábához. Ez egészen biztos. Nem a szállásadók rontottak el valamit. Hanem a jóisten. Vagy az ördög.

‒ Hacsak ‒ és ahogy korábban mondottam, ez a szó vezeti be az igazán említésre méltó dolgokat. ‒ Hacsak nem ment el a józan eszem.

Felkapok egy újságot az asztalról, mögé rejtem az arcomat. Nyugodt léptekkel, de határozottan hagyom el a
rendőrség épületét. Bájosan rámosolygok a recepciósra, aki szintúgy kivillantja a fogait. Igyekszem gyorsan felszívódni a környékről. Fürdés, kaja és a többi, korábban a napirendben tervezett tevékenység ejtve.

Minél messzebbre kell kerülnöm ettől a várostól. Persze bármikor utánam küldhetnek egy járőrt, de ha itt maradok, nem kerülhetem el az újabb vallatást, márpedig nem követtem el semmit.

Sötét van már, könnyebb a gyaloglás a hűvös szélben, bár a vállamban és a vádlimban operákat zeng a fájdalom.

Hogy is mondta apa két nappal, egy évvel, egy évszázaddal ezelőtt? Ilyen az igazi autentikus zarándokélmény…