2021. december 24.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

Gondolatmenetemet kiáltozás és taps zavarja meg. Az albergue előtt zarándokok egy kisebb csoportja ücsörög a földön, épp bort bontanak, körbekínálják, majd mindenki kényelmesen elhelyezkedik. Ki a zsákjának támasztja a hátát, ki a matracán nyújtózik el. Egyformák, holott az is meglehet, hogy nincs közöttük két azonos nemzetiségű. Itt, a Caminón mindenki egyenlő, sem a származás, sem a bőrszín, sem a vagyoni helyzet nem jelent semmilyen előnyt, amikor reggel fel kell venni a zsákot, és elindulni a kánikulában, a melegedő vízzel és a száradó bagettel Santiago felé. A vízhólyagok, a vállon gyarapodó véraláfutások, a leégett karok sem különböznek. Mondjuk, a szemek ragyogása sem, ahogy egyik társukat hallgatják, aki éppen Szent Jakab legendáját meséli. Belehallgatok ‒ addig is úgy érzem, tartozom valahova, nekem is szólnak a szavai, rám is figyel valaki.

Jakab Jézus egyik legkedvesebb tanítványa volt ‒ kezdi a zarándok, széles mozdulatokkal, tágra nyílt szemmel, mintha kisgyermekeknek mondana esti mesét. Talán azok is vagyunk most mindannyian. Figyelmesen hallgatom.

Halász volt, ahogy testvére, János is. János később evangéliumot írt, leveleket, és öregkori látomásait is megörökítette a Bibliában. Jakab nem írt, viszont jelen volt Jézus életének számos fontos eseményénél, többek között akkor, amikor Jézus feltámasztott egy kislányt, és akkor is, amikor elfogták őt a Getsemáne-kertben.

Hosszabbodnak az árnyékok. A lenyugvó nap sárgás fénye egy olyan kort idéz, amikor az emberek még meghallgatták azokat, akiknek mondanivalója volt életről és halálról. Akkor is, ha a közlendőjét egy folyóparton adta elő, vagy egy hordó tetején, vagy a tűz mellett, az úton Santiago felé.

Jakab volt az első apostol, aki mártírhalált halt. Heródes Agrippa király ölette meg 44-ben, Jeruzsálemben. Lefejezték. A holttestét nem engedték eltemetni sem, ezért a barátai és a tanítványai hajóra szálltak, és az apostol földi maradványait elhozták ide, Hispániába. Itt engedélyt kértek a helyi pogány Loba királynőtől a temetéshez. A királynő úgy döntött, hogy megtéveszti az idegeneket, és elküldte őket, hogy válasszanak egy párat a Pico Sacro nevű szent hegynél tartott ökrök közül. Csakhogy a hegynél egy sárkány lakott, és a királynő azt remélte, a sárkány megöli a keresztényeket. De amint a vadállat megtámadta a tanítványokat, a kereszt láttán egyszerűen darabokra robbant szét. Ezután a tanítványok összegyűjtötték az ökröket, amelyek valójában vad bikák voltak, de a kereszt láttán megnyugodtak, majd elvitték az apostol testét oda, ahol több száz évvel később megtalálták. Libredónnak hívták akkoriban azt a helyet, ahol márvány szarkofágban eltemették őt. A sír helye feledésbe merült csaknem nyolcszáz évig, amikor egy Pelagio nevű remete éjjeli látomásában felragyogni látta a közeli domboldalt. Egy fényes csillag mutatta meg az elfelejtett sírt, Jakab apostol nyugvóhelyét. E sír felett áll ma a Szent Jakab-katedrális. A szent maradványaihoz több mint ezerkétszáz éve zarándokolnak el a gyógyulásra, békességre, bizonyosságra vágyók. A város neve is a szent nevét őrzi: Santiago, vagyis Szent Jakab, spanyolul. A compostela szó jelentése pedig „csillagok mezeje”, ami a remete látomásában megjelenő csillagra utal.

‒ Nem biztos ‒ szólal meg mellettem egy hang. ‒ A szó eredhet a compositum latin kifejezésből is, ami temetőt jelent.

Lucia ül mellettem, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Valami gyümölcsöt eszik. Talán mangót.

Kitörő örömmel üdvözlöm, amely az én esetemben érthető, az ő szemszögéből nézve már kevésbé. Miután lehámoz a nyakából, megérdeklődi, hogy ismerjük-e egymást.

Felsóhajtok.

Sokkterápiát alkalmazok, egy szuszra elhadarom azt a sok mindent, amit már tudok róla.

A neved Lucia, a vezetéknevedet nem tudom, a papáddal utazol, visszafelé teszitek meg az utat, június 13-án indultatok Santiagóból, ahol egyébként is laktok, hobbid a kémia és a nyelvek, beszélsz is vagy hatot, tudod, hogy mi a magyar eszperente szójáték. Én pedig Orsi vagyok.

Néz. Fürkész.

‒ A vezetéknevem Garcia. Sétálunk?

Félhomályos utcán ballagunk. A völgyből tehénbőgés és birkák hangja szűrődik fel. A közeli folyó felől kellemes, hűvös szél fúj. Rég elhalt emberek árnyai kíváncsiskodnak a sötét sarkokból.

‒ A domb másik oldalán vertem fel a sátrat ‒ mondja. ‒ Soha nem alszom zarándokszálláson.

‒ Miért? ‒ firtatom. Óvatos vagyok, tapintatos. Lucia még nem kérdezte meg, honnan tudok róla olyan sok mindent.

‒ Nem biztonságos ‒ mondja.

Nem értem.

‒ Mármint a zarándokszállás?

‒ Kerülöm a tömeget. Ahol felismerhetnek.

Megállunk. Rám pillant. Kutakodik az elmémben. Nyilván arra kíváncsi, megbízhat-e bennem.

‒ Egy gyerek nem utazhat egyedül. Előbb-utóbb begyűjtik.

‒ Ezt magam is mondhattam volna. De hát te nem egyedül utazol ‒ mutatok rá, noha sehol nem látom Carmelo bácsit.

Ballagunk. Felettünk valami madár rikoltoz. Remélem, nem viszi hírünket a rend őreinek. Most éppen két kiskorú zarándokot is begyűjthetnének.

Lucia harapdálni kezdi a szája szélét. Én akkor szoktam ezt csinálni, ha valamit nagyon el akarok mondani. Meg pont annyira nem is.

‒ Azt mondtad az előbb, hogy a papámmal utazom.

‒ Igen. Az apukáddal. Vagy a nagypapáddal. Ebben, látod, nem vagyok biztos.

‒ Te láttad őt? ‒ hangja most halk, mint egy lepkeszárny verdesése.

‒ Persze. Az étteremben is, a tűz mellett is. Tegnap. Sokszor. Kedves bácsi.

‒ És mit mondott?

Sóhajtok. Jó vagyok teljes dialógusok felidézésében, a barátaim külső memóriaként használnak olykor. Most viszont elhagy ez a képességem. Bármennyire is látom magam előtt a bácsit, az együtt töltött pár estét, hallom Lucia szavait, rá kell döbbennem, hogy egyetlen szót sem tudok felidézni a papája szavaiból. Mert soha nem mondott semmit.

Lucia nem várja meg a választ. Megfogja a kezemet.

‒ A papám meghalt ‒ mondja határozottan, vádló hangon.

Eltelik egy kis idő, mire észreveszem, hogy nem lélegzem. Majd dadogni kezdek, de a kislány nem rám figyel.

‒ Június 7-én történt. Azt mondják, baleset, de ez nem igaz. A papámat megölték. Azért járom ezt az utat, mert valamit tennem kell. Valahogy jóvá kell tenni. Mert ez nem igazság.

A szeme résnyire szűkül. Dühös. Az Istenre, a világra. Most rám is.

‒ Mielőtt megkérdeznéd, az anyukám sem él. Meghalt, amikor én születtem. A mentő későn ért be a kórházba.

Bárcsak tanulnánk valami értelmeset az iskolában azonkívül is, hogy mikor halt ki az Árpád-ház, vagy melyek az évelő növények. Olyasmit, hogy miképpen vigasztaljunk meg egy árva gyereket, hogy felejtessük el vele, csak percekre legalább, hogy a világ egy undok hely, amely nem mutat sem részvétet, sem szánalmat.

‒ De én láttam a papádat ‒ rebegem.

‒ Elhiszem ‒ mondja Lucia, és tovább húz. ‒ Én is látom, szinte mindennap. Ma valamiért távol maradt. Ki tudja, mennyire elfoglaltak odaát?

Keserédes mosoly jelenik meg könnyáztatta arcán. Azt hiszem, ebben a pillanatban lettünk valódi zarándokok és valódi zarándoktársak is. Az út, azt mondta apa, nem a repülőtéren kezdődik, és nem is Santiagóban ér véget. A mi közös utunk most kezdődik.

De hogy érti Lucia, hogy meghalt a papája? Akkor kit látok újra meg újra körülötte? Ki az, aki úgy óvja őt, olyan tapintattal és vigyázón, mint a mesék őrangyala?

‒ Lucia ‒ krákogom. ‒ Mennyi az idő?
‒ Fél tizenkettő ‒ közli. ‒ Fél óra éjfélig. Miért?
‒ Nem kérdezted meg, honnan tudok rólad ilyen sok mindent.
‒ Gondoltam, úgyis elmondod.
‒ El ‒ nyögöm. ‒ De álljunk meg.

Amúgy is megálltunk volna már, mert leértünk a dombról, és megcsillant előttünk az apró sátor egyik fém alkatrésze. Az egész nem nagyobb, mint egy közepes hálózsák. Ebben alszik Lucia? És mit eszik? És hol fürdik? És miért gyalogol egyáltalán? Abba bele sem merek gondolni, hogy tényleg meghalt a papája. Abba meg végképp nem, hogy ez esetben hogyan láthattam őt többször is az elmúlt napokban. Vagy nem is láttam?

De most nem rajtam van a kérdezés sora. Pár percünk maradt csak, majd újra kitöröl mindent Lucia agyából az idő. Elfelejt engem, és holnap kezdhetem elölről az egészet.

A francba.

Így hát tömören elmondok mindent. Egyre jobban megy. Legközelebb inkább átnyújtom írásban a mesét. Vagy…

‒ Add ide a telódat ‒ utasítom ellentmondást nem tűrően.
‒ De…
‒ Add csak.
A kezembe nyomja a készüléket.
‒ És most? ‒ kérdi.
‒ Szelfizzünk.

És lőn. Elkattintok pár közös képet. Aztán videózunk. Egymás szavába vágva elhadarjuk, kik vagyunk, mit tudunk egymásról, mibe keveredtünk. Ugyanezt megismételjük az én telefonommal. Holnap egy körrel beljebb leszek.

Ekkor valaki kiüti a kezemből a készüléket. A másik ütés az arcomat éri, nem erős, de a meglepetés sokkja leterít, másodpercekre azt sem tudom, ki és hol vagyok. Lucia sikoltozása térít magamhoz. Egy alak tornyosul fölénk, hosszú hajánál erősen fogja a szabadulni próbáló Luciát. Ki ez? Mi történik?

Ha tetszik a történet, akkor most 20% kedvezménnyel beszerezheted a könyvet az alábbi borítóra kattintva!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt szereti: