2021. december 4.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

A kilátás egyébként oltári volt: szédítő magasságok és mélységek, a völgyben tejszínként ül meg a köd, megint csak kedve lenne az embernek belekóstolni (ezt már írtam fentebb a felhőkkel kapcsolatban, sejtem, frissíteni kellene a szó- és kifejezéskészletemet), és minden zöld. Kivéve a birkákat. Azok ‒ nem tudtam nem észrevenni ‒ nem zöldek. Viszont annyi van belőlük, mint a Hősök terén a fényképező japán turista nyáron. Legelnek (mármint a birkák). És ránk se bagóznak, úgy kell őket arrébb tolni, ha folytatni akarjuk az utunkat.

Olykor elhaladt mellettünk egy-egy kerékpár, sőt pár autó is, ilyenkor a közelünkben araszolgató zarándoktársak figyelemre méltó színeváltozáson mentek keresztül: mind citromsárga lett az irigységtől. De mi sem maradtunk le mögöttük. Az egyik hegyi kaptatón kérdőre vontam apámat, hogy ha már történészként jött tanulmányozni Szent Jakab útját Spanyolországba, akkor miért nem bérelünk autót, kisbuszt vagy helikoptert.

‒ Nem lenne autentikus ‒ közölte megfontoltan, amikor kis idő múlva újra lélegezni tudott. Szándékomban állt viszontválasszal illetni, de mivel a tüdőm éppen összeesni és vákuumot képezni szándékozott, a vádlim izmai pedig ‒ a fájdalomból sejthetően ‒ éppen leválni készültek a csontjaimról, elhalasztottam a további faggatózást.

Aztán eleredt az eső.

Lassan, szemérmesen érkezett: pár cseppecske, aranyos, göndör, bodor bárányfelhőcskékből, lágyan hullva fejünkre, vállunkra. Majd a matiné mészárolós horrorba váltott: feketeség borította be az eget, mintha egyik percről a másikra lekapcsolták volna a napot, villámlott, mennydörgött, és hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy fennhangon őrjöngve panaszos levelet fogalmazunk cipőnk és esőkabátunk gyártójának ‒ ez nem nélkülözte a nyomdafestéket kevés eséllyel bíró szavakat sem.

Péppé áztunk.

Nem emlékszem, hogy fáztam-e még így valaha. Anya csomagolt az útra, és bár apa egyszer megjegyezte a művelet közben, hogy némi meleg holmi sem ártana, válaszul csak humoros, anyáskodó köntösbe csomagolt dorgálás érkezett, miszerint mi szükség lehet meleg holmira nyáron egy mediterrán országban.

Kis híján orra buktunk egy rozsdás, az elemek által megtépázott táblácskában, amely szerényen hirdette, hogy éppen átcuppantunk-toccsantunk a spanyol határon, innen már csak öt kilométer Roncesvalles település, ahol az első szállás található. Az öt kilométert négy nap alatt tettük meg ‒ legalábbis így éreztem. Felülről pillantottuk meg a pislákoló fényeket, majd egyszer csak szilárd talajt éreztünk a lábunk alatt. Robinson örülhetett így a hajótörését követően, mint mi, amikor bevánszorogtunk a recepcióhoz.

Idősebb, kopasz, mosolygó bácsika fogadott. Elnézegetett bennünket egy darabig, mint kisbaba az első csilingelős játékát.

‒ Vacsorát, ágyat szeretnének? ‒ érdeklődött, először valami ismeretlen nyelven (spanyol lehetett), majd kétségbeesett tekintetünket látva angolul is. Határozott igennel válaszoltunk, óhajunkat többszöri plafonra nézéssel megerősítve. Elégedettnek látszott, ami meglehet, annak is volt köszönhető, hogy nem rontottuk a túlélő-statisztikát. Pecsétet nyomott az útlevelünkbe, megmutatta, hol a fürdő, mely ágyakat birtokoljuk majd, és a közeli étterembe is elkísért.

‒ Hatkor vacsora ‒ tette még hozzá, majd elsietett, hogy még életben találja az utánunk érkezőket.

Mielőtt magamra zártam a fürdőkabint, egy pillantást vetettem a tükörre. A hányászöld szín illett leginkább rám, fehér hullafoltokkal (valószínűleg fagyási sérülések lehettek). Életemet, jövőmet reménytelennek éreztem, mint egy frissen kivert kutya. Ha ilyen lesz minden nap, soha nem látom viszont anyámat ‒ keseregtem. Nem beszélve arról, hogy pár zarándok a vonaton azzal ijesztgetett, hogy a szállások többségén nincs meleg víz. Ennek tudatában, drámai arccal, ahogy a magukkal végezni óhajtók nyitják meg a gázcsapot ‒ elfordítottam a vízcsap egyetlen gombját.

Forró víz ömlött a bőrömre.

Abban a pillanatban megtértem, megvilágosodtam. Igen, van Isten, léteznek őrangyalok, mindenkit szeretek, és hálás vagyok csodálatos életemért! Forró víz! És nem hűlt ki, azután sem, hogy legalább fél órán át áztattam magam.

A vacsora sem volt rossz: valami tészta, valami szósz, valami savanyú, valami desszert. Már nem is tudom, mit ettem; a zuhany utáni egy órát extázisban töltöttem.

Lefekvés előtt azért apám figyelmesen gondoskodott róla, hogy visszatérjek a földre és a testembe.

‒ Holnap huszonöt kilométert megyünk ‒ közölte, miközben az útikönyvét lapozgatta. ‒ Könnyebb lesz, mint a mai. Persze esni fog ‒ tette hozzá szégyenlősen, mintha az ő hibája lenne. Az is volt egyébként, minden az ő hibája volt. Sértődötten elfordultam.

Két egymás mellett lévő emeletes ágy felső szintjén kaptunk helyet, így olyan volt, mintha egy valószínűtlenül magas franciaágyban feküdnénk.

Bebújtam a hátizsákomba, és bőszen durciztam legalább öt percig. Miután befejeztem ezt a tevékenységet,
újabb beszélgetést kezdeményeztem.

‒ Miért van itt ennyi ember?
Apám cuppogott a szájával egy darabig. Ilyenkor gondolkodik. Majd így felelt:
‒ Zarándokolnak.
Na, ehhez nem kell katedra, doktori, de még különösebben barázdált agy sem.
‒ De miért?
‒ Számos oka lehet. Van, aki gyászol, van, aki ünnepel. Vagy sportol. De van, aki nem tudja megmondani, miért indul el. Érez valamit.
‒ Mit?
‒ Hívást. Amikor nem okoskodsz, csak teszed, amit jónak vélsz.
‒ És mi miért vagyunk itt?
Cuppogás, töprengés.
‒ Én azért jöttem, hogy könyvet írjak. Hogy te mit keresel itt, majd kiderül.
‒ De hát te kérted, hogy jöjjek ‒ mutattam rá.
‒ Na és? Mondhattál volna nemet is. Mégis itt vagy. Majd megtudod, miért.
‒ De mikor? ‒ makacskodtam.

Apám nagy zajjal behúzta hálózsákja cipzárját. Mindig bezár, zajosan letesz valamit, vagy hasonló módon jelzi, hogy részéről véget ér az eszmecsere.

‒ Majd kiderül ‒ mondta. ‒ Aludj.

Szót fogadtam. De valamiért az éjszaka közepén felébredtem, és sokáig csak hallgattam a körülöttünk horkolókat. A helyiség olyan volt, mint a Harry Potter-filmekben a nagy tanácsterem: vastag falak, nehéznek tűnő, tekintélyt parancsoló vascsillárok, lőrésablakok. Egy több száz éves valamikori kolostorban alszom. Ez már valami, nem?

Később felkeltem, kilopództam az étkezőbe, és írni kezdtem ezt a naplót. Tényleg nem árt, ha lejegyzem, ami belém nyilall. Hosszú lesz ez az egy hónap.

A történetet december 6-án folytatjuk!

Lélekringató – Nőnapi könyvajánló

Csörgei Andrea írása Talán még sosem volt ekkora szüksége a világnak arra, hogy a történeteken keresztül is megerősítést kapjunk: az emberi kapcsolatok, a család, a generációk közti párbeszéd, az érzelmek és az egymásra figyelés mindenekfelett való ajándék. Nőnap alkalmából most egy olyan lányregényre szeretnénk felhívni a figyelmet, amely épp ezeket az értékeket hangsúlyozza úgy, hogyBővebben: “Lélekringató – Nőnapi könyvajánló”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt szereti: