2021. december 5.

Somfai Anna: Barátságháló – A képzelet órái

1.3 Titkos tanácskozás

Az iskola udvarán a decemberi fagyban ketten tartózkodtak: Mira, aki a zúzmarás magyalsövény mellé húzódva, bordó sáljába burkolózva a könyvesboltban történteket mesélte, és Lencsi, aki kezét prémes kesztyűbe bújtatva, keskenyre húzott szemmel figyelt.

– Biztos, hogy nem csak túlságosan beleképzelted magad abba a történetbe? – kérdezte Lencsi immár harmadszor.

Volt mire alapozni a kétségeit, Mira kivételes fantáziája iskolaszerte közismert volt. Tőle hallott először bökmanókról, tűzlidércekről, szoborszellemekről és sok más különös, sosem látott lényről.

– Már mondtam, hogy minden valóságos volt! Hallottam a patadobogást, éreztem a vajassütemény illatát és a teáscsésze melegét – vetett rá Mira megbántott pillantást.

Lencsi elszégyellte magát. Amikor Mirának először mesélt különös barátjáról, Gyömbérről, a beszélő cicáról, és a mágikus szerszámoskamráról, ami az Átjáróba, a kristálylények birodalmába vezetett, nem sokan hittek volna neki. Mira azonban szemernyit sem kételkedett, sőt, azonnal érezte a barátságkristály mágikus erejét is. Lencsi a gondolattovábbító követ egykor a kristálylényektől kapta, és azóta is a nyakában hordta – ez vezette el őket aztán egészen a titkok terméig. Lehet, hogy a magát Füstös Tükörnek nevező sötét ellenséget mégsem sikerült ott legyőzniük, és visszatért?

– Azt mondod, megijesztett valami, és elrohantál a könyvesboltból? – tette engesztelőn Mira karjára a kezét Lencsi, és fél pár kesztyűjét a barátnője hideg kezére húzta. – Gondolod, hogy Füstös Tükör próbált a közeledbe férkőzni?

– Semmi rosszat nem éreztem, inkább mintha valamiféle másik valóságba csúsztam volna át, aztán meg vissza. De volt ott egy antik, csillagászati falióra, amiből különös varázserő áradt. Az az óra az átváltozott üzletben is a helyén maradt.

– Legjobb lenne, ha együtt is megnéznénk azt a helyet. A kaland persze veszélyes is lehet… Szerinted szóljunk Kornélnak meg Tominak is?

– Nekem már nem kell – bukkant elő egy vigyorgó fej a magyalsövény takarásából, majd elugrott, amikor Mira dühösen feléje csapott.

– Legközelebb biztonságosabb helyet válasszatok a titkos megbeszélésre – kászálódott elő Tomi mögül Kornél is.

A lányok utánuk vetették magukat, és körbeszaladták az udvart, míg meg nem jelent Szász János tanár úr, közismertebb nevén Hanszóló feje az ablakban, és éles füttyentéssel beparancsolta őket.

1.4 Családi ereklye

Kornélt nem volt könnyű meggyőzni, hogy hagyja ki a régészeti szakkört, de végül rábólintott, hogy a jelen eseményei mégis sürgősebbek, és majd utólag elolvassa a kijelölt forrásokat az itáliai reneszánszról. Így Lencsi és barátai már kora délután a macskaköves utcán trappoltak, és hamarosan zsúfolásig megtöltötték a könyvesbolt polcai közti szűkös teret. A fekete hajú nő Mirát ismerősként üdvözölte, és még extra székeket is kerített számukra a raktárból. Míg Tomi gyümölcsteát és vaníliás lattét rendelt a társaságnak, Mira a könyvespolchoz rohant, tekintetét a naposholdas órára függesztve felütötte a tegnap olvasott könyvet, és belemerült.

Kornél is hamar rátalált a földrajz- és történelemrészlegre, és ő is eltűnt egy kupac könyv mögött. Lencsi azonban csak úgy tett, mintha nézelődne. Óvatosan a markába fogta a nyugodt, zöldes fénnyel világító barátságkristályt. A fénye a naposholdas órához közeledve erősödött, és mintha egy-egy pillanatra az óra kékes mása is felvillant volna a felszínén. Lencsi időről időre magán érezte a fekete hajú nő pillantását, aki változatlanul a pultnál olvasott.

– Nagyon réginek tűnik – szedte össze a bátorságát Lencsi, és az óra felé bökött.

– Családi örökség – mosolygott rá a nő –, a dédapámtól kaptam, ő meg a nagyapjától, ő pedig megint a dédapjától. A családi legendárium szerint egy középkori vándor mesterlegény készítette, amikor megszállt nálunk, aztán végül beházasodott a családba. Így maradt ránk örökül az órásmesterség. Én magam már nem értek az órákhoz, inkább a könyveknél maradtam – villant a szemüvege mögül barátságosan a tekintete.

– A számlapját mintha valódi lazurittal festették volna – bukkant ki Kornél is a könyvek mögül –, vagyis lapis lazuli kőből készített ultramarinkékkel – pontosított Tomi oldalpillantására. – A kő abban az időben is ritkaságnak számított, aranyárban mérték – vizsgálgatta érdeklődéssel.

– A dédapám szerint is valamiféle drágakövet használtak a festés során, bár a neve az idők során feledésbe merült. Állítólag mindössze néhány darab létezett belőle akkoriban.

A fiatal nő újra a könyve fölé hajolt, Lencsi pedig óvatosan közelített a kristállyal a számlaphoz, míg Tomi ügyesen takarta őt. A kékes ragyogás a kő felszínén ugyan erősödött, de más nem történt, így Lencsi végül felhörpintette a vaníliás lattét, és Mira fülébe súgta, hogy induljanak.

– A cilinderes, fekete köpenyes gonosz szellemek úgy látszik, felszívódtak – sandított már az utcán Tomi óvatosan Mirára.

– Történt valami? – húzta félre Lencsi a barátnőjét.

– Épp az, hogy nem. Semmi olyasmi, mint tegnap. Pedig a regény izgalmasan folytatódott, a fekete lovag nem más volt, mint a lány keresztapja, aki…

A történetet december 7-én folytatjuk!

---