2021. december 6.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

2. fejezet,
amelyben feltűnik a világ legszebb szemű
kislánya, és minden szétgurul a padlón

Reggel bemutatkozik az izomláz. Izomláz, ő Orsi. Orsi, ez itt izomláz ‒ közlik szavak nélkül. Társak lesznek egy időre.

Roncesvalles határában, csak a miheztartás végett, vicces tábla az út szélén: „Santiago de Compostela 790 km”. Azt is írhatták volna, hogy „Aki erre jársz, hagyj fel minden reménnyel”.

A Santiago egyébként azt jelenti: Szent Jakab. Spanyolul. Mindig tanul az ember.

A terep lényegesen emberibb mértékű, mint a tegnapi. Kicsit felfelé, de nem beleszakadósan, árnyas lugasok, barátságos kis városok fehér házacskákkal, helyes padocskákkal. Most úgy beszélek, mint a nagyi. Amikor kicsi voltam, mindent becézgetve nevezett meg körülöttem, amíg nagyobbacska koromban határozottan meg nem kértem, hogy ezt hagyja abba.

Remek, frissen vásárolt vándorbotom felmondja a szolgálatot. Már az is Lego-megszállottaknak való meló volt, hogy megfelelő méretre kinyújtsam, a szorítókötés érdekében helyrecsavarjam, de most hiába csűröm-csavarom, úgy fityeg az egész, mint egy baljós kulcscsomó. Dobom is el nyomban, természetesen a megfelelő szemétgyűjtőbe.

Alig teszünk meg öt kilométert, pisilnem kell. Apám zavarba jön, a mi családunk az a fajta, ahol nem beszélünk ilyen altesti dolgokról. Most viszont nem tudok úgy tenni, mintha nem csuriznék be rögtön az út közepén. Bizonyára a reggeli kávé az oka, amelyet ‒ zsenge korom ellenére ‒ rendszeresen fogyasztok, olykor szüleim tudtával, olykor anélkül. Sejtem, mit gondolsz most rólam, ezután már csak a rulett, a pasik és a drog, magyarán a lejtő következik. Mentségemre szolgáljon, hogy a magam által kevert kávéban annyi a cukor, hogy megáll benne a kanál, mint golyóálló mellényben a lövedék.

Viszont most a koffein hajtja ki belőlem a vizet rendesen.

Körbenézek, alkalmas helyet keresve a műveletnek. Egy farm, gyárudvar vagy valami hasonló létesítmény árválkodik a közelben, traktorral. A gépezet mérete megnyugtatónak tűnik, mögötte talán el tudom végezni a dolgomat. Azonnal megszabadulok a hátizsákomtól és az övtáskámtól, majd elvégzem a többi szükséges ruhátlanítási műveletet, és máris enyém a mennyország.

Ultreja, vagyis tovább, tovább, ahogy a lelkes zarándoktársak biztatnak, akik elhaladnak mellettünk. Jól van,
bólogatok, tegnap is így kezdődött, aztán a laza, vigyorgó, éneklő vándorok délutánra átváltoztak nyögdécselő, erősen szagló, egy-egy bukkanónál fel-felszisszenő hordává.

Megállunk egy szusszanásra, vizet szeretnék, meg egyébként is kattintanék egy fotót. Ezen művészeti tevékenységhez mobiltelefon szükségeltetik. Ami ‒ pénztárcával, útlevéllel, vagyis a legfontosabb holmikkal együtt ‒ az övtáskámban lapul. Az övtáska pedig a traktor ülésén, ahova akkurátusan elhelyeztem pisilés előtt…

‒ Apa. Van egy kis gond ‒ fogalmazom a bevezetőt, majd rátérek a tárgyalásra. A befejezésre már nem kerül
sor, apa elsápad, szeme könnybe borul, és tördelni kezdi a kezét. Némi jajszó is elhagyja az ajkát. Mindez nem visz közelebb az övtáska visszaszerzéséhez. Anya ilyenkor már parancsszavakat diktálna, Rambóként becsíkozná az arcát, és teljes fegyverzetben indulna a csatába, megoldani a problémát. De apa nem ez a típus. Még javában sápítozik, amikor én már leteszem a zsákomat, és rohanok visszafelé, mint egy frissen átváltozott farkasember telihold idején. Nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogy az övtáska elveszett.

A cucc pontosan ott hever, ahol hagytam, érintetlenül. Ha járt is erre valaki, bölcsen gondolhatta, hogy a gazdája visszatér, amint felfedezte a hiányt.

Ballagok vissza, fújtatok. Tüdőm kapacitása jelentősen nőhetett az eltelt pár percben, mialatt a tulajdonomért sprinteltem. Vajon az effajta gyakorlat ösztönző hatással van egyéb tüdőközeli testrészek növekedésére is? A téma sűrűn kerül elő mostanság.

A mai úti célunk Zubiri. A térkép alapján nem tűnik világvárosnak, nem is az. Pár ház és a nagyképűen főutcának titulált csapáson jobbra található albergue, ami a zarándokszállás itteni neve. Mellette ‒ szokás szerint ‒ a bar, ami kocsma, étterem, bisztró, kávézó egyszerre, napszaknak megfelelően. Reggel reggelizni lehet (bármilyen meglepő), napközben inni, meg némi levest, egyszerűbb kaját fogyasztani, estefelé nyit a konyha, és vacsorát szolgálnak fel, aki pedig később is maradni óhajt, ihat, amíg a fülén folyik ki. Minden bár kínál zarándokmenüt, ami olcsóbb, mintha külön-külön rendelné meg az ember a fogásokat, így a vándornak jár valami leves vagy saláta, hús vagy hal körettel, desszert és egy üveg víz vagy bor. Az italválasztás nem szokott túl nagy gondot okozni a zarándokok többségének…

Mi vizet iszunk, természetesen, miért ne legyünk ebben is különcök.

A vacsoránál mellénk telepszik egy család. Vagy olyasmi. Egy szemlátomást mediterrán gyökerekkel büszkélkedő kislány, földig érő, sűrű hajzuhataggal. Koromfekete. Mármint a kislány haja. A bőre barna ‒ el is fog a sárga irigység, mert neki biztosan nincsenek gondjai a strandon, ellentétben velem, aki azonnal elszenesedem, amint márciusban előbújik az első napsugár.

De ami leginkább megragadja a figyelmemet, az a kislány tekintete. Élénk, mint egy macskáé, amelyik éppen vadat cserkész be. Nincs egy felesleges pillantása, hanyag mozdulata sem, koncentrált, előkelő, tökéletesen a jelenben él. Az ilyet valószínűleg csak örökölni lehet, a jóisten ajándékaként, mert én, noha legalább két évvel idősebb lehetek, olyan csapongó vagyok, mint egy függöny, amit tépáz a huzat.

A kislány egy idősebb úrral vacsorázik, noha a bácsi előtt nincs se tányér, se pohár. Fogyózik, úgy gondolom.
Életkorának megítélése felemészti az éppen fogyasztott vacsorám energiaértékét; az arca kortalan, lehet ötvenéves is, de azt is elhinném, ha közölné, hogy a hetvenedik születésnapja felé ballag. A haja nem őszül, az arca nem gyűrődik, de mégis sejteni, hogy nem középkorú már. Ezek honnan jöttek, a Marsról?

A kislány rám mosolyog, int, jó étvágyat kíván, legalábbis erre enged következtetni a mozdulat és a mimika.
Bizonytalanul viszonzom a gesztust. A desszertet rendeljük meg, amikor a kislány határozottan mellém telepszik, és bemutatkozik.

‒ Lucia vagyok ‒ mondja tökéletes angol kiejtéssel.

‒ Részemről ‒ dadogom, majd kisvártatva rátalálok a saját nevemre. Felkészülök a hosszas magyarázatra, ahogy szokás, arról, hogyan kell kiejteni azt, hogy Orsolya, miért Orsi a becézése, és igen, ez az Ursula magyar megfelelője, Magyarország pedig Európában található, és nem, nem Bukarest a fővárosa stb. De semmi ilyesmire nem kerül sor, mert Lucia azonnal vág mindent, még azt is, hogy a mi nyelvünkben nagyon sok az „e” betű.

Bámulok.

‒ Te tudod, mi az eszperente?

Bólint. És már mondja is:
‒ Reggel megetettem kedvenc egeremet. ‒ majd hozzáteszi: ‒ Megy ez nekem. Rendesen.

‒ De honnan?

Kiderül, hogy a kislány zseni, hat nyelven beszél, és ismer számos egyéb nyelvi furcsaságot is, mint például a
magyar eszperente játékot. Ez az egyik hobbija. De azért hozzáteszi, nem tud magyarul, mindössze szórakozásból megtanult pár e betűs mondatot. Marad az angol mint közös nyelv.

Mire a bemutatkozásra kerül a sor, Lucia kísérője magunkra hagy bennünket, de azért én rákérdezek a kilétére. Lucia hallgat egy darabig, és furcsán néz rám, bizonyára jócskán magyaros angol kiejtésemmel akad problémája. Kisvártatva aztán elmondja, hogy a bácsi neve Carmelo, és naná, mindketten spanyolok. Ők már a zarándokútjuk vége felé járnak, mert visszafelé teszik meg a 800 kilométert, Santiago városából ‒ ahol laknak egyébként ‒ a Pireneusok lábáig, ahonnan mi indultunk tegnap. Az okot nem firtatom, mindenkinek megvan a maga hóbortja.

Apám is bátorkodik közölni a nevét, bár nála az effajta társasági protokoll mindig dadogásba, mormogásba és pirulásba fullad, amely vegetatív tüneteknek érdekes módon nincs nyomuk akkor, ha egy hatalmas előadóteremben, több száz ember előtt kell előadást tartania. De ha két méterrel közelebb kerül egy emberi lényhez, és szót kell váltani vele, apám átmegy ötévesbe. De ezért ‒ is ‒ szeretem őt.

A kislánynak olyan szép a szeme, és akkora, mintha az ember az éjszakai égbolttal nézne farkasszemet. Szóvá is teszem, mire Lucia bólint, és halkan hozzáteszi, hogy az édesanyjának volt ilyen szeme. Mivel a gyász nyilvánvaló jeleit látom, nem merek tovább faggatózni. Carmelo bácsi időközben ‒ épp olyan észrevétlenül, ahogy eltűnt ‒ visszatért, de továbbra sem eszik. A kislány ránéz, átcikázik köztük, majd elenyészik a fájdalom. Összegyűrődik a bácsi homloka. Ők is terhet cipelnek ‒ tudatosítom ‒, ahogy mindenki. És nem a zsákban.

Röviden megosztjuk velük a mi történetünket. Vándorlásunk oka nem a bizonyság keresése, nem a megtérés vagy a megvilágosodás; apám könyvet ír a Caminóról, én pedig „csak úgy” jöttem, akkor is, ha senki nem jön „csak úgy”.

Közben megérkezik a desszert és a kávé, utóbbi láttán Lucia megütközik kissé.
‒ Te kávézol? ‒ kérdi olyan hangsúllyal, mintha éppen kiderült volna ki rólam, hogy eleven macskákat nyúzok hobbiból.
‒ Csak ha ébren akarok maradni ‒ hümmögök.
‒ De este van! ‒ mutat rá.
Ezzel nehéz lenne vitatkozni. Megvonom a vállam.
‒ Kell a koffein.
‒ A metilxantin nem tesz jót ‒ közli. ‒ Szívdobogást, vértolulást, gyomorégést okozhat. Azonkívül kinyírja a mellékvesédet.

Puff neki. A kiscsaj bevágta a Wikipédiát. Viszont nem bírom, ha kioktatnak. Főleg, ha a kisebbek teszik ezt.

‒ Nyugi ‒ mondja, nyilván olvas az arcomról. ‒ Nem akarlak piszkálni. Csak érdekel a kémia is. Ha nagy leszek, gyógyszerész akarok lenni. Vagy kutató.
‒ Az is leszel ‒ szögezem le kétségek nélkül.

Magunkra maradunk az étteremben, a zarándokok többsége esti sétára indult (mi mást lehet tenni kikapcsolódásképpen az egész napi gyaloglás után), mások fájó végtagjaikat kenegetik mentolos krémekkel a hálótermekben. Én már az első napon elhatároztam, hogy az alváson kívül nem vagyok hajlandó az időmet a hálókban tölteni, az egésznek olyan kórházíze, -szaga van, és éppen eleget tartózkodtam büdös kórtermekben, amikor a nagymamám beteg volt, pár évvel ezelőtt. Inkább választom két kedves ember társaságát.

Vitaminpótlás következik. Anyám felkutatta az internetet és a főváros összes egészségboltját nagy dózisú, komplex vitaminkészítmények után, majd becsomagolt kétvödörnyi tablettát a lelkünkre kötve, hogy minden este le kell csúsztatnunk a torkunkon egy emberes mennyiséget. Előny, hogy csúszós a cucc, bevonták valami fényes mázzal. Ettől függetlenül ‒ a fulladozós nyeldeklést követően ‒ úgy éreztem, maroknyi kavics nyomja a gyomromat.

Lucia elkéri a dobozt, elolvassa a címkét, gondolkodóba ejti az összetevők listája. Beleszagol, egyet meg is kóstol.

Nem telik bele tíz másodperc, már valamennyien a padlón térdepelve gyűjtögetjük a szétgurult drazsékat, mivel Lucia elejtette a dobozt. A pincérek is beszállnak a gombfociba, apám az egyetlen, aki nem vesz részt az össznépi társasjátékban.

Lucia a legügyesebb, várható módon, bár a kis baleset megingatta bennem a tökéletességével kapcsolatos első benyomást. Kapkodva szedi össze a szétgurult vitaminokat, nála a doboz, minden szemet begyűjt. A művelet végeztével mintha kevesebb lenne a tabletták mennyisége; bizonyára jócskán jutott belőlük a bárpult alá, de talán még a konyhába is.

Mókásan pironkodva bocsánatot kér, és átnyújtja a tégelyt. Még gyorsan eltávolít valami szöszt a doboz tetejéről, majd közli, hogy ideje nyugovóra térni. Senki sem tiltakozik, magam is osztom a vélekedést.

Elbúcsúzunk. Mivel ők visszafelé zarándokolnak, nem találkozunk többet. Kár. Jó lett volna még eszperentézni kicsit ezzel a lánnyal.

A hálóba visszatérve apa közli, hogy remek ötlete támadt.

‒ Felnőtté válás, első lecke ‒ kezdi.

Nyögök. Most jön a bibék és a méhek kezdetű, felvilágosító célú előadás. De nem, apának más tervei vannak.

‒ Holnap reggel különválunk.
Nem értem, hova akar kilyukadni. Ezt egyértelműen jelzem is.

‒ Én hajnalban kelek, és elindulok ‒ magyarázza. ‒ Sötétben. Te alszol, ameddig tetszik, aztán jössz utánam. Ha utolérsz Pamplona magasságában, szerencséd van, ha nem, este találkozunk Cizur Menorban.

‒ Utolérlek a hol, és ha nem, akkor találkozunk a hol? ‒ hadarom. Apám hajthatatlan.

‒ Majd az útikönyvben elolvasod. Cizur Menor egy kis település, mindössze két zarándokszállás van benne. Az egyiket a máltai lovagrend alapította a középkorban. Fel fogod ismerni, egy máltai zászló leng a tornyán, legalábbis az útikönyv szerint.

Mutatja a fényképet. És valóban.

Nem ide tartozik, de a múlt nyarat Málta szigetén töltöttem apámmal, aki egész álló nap a helyi könyvtárban
lapozgatott gyúródeszka méretű könyveket, mialatt… nos, mialatt én valami egész mással foglaltam el magam. Megrohannak az emlékek.

‒ Meg fogom ismerni ‒ mondom. Berekedtem az elmúlt percekben. Bizonyára hideget ittam. Ja, nem is.

‒ Szóval holnap egyedül zarándokolsz ‒ szögezi le apa. ‒ Ezt se hagyd ki. Az életben a legfontosabb dolgokkal egyébként is egyedül kell szembenézned ‒ teszi hozzá bölcsen.

‒ Ezt anyától tanultad? ‒ kérdezek vissza szemtelenül.
De apa szeme most furcsán elfátyolosodik.
‒ Nem ‒ mondja aztán. ‒ Van, amire maga jön rá az ember.

Szüleim csilliárdokat keresnének, ha stadionokban, ezernyi ember előtt tartanának önismereti tanfolyamokat, és hivatásos guruként élnék az életüket. De mostanra beletörődtem, hogy apám a múltban érzi jól magát, elporladt, valaha volt emberek gondolatait és cselekedeteit kutatva, anyám pedig a színház világában, a díszletek mögött, a laboratóriumban, ahol a mesék születnek, és ahova a közönségnek nincs bejárása.

‒ Aludjunk ‒ mondja apa. ‒ Korán kelek.

És már szuszog is.