2021. december 7.

Somfai Anna: Barátságháló – A képzelet órái

– Ne! – vágta el Tomi egy sóhajtással a kibontakozó regényes történetet, mire Mira barátságtalan pillantást vetett rá.

– Az óra miatt megérte idejönni – vetette közbe békítőleg Kornél.

– Volt valamiféle kisugárzása, de az lehet a múltban hozzátapadt történetek és barátságszálak miatt is – mondta Lencsi.

– Ja, a jó öreg családi ereklye … – húzta el a száját Tomi, de torkán akadt a szó.

Velük szemben egy jól ismert, hórihorgas alak közeledett.

– Jó napot, tanár úr – tért magához Kornél.

– Épp erre jártam, és ha már összefutottunk, nem tudtok egy jó kávézót ajánlani a közelben? – kérdezte Hanszóló egy félmosollyal.

Lencsi és Mira összenézett, Tomi elvigyorodott, és a hátuk mögé mutatott.

– Remélem, Füstös Tükör nem látogatja – hajolt közelebb hozzájuk Hanszóló.

Azzal az elképedt gyerekeket magukra hagyva, szokásos óriási lépteivel távozott a könyvesbolt irányába.

1.5 Neptun szökőkútja

Mira a galérián, a kuckójában kuporgott, hátát kedvenc lila párnájának döntötte, és a történteken töprengett. Nem voltak kétségei, hogy a könyvesboltban tett első látogatásakor rendkívüli dolog történt, a könyv története valamiképp megelevenedett a számára. De miért nem tapasztalták ugyanezt a barátai is? Talán közösen, együtt kellett volna olvasniuk azt a könyvet, vagy mégis igaza lenne a többieknek és Horkainak is, aki gyakran mondogatta, hogy túlságosan a fantáziáiban él?

Előhúzta az ezüst zsebórát, amit az ágya feletti keskeny falipolcon, egy teásdobozban rejtegetett. A legkevésbé sem akarta, hogy a törékeny szerkezet Barni és Boldi, az ikeröcscsei kezébe kerüljön, akik bármit szétszedtek, amit csak lehetett. Most nyugodtan nézegethette az órát, Barni és Boldi azzal volt elfoglalva, hogy a rendőrautójukkal nagy szirénázás közepette bankrablókat üldözött.

A mobiljával összehasonlítva Mira zsebórája még mindig tizenhat percet késett. Szórakozottan előretekerte a nagymutatót, de az megint elakadt tíz percnél.

Mira a fülére tapasztotta a kezét. Bár valahol másutt lehetne, mondjuk egy csendes zugban abban a mediterrán arborétumban, ahol a nyáron apával jártak. Maga elé idézte a borostyánnal benőtt, tavirózsás szökőkutat, Neptun és két másik istennő szobrával. Olyan volt, mint egy rejtekhely, és noha Mira tudta, hogy más látogatók is odatévedhetnek, mégis valamiképp a magáénak érezte.

A lány felfigyelt a fura csöndre, majd mintha vízcsobogást hallott volna. Az orrát hirtelen ciprusok és narancsvirágok édes illata csapta meg. Felnézett, és egy pillanatra maga is szoborrá dermedt, mert a szökőkút kőperemén ülve a villás Neptunnal nézett farkasszemet.

Megdörzsölte a szemét, és pislogva figyelte a vízben ringatózó tavirózsákat. Ám hiába pislogott, a szökőkút képe nem tűnt el, mindez teljesen valóságosnak tűnt. Kezét óvatosan a medence hűs vizébe mártotta, megdörzsölte a homlokát, és a víz jólesően végigcsorgott a halántékán. De hiszen forróság van, és borzasztóan melege van a téli, bolyhos pulóverében! Ahogyan kibújt belőle, észrevette, hogy a zsebórát még mindig a bal kezében szorongatja. Az idő mintha megállt volna, a mutatók semerre sem mozdultak. És akkor Mira végre rájött: a varázslat nem a könyvesboltban vagy a naposholdas órában rejtőzött, hanem ebben a kis ezüstszín, rosszul járó zsebórában, amit az öreg órás nekiadott! Amikor meghallotta a csengettyűszót, már tudta, mi következik. A szökőkút szertefoszlott, és a csendbe Barni és Boldi hangja tört be, akik egymást túlkiabálva szólongatták:

– Mira, Miraaa! Hová tűntél? Az egész lakásban kerestünk!

– A takaró alá bújtam – ölelte át Mira Boldit, miközben felhúzta maga mellé.

– Nahát, pedig ott is megnéztem – nyitotta kerekre a szemét a kisfiú.

– És miért vizes a pulóvered ujja? – csodálkozott a rögtön utána érkező Barni.

– Korábban kezet mostam, és véletlenül a csap alá lógott – rögtönzött Mira, és ügyesen a pulóvere alá dugta a zsebórát, nehogy az ikrek véletlenül is ráakadjanak. Kellemetlen lenne, ha egy kis tekergetés után üvöltő szellemek, portyázó rablóbandák vagy vérengző tyrexek között találnák magukat.