2021. december 8.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

3. fejezet,
amelyben magányos zarándoklatom egy
még magányosabb estébe torkollik

Éjszaka arra ébredek, hogy remeg alattam az ágy. Földrengésre gyanakszom, de aztán rájövök, hogy az ágy alsó szintjén horkol egy kedves zarándoktárs, ez okozza a rázkódást.

Mostanra megfejtettem a horkolók természetrajzát: a legelőször elalvó horkol a leghangosabban, és természetesen ő is kel fel legkésőbb. Minden hálóteremre jut legalább három horkoló, és tökéletesen kiegészítik egymást. Ha az egyik abbahagyja a fűrészelést, akkor azonnal rákezdi a másik versenyző. Megesik, hogy mindhárman egyszerre adnak koncertet, ilyenkor elosztják egymás közt a szólamokat: az egyik a tenor, másik a szoprán, a harmadik pedig az alapritmust adja, mint egy a capella zenekarban a szájdobos. És ez így megy hajnalig.

Átvonszolom magam a sötét hálótermen, ki a fürdőszobába. Pisilnem kell. A koffein, megint a koffein. Közben azon tűnődöm, milyen lesz holnap egyedül baktatni.

Megszédülök egy pillanatra, mintha fuvallat suhanna el mellettem. Huzat lehet.

Visszabotorkálok a szobába, megmászom az ágyat. Nagy meglepetésemre fekszik benne valaki, félálomban méltatlankodik, amiért kis híján rátérdeltem a fejére. Olyan ez a sok ágy egymás mellett, mint egy labirintus, nem csoda, hogy eltéved az ember. A helyemet keresve még felborítok pár hátizsákot, gyaloglóbotot. Majd bebújok a hálózsákba, bedugom fülemet az ujjaimmal, és elalszom.

Akad olyan, aki már reggel négykor felkel, zseblámpájával vagy telefonjával vaksin becsomagol, a nehezményező morgások kereszttüzében csörög-zörög, matat, majd elindul. Mint megtudom, két alapvető oka lehet a korai indulásnak: egyrészt a zarándok meg akarja úszni a kánikulát, másrészt így nagyobb esélye van helyet találni a következő szálláson, amely már nem sokkal ebéd után kinyit. Ami engem illet, én addig alszom, ameddig csak lehet. Álmom szűrőjén át most is hallom, ahogy szöszmötölnek a hajnali vándorok, apa is most kelhet fel, vagy talán már úton van. Mire kinyitom a szemem, már szinte üres a hálóterem.

Nyolcra becsomagolok, bekenem a lábamat, felöltözöm, a kapuban felveszem a zsákomat, bekattintom a derékövet, és roppant elégedett vagyok. Bizsereg a gyomrom, mint mindig, amikor valami izgi dolog történik. Most itt állok az albergue előtt, előttem az út, amely egy szélmalmokkal megtűzdelt hegyre vezet. Indulás.

Énekelek olykor. Az X-faktor selejtezőjébe sem kerülnék be, de nincs körülöttem senki, aki ezt megítélhetné,
így torkom szakadtából üvöltöm anya régi dalait. Kiskoromban egyszerre égett belém a beszéd, a járás, a szobatisztaság és a nyolcvanas évek teljes repertoárja, anyám ugyanis folyton a közelemben bömböltette a rádiót. Ily módon előbb tanultam meg angolul az olyan kifejezéseket, mint „örökké fiatal”, „ne hagyj el”, „megint te nyersz” és hasonlók, mintsem képes lettem volna köszönni vagy egy pohár vizet kérni.

Merre lehet apa? Bárhol is, egy dolog biztos: a nyomaiban lépkedek.

Olyan izmok feszülnek, fájnak a lábamban, amelyeknek a létezéséről eddig fogalmam sem volt. Megállok, előkeresem a fáslit, megpróbálom rátekerni a combizmomra, amely úgy sajog, hogy a fal adja a másikat. A művelet nem sok sikerrel jár, a kötöző folyton lecsúszik a rövidnadrágomról. A megoldás kézenfekvő: a nadrág alá kellene feltekerni. Ehhez mindössze egy apróság szükségeltetik: le kell vennem a gatyát. Körbenézek: sehol senki, semmi. A madarak a közeli fán remélhetőleg nőneműek.

Megszabadulok a nadrágtól, majd megkezdem a szertartást: komótosan és kellően szorosan körbetekerem a combomat a fáslival. Ekkor tűnik fel a busz a láthatáron. Jön, jön, majd megáll. Tőlem tíz méterre. Az ablakból már messziről integetnek az utazók: idős nénik és bácsik, frissen mosott hajjal, mosóporreklám-tisztaságú zarándoköltözetben. Bizonyára a napi program részét képezi a pár méter zarándoklat, viszonylag sík terepen, a hegy lábáig. Nem is tévedek sokat. Mire magamhoz térnék bambulásomból, már egy kisebb csoport vesz körül: csoportkép készül, melynek közepén én állok letolt gatyával, úgy markolom a kétméteres fáslit, mint büszke horgász a frissen fogott halat. Idétlenül mosolygok.

Az agg zarándokok nagyon lelkesek, egymás szavába vágva kérdezgetnek mindenféléről, legalábbis kérdőnek vélem a hangsúlyt. De mivel németül beszélnek, egy szavukat sem értem; bólogatok, és próbálom elterelni a figyelmüket félig pucér alsótestem látványától. De ennek is vége lesz egyszer: az élemedett csapat elindul felfelé. Közben azért vissza-visszaintegetnek, még egy utolsó pillantást vetnek az autentikus zarándokra, vagyis rám.

Mit is akartam? Ja, igen, fáslizni és felöltözni. Megtörténik.

A fásli jótékonyan csillapítja a fájdalmat, vidámabban és könnyebben megyek tovább. Hamar beérem a korosodó csapatot, meghatottan és lelkesen üdvözölnek, mint rég nem látott ismerőst. Egyikük-másikuk furcsán néz rám, nem ismer fel, ők lehetnek a boldog demenciások, akiknek minden perc új, és akiket nem nyomasztanak a múlt terhei.

A következő település Pamplona: díszletként kitűnő lenne egy Szodoma-Gomorra film nyitójelenetéhez. Meglehetősen kiskorúnak érzem magam az ittas, torka szakadtából éneklő, dülöngélő tömegben. A dajdajozók egy emberként piros nyakkendőt viselnek, mint szüleim anno úttörőként, bármit is jelentsen ez. A szintén egyenfehér ingek néhol foltosak a ráömlött italtól, de amúgy is bokáig járok papírpoharakban, ételmaradékban, egyéb hulladékban.

Mi a búbánat ez? Hol vagyok, és mi ez a cirkusz?

Majd megvilágosodom. Tudom, mi hiányzik már csak innen: pár rohanó bika, letépett végtagok, némi vér a falakon. Merthogy belecsöppentem a pamplonai San Fermin ünnep kellős közepébe, amely során hajnalonta kihajtanak pár feltüzelt bikát a szűk utcákra, majd a férfiasságukat bizonyítani kívánó ifjak igyekeznek nem alájuk kerülni. A vidám kergetőzést követően este leölik szegény állatokat, és ‒ feltételezem ‒ jóízűen elfogyasztják őket.

Hm. Kinek a pap… Magam inkább kijutni próbálok a zajos városból. Nem bírom se a kémiailag befolyásolt embereket, se az öncélú kegyetlenkedést.

Jócskán megkönnyebbülök, amikor magam mögött hagyom a fiesztát, és újra csak a szél meg a madarak éneke vesz körül. Esteledik már, hiányzik apa. Így megy ez: otthon többször megyünk egymás agyára, mint nem, de ha hosszabb időre magamra hagy, egy idő után azon kapom magam, hogy túl nagy a csend, kevesebb a levegő, és még a kaja sem ízlik, ha nem tudom őt a közelben, nem hallom, ahogy kopog a számítógépén, vagy nem pörgeti elnyűtt, hetvenes évekbeli lemezeit.

Már messziről feltűnik a vaskos erődítmény, rajta a máltai zászló, ahogy meg van írva az útikönyvben. A város határát jelző tábla is stimmel: Cizur Menor. Apa már letusolhatott, és bizonyára lefoglalta az ágyakat. Remélhetőleg asztalt is szerzett valahol, mert tremolóznak a szemeim az éhségtől.

A vár úgy néz ki, mintha Rubik Ernő tervezte volna, csak éppen elfelejtették különböző színűre festeni a kocka oldalait. Lépcső vezet fel, megmászom. Egy csiga fényes győzelmet aratna most ugyanezen a terepen. A recepciónál mogorva hölgyike fogad, utoljára a háború előtt mosolyoghatott, sejtem, elhaltak már a szájközeli izmai.

‒ Hola ‒ üdvözlöm a nénit, mire az visszadörmög valamit, ami akár egy középkori átok is lehet.

Spanyoltudásomat kimerítve angolul folytatom a társalgást, apám nevét közlöm. A hölgy tekintete olyan, akár egy kimerevített pillanatfelvétel: semmi reakció. Fussunk neki még egyszer. Magamra mutatok, a nevemet artikulálom, majd a pulton lévő könyvre mutatok, amelybe szemlátomást az érkezők nevét jegyzik be, végül hozzáteszem azt a nemzetközi szót, hogy „papa”. A derűs nénike felvonja a szemöldökét, az egyiket. Ismét dünnyög valamit, tekintetét belefúrja a könyvbe, majd úgy fordítja azt, hogy én is szemügyre vehessem. A kézírás, feltehetően az övé, nyomtatott betűk módjára precíz ‒ az ilyen nénik hajlamosak a zoknijukat is kivasalni, és horgolt terítőt tenni a mosdókagylóba.

A mai nap dátuma alatt azonban nem találom apa nevét. Egy pillanatra elhomályosul előttem a könyv. Előkotrom a zarándokútlevelemet, és a hölgy orra alá dugom. Mutatom, melyik a vezetéknevem, és újfent a nyilvántartás felé biccentek. Most először rezdül valamiféle érzelem az arcán, amely leginkább a tanácstalanságát sejteti. Kimondja ez első érthető mondatot:

‒ No papa.