2021. december 10.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

Erre időközben magam is rájöttem. De ha itt „no papa”, akkor hol van a „si papa”? Apám egyértelműen fogalmazott, ezt a szállást jelölte meg. Azt mondta, itt találkozunk. Jócskán előttem indult reggel, és egyébként sem vezet ide ezer út, hacsak… Hacsak nem időzött el Pamplonában, hogy megnézze a műsort. Végül is az is a Camino része, és nyilván kihasználja a lehetőséget, hogy beleírja ezt a tapasztalatot is a könyvébe, ha már véletlenül épp most vetett minket erre a sors.

Miután ily módon megnyugtatom magam, átnyújtom az útlevelemet, jelzem, hogy itt maradok, és kifizetem az árat. A nénike komótosan beírja a nevemet a könyvbe; betűnként másolja, nem szívbajos. Soha nem fogja magát halálra röhögni, de a stressz sem szerepel majd az elhalálozásának okai között.

Kisvártatva megnézem az ágyamat: tűrhető. Megmutatja a fürdőt: mint egy patika. Az udvar: mint egy IKEA-bemutatóterem. Elégedetten áztatom magamat a zuhany alatt, és ha nem korogna úgy a gyomrom, mint egy zárlatos mosógép, még elégedett is lennék.

Felfrissülve újra belepillantok a néni jegyzeteibe, de nem találom apa nevét. Éppen a megfelelő mondatot fogalmazgatom, amely a legközelebbi vendéglő holléte után érdeklődik, amikor nyílik az ajtó, és a tegnapi kislány, Lucia lép be. Mögötte felsejlik a papája.

Örvendezek láttukra, eléjük szaladok, ölelésre tárom a karom, ahogy az már szokás, ha a magányos vándor újra találkozik elveszett zarándoktársaival.

A kislány meghökkenve hárít, noha szája mosolyra húzódik. Megtorpanok, és hátrasöpröm a hajamat az arcomból, hátha csak nem ismer meg.

‒ Orsi vagyok. Tudod. Tegnap együtt vacsoráztunk.
Néz. Bájosan.

‒ Tegnap? ‒ kérdez vissza.
Mit lehet erre mondani? Bólintok.

‒ Puente la Reina? ‒ kérdezi.
Már-már megkérem, beszéljen angolul spanyol helyett, amikor leesik, hogy egy város nevét említi.

‒ Nem ‒ magyarázom ‒, Zubiriben.

© Sajó Szabolcs

Értetlen tekintet. De mintha csillanna valami abban a csodaszép szemében.

‒ Te vagy Lucia, igaz? ‒ rimánkodom. ‒ A nagypapád pedig Carmelo.

Segélykérőn nézek az öregemberre. Bátorítóan int, de nem figyel igazán ránk.

‒ Ő nem a nagypapám ‒ mondja most Lucia, miközben nem veszi le rólam fürkésző tekintetét. ‒ Az apukám. És hol a te apukád?

‒ Jó kérdés ‒ jegyzem meg. ‒ Azt én is szeretném tudni.
A kislány gondolkodóba esik.

‒ Tudod, mit? Most elmegyek fürödni. Aztán csatlakozz hozzám a vacsoránál, és beszélgetünk, jó?

‒ Jó ‒ nyögöm.

Lucia biccent, és már ott sincs. Karattyol valamit a vidám recepciós nénivel, és eltűnik a fürdőszoba irányában.

Ami engem illet, mehetnékem van. Ki a napfényre, akármennyire is leégett a nyakam. Friss levegő kell. És
tér, hogy gondolkozzak.

De nem nagyon működik az agyam, illetve csak annyira, mint egy ventilátor, amelynek a lapátjai közé egymillió év pora tapadt.

Nem tehetek mást, várok. Hogy megjöjjön végre apa. Hogy befejezze Lucia a fürdést, és megdumáljuk, miért nem emlékszik rám. Hogy jól tudom-e, hogy velünk ellentétben ők visszafelé zarándokolnak, Franciaország felé. És ha ez így van, akkor mit keresnek most itt?

Várok.

Még mindig várok.

Hosszabbodnak az árnyékok, narancssárga a fény, és én még mindig várok. Talán most már örökké így fogom várni apát.

Megszakítom az önkínzó gondolatfolyamot, megrázom magam, és vizet keresek. Iszom.

Luciának és papájának nyoma sincs.
Az én apukámnak sem.
A néni is eltűnt.

Magamra maradtam egy üres, régi erődben, amelyet a máltai lovagok építettek a középkorban. Lehet, hogy a jövő zarándokai itt találnak majd rám, pókhálós csontjaimat zöld moha lepi be, a telefonom pedig csak csörög, csak csörög az örökkévalóságig.

Csörög. A telefon.
Én hülye. Elfelejtettem bekapcsolni a mobilomat.

Apával ugyanis megbeszéltük, hogy a zavartalan zarándoklatélmény érdekében napközben kikapcsolva tartjuk a telefonunkat, és csak este nézzük meg az üzeneteket. Lehet, hogy keresett is már.

Kapkodva életet lehelek a mobilba, majd hívom apát. A szám nem elérhető. Hm. Ezek szerint ő nem aggódik értem különösebben. Aggódom én helyette is.

Anyát hívom. Ő sem kapcsolható. Ami több mint különös, ismerve mobilfüggőségét. Üzenetet küldök mindkettőjüknek.

Esteledik.
Lucia talál rám.

‒ Már mindenütt kerestelek ‒ szól. ‒ Jössz vacsizni?
Mit tehetnék mást? Megyek.

Nem érzem különösebben az étel ízét, gépiesen lapátolom be az előételt, a főfogást és a desszertet. Közben szemmel tartom az ajtót, hátha betoppan apa, majd odarepülök, és úgy csüggök ajkán, mint gyümölcs a fán. De a toppanás, repülés és csüggés, úgy tűnik, várat magára.

Lucia ezúttal bőbeszédű. Elmondja, hogy imádja a kémiát és a fizikát. Engem is faggat a kedvenc tantárgyaimról, mire megosztom vele, hogy a töri, az angol és az irodalom területén nem tudnak eladni, de bármikor képes lennék megbukni franciából, matekból és pénzügyi ismeretekből, ha lenne ilyen. Azt is szóba hozza, hogy hat nyelven beszél. De ezzel már tegnap is dicsekedett.

‒ Te hova valósi vagy? ‒ kérdezi aztán, két falat között.
Sóhajtok.

‒ Magyarországról jöttem. Jöttünk.
Bólint.

‒ Reggel megetettem kedvenc egeremet ‒ hozza a tegnapi példát.

Teljesen agyalágyultnak érzem magam. A kiscsaj amnéziás, vagy mi? Mint Szenilla a Némó nyomában című rajzfilmben? Ha igen, akkor holnap kezdhetem elölről.

Carmelo bácsi közben felszívódik. Nem is emlékszem, hogy itt volt, vagy sem. Vannak olyan emberek, akik tapintatosan csak a minimális helyet foglalják el a térben. Tiszteletre méltó tulajdonság.

Előkotrom, és beveszem a napi vitamintablettát. Félúton megakad, tapintatosan fuldoklom egy kicsit. Lucia
persze rögvest megkaparintja a dobozt, elolvassa az összetevőket, hümmög, fejet csóvál. Felhúzom az orrom, mellőzöm a megjegyzéseket.

Szedik le az asztalt. Apa hiánya fejbe csap.

‒ Apa eltűnt ‒ nyögöm.
Lucia kérdőn néz rám, nem érti.

‒ Hogyhogy eltűnt?
Röviden összefoglalom a problémámat. Gondolkodóba esik.

‒ Nem lehet, hogy másik szállásra ment?

‒ Itt nincs másik szállás ‒ közlöm.

‒ De van ‒ szól a pincér, aki az asztalt takarítja. ‒ Mindjárt itt, a sarkon. Kis udvarral, halasmedencével, árnyas lugassal.

‒ És remélhetőleg az apámmal ‒ suttogom, és persze már indulok is utánanézni a dolognak.

Biztos vagyok benne, hogy kudarc fogad. Apám nem hülye. Lucia velem tart. Megnézzük a valóban takaros albergue-ét, és persze senkit nem találunk, aki apámra emlékeztetne.

Elkámpicsorodásom tetőzik.

‒ Ne lógasd az orrod ‒ mondja Lucia. ‒ Aludj. Reggelre biztosan előkerül.

Még egyszer megpróbálom felhívni, de továbbra sem érem el se őt, se anyát. Elárvultnak érzem magam.

És kiskorú vagyok.

És kisróka is.

Elfojtom a kifelé kívánkozó hüppögést, és bebújok az ágyba. Fejemre húzom a hálózsákot, nem akarok tudni a világról, amely apámat rejti valahol, de nem mutat hozzá utat.

Elalszom, és azt álmodom, hogy reggel van, apa a hallban fogad, és közli, nem hagyhatta ki az esti bikagyilkolászást Pamplonában, ezért késett. Én pedig nem hiszem el, amit mond.

A történetet december 12-én folytatjuk!

Elfelejtett lények boltja – színdarab

Repül az idő, hamarosan ismét beköszönt az advent időszaka. Bár a karácsony elsősorban családi ünnep, a téli szünet beállta előtt az iskolákba is beköltözik az ünnep…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt szereti: