2021. december 12.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

4. fejezet,
amelyben meggyűlik a bajom a rend
őrével, neki pedig az időszámítással

Reggel furcsán rosszalló tekintettel néz rám a recepciós néni, majd kérdez valamit. Mivel spanyolul teszi ezt, széttárom a karom, így jelzem, hogy nem értem, mit akar. Erre mutogatni kezd valamit a nyilvántartásban, majd két ujját összedörzsöli az arcom magasságában, ami nyilvánvalóvá teszi: azzal gyanúsít, hogy nem fizettem. Megrázom a fejem, és sikerülhet kellően sértődött arcot vágnom, mert ejti a vádat, és utamra enged. ‒ Még hogy nem fizettem! ‒ dohogok. Minek néz ez engem?

Akkor döbbenek rá, hogy a felkelés óta nem is gondoltam apára. Most meggyomroz a kétségbeesés.

Mobil be, hívom apát, majd anyát. Mintha összeesküdtek volna: egyik sem elérhető. Utánaszámolok: még legalább egy hónap van a születésnapomig. Tavaly már egyszer eljátszottak egy hasonló, eltűnésszerű műsort átverés/meglepetés gyanánt, akkor is csak azért fogtam vissza magam, mert a családon belüli erőszak büntetendő. De most?

‒ Baj-van, baj-van ‒ dobolja bennem egy hang. Nem akarok rá hallgatni, igyekszem magamból kiűzni, mint egy alattomosan beférkőzött popsláger refrénjét vagy reklámszlogent.

Ledobom a zsákom, visszabaktatok a recepcióhoz, és kézjelekkel magyarázva egy darab papírt és tollat kérek. Írok egy rövid üzenetet, melynek lényege, hogy kikérem magamnak ezt az egészet, és egyébként is. Összehajtom a cetlit, ráírom apa nevét, és határozottan, mint egy prédikátor ujja a bűnösre, rámutatok, jelezve a néninek, hogy a nevezett a címzett, és adja át neki, ha megérkezik. A néni nem akadékoskodik, csupán az égre emeli a szemét, sziszegve emleget valami Madonnát.

Többet nem tehetek. Megírtam apának, hogy itt voltam, ő meg nem, bár sejtem, ez már neki is feltűnt. Hozzátettem, hogy találkozzunk a következő városban, Puente la Reinában, a templomhoz legközelebbi zarándokszálláson. Mindkettőnek léteznie kell, templomnak is, zarándokszállásnak is, hiszen egy zarándokúton járunk, vagy mi a szösz.

Döntésre jutok: adok még egy napot magamnak is, apának is, a jóistennek is. Addig megteszem, ami tőlem telik: felbaktatok a hegyre, ahol az útikönyv szerint valami kétdimenziós szoborcsoport vár, bármi is legyen az. Kiadósan eszem, iszom, vigyázok magamra, olykor megpróbálkozom majd a telefonálással, és reménykedem. Utóbbit versenyszerűen.

A kétdimenziós szoborcsoport a hegyen azért kétdimenziós, mert úgy fest, mintha egy vékony acéllemezből
vágta volna ki valaki. Ami azt illeti, valószínűleg nem lőttem nagyon mellé.

A kilátás lenyűgöző: ha visszanézek, láthatom, mekkora hegyet másztam meg, és belátom az elmúlt nap megtett utat is. Ha megfordulok, a jövőt látom, amerre folytatom majd a zarándoklatot. Megérint a látvány: az életünket is így éljük, és lassan ködbe vesznek a múlt emlékei.

A költői emelkedettségnek egy kődarab vet véget, amely a talpam alá szorul, és alkalmi görkoriként viselkedik. Esélyes a bokaficam, ám sikerül visszanyernem az egyensúlyomat. Az út kövekkel borított, és lefelé vezet. A kettő együtt olyan, mint egy monumentális csúszda, ügyelnem kell minden lépésre. Jól jönne most egy bot, de csak csenevész gallyak hevernek körülöttem. Így hát araszolva lépkedek, mintha hímes tojásokon járnék.

A következő kis faluba beérve rögtönzött talpmasszázst végzek egy padon, amelynek széléhez hozzádörzsölöm sajgó talpamat. Jólesik a kemény felület érintése. Közben azon töprengek, milyen lehetett ugyanez az út a középkorban, amikor tizedennyi szállás sem várta a zarándokokat, ellenben minden fa mögött egy martalóc vagy vadállat leste a vonuló sokaságot.

Apa említette, hogy akkoriban számos elkövető kiválthatta a büntetését, ha például bebörtönzés helyett vállalta, hogy elgyalogol Santiagóba. Most sem ártana egy ilyen lehetőség: a magam részéről szívesebben koptatnám a lábamat itt, mintsem újra megírjak egy rosszul sikerült fizikadolgozatot. Lehet, hogy felvetem ezt az opciót az ofőnek szeptemberben. Már ha hazatalálok addigra.

Az érdeklődő olvasónak mostanra tengernyi kérdése lehet erről az egészről; jelentem, nem tudok válaszolni. Sejtelmem sincs, hogy Jézus tanítványa, Jakab, valóban járt-e itt, és hogy tényleg az ő földi maradványait rejti-e a santiagói katedrális.

Mint a tények szerelmese, erről idejekorán kifaggattam apámat, aki a konyhában akadémiai székfoglalót rögtönzött, és elárulta, hogy erre az állításra nem létezik olyan történelmi bizonyíték, amelyet elfogadna egy történész. Régen volt ‒ indokolta bölcsen, hozzátéve, sokszor arra sem emlékszünk, mit reggeliztünk előző nap. Ami tény: a katedrális létezik, és az emberek remélik, hogy valóban Szent Jakab csontjaihoz járulnak, még akkor is, ha manapság valószínűleg ez nem különösebben izgatja az útra vállalkozókat.

Fájó lábamat masszírozva engem is jobban érdekel, hogy merre található a saját apám, mint egy kétezer évvel ezelőtt élt zsidó halász csontja, de nincs senki körülöttem, akivel megoszthatnám a gondjaimat.

Hiányzik Lucia is, akinek reggelre ugyancsak nyoma veszett, a papájával együtt.

Egyébként nem hiszem el, hogy a nagypapi kinézetű bácsika az édesapja. A zsigereimben érzem, hogy valami nem okés a szép szemű kiscsaj sztorijával. Tegnap nyakig el voltam merülve a saját gondjaimban, nem firtattam a családfa részleteit. De majd ma ‒ fogadkozom ‒, ha ismét összehoz minket a sors, az Út, a gondviselés.

Utóbbi igazán viselhetné most már az én gondomat is, dohogok egy kicsit, hogy ne maradjon el a napi adag.

Valamit félreérthettem ‒ hallgatom tovább a belső monológot ‒, amikor Lucia zarándokútjuk céljáról locsogott. Azt mondta, visszafelé haladnak, ami már csak azért sem lehet igaz, mert találkoztunk Cizur Menorban is.

Megállok, megdörzsölöm a szemem, homlokom, próbálom leállítani a fejfájós rádióműsort. Milyen nehéz nem gondolkodni…

Elmegyek a rendőrségre. Eldöntöttem. Lepakolok, fürdés, kaja, lábszellőztetés, és segítséget kérek a hatóságtól.

Rögvest el is szégyellem magam a gondolatra. A vicc jut eszembe a szerelmes lovagról, aki levelében közli szíve választottjával, hogy bármit megtenne érte, megküzdene fenevadakkal, vállalná a börtönt, kockára tenné az életét is, majd a levelet azzal zárja, ha nem esik az eső, a hétvégén meglátogatja.

Ez volnék én, a hős.

Fürdés, kaja stb. fontosabb, mint az apám holléte? Kit érdekel, hogy úgy szaglok, mint egy pácolt kutya, irány a yard, aztán majd csak lesz valahogy.

Puente la Reina arról híres, hogy szinte érintetlen a középkorban épült hídja. Persze érintik ezt bőven zarándokok, leginkább a bakancsuk talpával, de a naplementében mégis oly fenséges a pillérek tükröződése a folyó mozdulatlan felszínén, hogy a könnyem is kicsordul.

A zarándokszállást, amit a templom közelében remélek, hamar meglelem: régi épület, talán harminc vándornak adhat menedéket. Mellette a szokásos bár, már vacsorához készülnek. Mondanom sem kell, apámnak se híre, se hamva, a két telefon is néma. Későbbre halasztom testi igényeimet.

A rendőrség épületét már nehezebb megtalálni. Kacskaringózom egy ideig a középkori szűk utcákon, amikor
meglátom a Polizia táblát. Gyomrom borsónyira töpörödik.

A recepción álmos rendőr gubbaszt, gyanakszom, hogy a vízhólyagok nagyobb veszélyt jelentenek az erre áthaladókra, mint a nem létező haramiák. Nem kell eljátszanom a félénken érdeklődő külföldi kiskorút, valamiért azonnal vágja, hogy mi van.

Persze ettől még nem beszél angolul.

Rövidesen érkezik egy fiatalabb rendőr, aki viszont igen, bár úgy ropogtatja a szavakat, hogy attól félek, marokszámra köpi ki a fogait a beszélgetés végére.

Szemlátomást a női nem elkötelezett rajongója: mókásan meghajol, karon fog, és bevezet egy irodába, amely éppen olyan, mint a zsarus filmekben. Az ilyen helyeken folyamatosan csörögnek a telefonok, kattognak a faxgépek, és minden percben ki- vagy berángatnak valakit az ajtón.

De minket most senki nem zavar.

A magas, szálegyenes tartású fiatalembert Fernandeznek hívják. Bátorítóan néz rám. A korát nem is merem
megbecsülni; az elmúlt egy évben aggódva vettem észre magamon, hogy a körülöttem feltűnő férfiakat fiatalabbnak saccolom valós koruknál, ami anya szerint a kamaszodás biztos jele. „A kamasz fiúk is így vannak a nőkkel ‒ nyugtatott meg ‒, csak ők éppenséggel felfelé tippelnek.”

A bármennyi-idős rendőr felveszi az adataimat. Elkéri a zarándokútlevelemet, lefénymásolja, visszaadja. További okmányaim is erre a sorsra jutnak. Miután ekképp megnyitotta az aktámat, rátérhetünk a lényegre.

‒ Nem találom az apámat ‒ közlöm.

‒ Hm ‒ mondja bölcsen. Majd hallgat. Néz. Én is nézem, mert erre való a szemem.

© Sajó Szabolcs

‒ Együtt indultatok el? ‒ kérdezi. Most ezt tegező formában írtam le, de ugye igazából az angolban tök mindegy, úgy is fordíthatnám, hogy „Együtt indultak el?”. De a tegeződés valahogy jobban tetszik… meg a szeme. A spanyoloknál létezik egy külön gén, amely a sziporkázó szemekért felel?

‒ Figyelsz? ‒ tudakolja.

Visszatérek.

‒ Együtt, igen. Három nappal ezelőtt. Saint-Jean-Piedde-Portból.

Bólint, jegyzetel. Leír mindent, amit már úgyis tud az olvasó. Hol váltunk el, mikor, hova beszéltük meg a találkozót stb.

‒ Apukád gyakran elenged egyedül? ‒ firtatja aztán.

Mi? Hány évesnek néz ez engem? ‒ füstölgök.

‒ Persze ‒ lököm oda dölyfösen, mint kiskorú horrorfilmrajongó, akit feltartóztat a jegyszedő a moziban, a korhatáros film előtt.

‒ Értem.

Dehogy érti. Most azt hiszi, apa felelőtlen, könnyelmű és szétszórt. Ami igaz is.

‒ Megbeszéltük, hogy találkozunk…

‒ Ezt már mondtad ‒ mutat rá. ‒ Hogy néz ki az édesapád?

Személyleírást adok. Nem egyszerű. Oldalakat tudnék teleírni apám belső tulajdonságaival, hatalmas, bár félénk szívének méltatásával, eszének dicséretével, de mindezek mellett szánalmasan kevésnek hangzik, amit elmondok. Haja színe? Szeme színe? Azt se tudom, zöld vagy kék, mert a napsütéstől és a hangulatától függ. Magas? Mihez képest? Az osztályomba járnak langalétább srácok is. Sovány? Mondjuk. Szemüveges? Csak ha olvas. Megosztom a rendőrrel, amim van, elcsámcsogunk rajta. Apa nevét többször próbálja kiejteni, de nem jut el a felismerhető tartományba.

‒ Márton a keresztneve, Martincsek a vezetékneve ‒ segítek, bár tudom, attól, hogy lassan és hangsúlyozva ismétlünk egy idegen hangzású szót, nem lesz érthetőbb.

De legalább leírni sikerül.

‒ Most elmondom, mit fogok csinálni ‒ dől hátra elégedetten. ‒ Nekünk megvan az összes albergue elérhetősége a Caminón. Küldök egy körlevelet nekik, tudakolva, járt-e ott az apukád. A legközelebbieket felhívom telefonon. Valamelyik szálláson fel kellett tűnnie az elmúlt két napban. Hacsak.

Közelebb hajolok. A hacsak szócskát követő mondatrészek mindig a legfontosabbak.

A történetet december 14-én folytatjuk!

Boldizsár Ildikó: A Gyöngyszemű Lány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány, akinek két igazgyöngy fénylett a szeme helyén. Nem afféle mesebeli igazgyöngyök voltak ezek, amelyek oly híressé és gazdaggá tették volna, hogy királyok és hercegek versengjenek a kegyeiért. Ó, nem! Ezek az igazgyöngyök szépek voltak ugyan, szebbeket sehol sem találhatnánk kerek e világon, de egy bajuk mégiscsakBővebben: “Boldizsár Ildikó: A Gyöngyszemű Lány”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt szereti: