2021. december 16.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

5. fejezet,
amelyben Lucia megvilágítja az
útlevelemet és mindkettőnk elméjét

‒ Alszol már? ‒ suttogom.

‒ Ez az a kérdés, amire csak nemmel lehet felelni ‒ jön a válasz.

‒ Azt hiszem, hibát követtem el azzal, hogy leléptem a yardról.

Csak a tücskök zümmögnek. Ha van is véleményük, képtelenek emberi nyelven közölni. Majd a sötétből érthető szavak is érkeznek.

‒ Én is ezt tettem volna ‒ véli Lucia, akit pár órája csak Lúnak szólítok. Kegyeibe fogadott a kisasszony.

Az történt, hogy éjszaka beértem őket. Vagyis jobban mondva, elébük mentem. Attól függ, honnan nézzük.

Egy szántás mellett találtam rájuk, Lorca városától nem messze. Fedél még akadt a fejük fölé, oldalfalak már nem igazán. Ősrégen kalyiba lehetett a valamikor kőből felhúzott épület, mára már csak alkalmi éjszakai menedéknek használják azok a zarándokok, akiket két település között ér az alkonyat. Carmelo bácsi ‒ bizonyára ő volt ‒ takaros tábortüzet rittyentett, és nyárs, krumpli és némi zöldség is került mellé. Csak azért nem énekeltünk a tűz mellett, mert siratóének lett volna belőle, legalábbis amilyen volt az aktuális lelkiállapotom.

Csak akkor ismertem meg őket, amikor már közvetlenül melléjük értem, addig csak baljós árnyékokat láttam imbolyogni a tűz körül. A felismerés viszont szipogásra késztetett ‒ hűvösek a spanyol nyári éjszakák.

Már nem lepődtem meg azon, hogy Lucia tökéletesen idegenként üdvözölt, és újfent át kellett esnem a bemutatkozási procedúrán. Belejön az ember. Mivel nem volt kifogásuk az ellen, hogy velük töltsem az éjszakát, Lucia rögtön faragott nekem egy nyársat, majd csatlakoztam a hevenyészett zarándokvacsorához.

Lu első kérdése az volt, hogy egyedül utazom-e. Logikus, és valóban válasz után kiáltó kérdés. Nekem sem kellett több, rázúdítottam minden bánatomat, elnyüszögtem, mi történt az elmúlt napokban. Az ismétlődő, majd visszafelé járó napokat kihagytam ‒ jelen helyzetben nem hátrány, ha épelméjűnek tartanak, véltem.

Kicsit átszíneztem a mesét, azt vallottam, hogy a rendőrség felvette az apám eltűnéséről szóló bejelentésemet, és azzal engedtek utamra, hogy menjek tovább, majd mobilon hívnak, ha megtudtak valamit.

Lu hümmögött valamit a kiskorúak iránti közönyről meg a rendőrség munkájának színvonaláról, de nem firtatta tovább a dolgot. Carmelo bácsi csak csodálkozva megrázta a fejét, ezúttal sem volt bőbeszédű. Tulajdonképpen egész este nem hallottam a hangját. Mivel nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán szabad-e egyedül zarándokolni valakinek, ha még nincs tizenhat éves, és mivel úgy tűnt, ezt senki sem tudja, abban maradtunk, hogy majd reggel visszatérünk a dologra. Imígyen kifogyva az enni- és mesélnivalókból, nyugovóra tértünk. A hálózsák és a hátizsák kicsit feledtette a kemény derékaljat, amely osztályrészünkül jutott.

Persze az álom úgy elkerült, mint egér a macska tálkáját.

Forgolódtam egy darabig. Először a hátamat agresszíven támadó hátizsákomra fogtam a dolgot, majd miután rájöttem, hogy a vitaminos dobozom az, előszedtem, és szólongatni kezdtem Luciát. Szemlátomást ő is töprengett valamin, mert azonnal válaszolt.

Lábujjhegyen a viskó mögé lopództunk, és letelepedtünk a fűbe. A föld meleg, a fű simogatón selymes, egyszóval tökéletes hely egy kiadós éjszakai beszélgetésre.

‒ Tudod, a mai ember élete baromi unalmas ‒ kezdi az értekezletet.

‒ Nocsak ‒ válaszolom bölcsen.

‒ Azt tudom, hogy az egész testünk, a belső szerveink meg minden, évmilliók alatt fejlődtek ki, olyan körülmények között, amelyeknek meg kellett felelni. Erősek voltunk, gyorsak, minden nap futottunk, úsztunk, hegyet másztunk, csak biokaját ettünk, friss levegőt és tiszta vizet vettünk magunkhoz. A folyamatosan vérünkben keringő adrenalin miatt valószínűleg a boldogságérzetünk is nagyobb volt. Ha akkor valamelyikünk belepillantott volna a jövőbe, és azt látta volna, hogy egy ember nehéz vizesvödröket cipel egész nap, hogy locsolja a búzát vagy a kukoricát, amit pár hónap múlva úgyis elvisz az aszály, vagy látta volna a gyári melósokat, hogy tizenhat órákat dolgoznak büdös műhelyekben fillérekért, elszörnyedt volna. Nem értené azt sem, miért lett a mozgás szabadidős tevékenység, és miért kell fizetni olyan magától értetődő dolgokért, mint a víz vagy a gyümölcsök.

Fogalmam sincs, mire akar kilyukadni Lu. Ezt szóvá is teszem.

‒ Arra célzok, hogy a mai embernek az a legfőbb izgalmi forrása, hogy lassan tölt be a Windows, meg hogy nincs wifi. És persze még ez a stressz is halálosan megviseli, azonnal dilibogyóért meg dilidokiért kiált.

‒ Vagyis? ‒ noszogatom tovább.

‒ Vagyis szerencsés vagy, hogy ilyen kalandokban lehet részed.

Az első trágár szót visszanyelem, a másodikat pedig nyomdaképessé konvertálom. Majd pedig bővebben is kifejtem az elhangzottakkal kapcsolatos véleményemet.

‒ Lehet, hogy neked izgi, ha eltűnik az apukád, ha üzenet és indoklás nélkül lelép, de én azért rendesen aggódom. Röviden szólva, parázok, hogy mi van vele.

‒ Mi lenne? ‒ von vállat Lu, azaz a mozdulatot inkább sejtem, mintsem látom. ‒ Te magad mondtad, hogy milyen csodabogár. Lehet, hogy eltévedt, és most valami erdei remete társaságában vízipipázik. Itt, a Caminón alig van bűnözés. Emberrablás meg ilyesmi, nulla. Max lenyúlnak egy-két zsákot, hogy a tartalmukat értékesítsék a szennyes- és használtruha-piacon.

‒ De miért nem üzen? És hol van anya? Mindketten rejtőzködő üzemmódba kapcsoltak?

Egy madár kezd éktelen trillázásba felettünk. Ő sem tud aludni. A még pislákoló tűz szagát hozza a szél. A madár hangja és a füst együtt bátorságot ad.

‒ Te, Lu ‒ vezetem be a gyónást.

‒ Hm.

‒ Más is van ‒ nyögöm.

‒ Persze, hogy van ‒ közli. ‒ Én nem az apukád vagyok, hogy bevegyem ezt a félkész mesét.

Nagy levegőt veszek, és Niagara-vizezés módjára rázúdítom az elmebajos történetet a fura dátumokkal, a második nappal, amikor egymásba botlottunk, egészen a ma estéig, amikor újfent nem ismert meg.

Erre már felül, és arcát közel dugja az enyémhez.

‒ Hol az útleveled?

‒ Azonnal ‒ mondom, és már kotrom is elő az egyre elhasználtabb okmányt az övtáskámból. Lu minizseblámpájának vibráló, kékes fénye kitűnő megvilágítás a misztikus pillanathoz.

Lu nagyon alapos. Többször visszatér az első nap dátumához, több oldalról megvizsgálja a papírt. Szerencsére a szállásadó, aki aznap bepecsételt, gyönyörű, szépen olvasható kézírás büszke tulajdonosa.

‒ Június 12. ‒ suttogja Lu, és hangja versenyt vibrál a lámpa fényével. ‒ Ekkor kezdtétek a zarándoklatot. Aztán jön a másnap, Zubiriben. Itt találkoztunk július 13-án. Eddig stimmel, igaz? Aztán a következő nap reggelén elváltatok azzal, hogy Cizur Menorban taliztok, de erre már nem került sor. Mert te aznap már visszamentél a múltba.

‒ Hogy micsináltam?

‒ Nézd ‒ mutatja. ‒ Itt a pecsét. Cizur Menor. De a dátum július 12. Visszacsúsztál egy napot. Láttad az Idétlen időkig filmet?

‒ Ja, az a mormotás ‒ bólogatok. ‒ De nekünk az a nap, tizenkettedike nem ismétlődött meg. Első nap megmásztuk a Pireneusokat, a második nap Zubiri felé vonszoltuk magunkat, satöbbi. Minden nap más.

Lu egyelőre a saját nyomozásával van elfoglalva.

‒ Nincs több pecséted, mert ma nem szálláson aludtál. De nem is kell, itt a telóm. Július 11. van. Pedig a te időszámításod szerint már július 15-nek kellene lennie. Ez nagyon király.

‒ Jó, de ilyen nincs ‒ szögezem le.

‒ Akkor mivel magyarázod, hogy miközben én visszafelé haladok, te pedig Santiago irányába, mégis minden este összefutunk, és soha nem emlékszem rád. Nézd csak ‒ mutatja a zarándoklevélben a sematikus térképet ‒, eszerint holnap mi Cizur Menorba érkezünk, te viszont Torres del Ríóba. Ahol mi tegnap aludtunk. Egész nap távolodunk majd egymástól. Mégis, ide a rozsdás bökőt, hogy Torres del Ríóba beérve, megint csak talizunk.

Fontolóra veszem az elhangzottakat. Az elmeorvos is meghallgatja a beteget a diagnózis előtt.

‒ De ha te és a papád tegnap Torres del Ríóban voltatok ‒ kérdem lassan ‒, és ez a tegnap nekem majd holnap következik el, hogy lehet, hogy nem emlékszel rám?

Az eszmecsere kísértetiesen kezd emlékeztetni kedvenc időutazós filmjeim jeleneteire.

‒ Csak úgy ‒ közli Lu. ‒ Talán nekem minden kétszer történik meg. Létezik egy eredeti idővonal, amely törlődik a te megjelenéseddel, és létezik egy alternatív változat. Te viszont csak egyszer járod be ezt az utat.

‒ Hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem ‒ jegyzem meg fancsali képpel.

‒ Akárhogyan is, mekkora már ez, nem igaz?!