2021. december 18.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

De. Igaz. Hasonlóképpen élveztem, amikor tavaly nyáron, Málta szigetén egy csövesforma alak azzal próbált megetetni, hogy évtizedek óta nem öregedett. Nem kaphatnék egy normális nyári szünetet, amiből kimarad az időutazás és az alternatív világokba való kirándulás?

De persze még mindig lehet, hogy az egész csak egy hosszúra nyúlt másnaposság, dacára annak, hogy még egyszer sem ittam annyi alkoholt, hogy megítélhetném az ilyesmit. A pillanatnyi elmezavar talán valószerűbb diagnózis, főleg, hogy ez apa egyik kedvenc lemezének a címe. Erről eszembe jut apa. Apáról pedig az, hogy hiányzik.

‒ Ha én itt vagyok július 11-én, vagyis ma, akkor merre jár most apa? ‒ dobom fel a labdát. Mint kiderül, nem túl magasra.

‒ Ugyanitt ‒ vágja rá Lu. ‒ Amennyiben egyforma a tempótok. Csak neki július 15. van. A saját ideje szerint. De ha a te időszámításodat nézzük…

Ismét szemügyre veszi az útlevelemet.

‒ Jelenleg a Pireneusok túlfelén tartózkodik ‒ mutatja a bejegyzést: július 11., Saint-Jean-Pied-de-Port.

‒ Ha most odamennék, ott találnám? ‒ lelkendezem.

‒ Igen. Saját magaddal együtt.

‒ Hogy mi?

‒ Mit nem lehet ezen érteni? Te most javában húzod a lóbőrt Saint-Jeanban, de ez nem akadályoz meg abban, hogy négy nappal később, vagyis ma, itt társalogj velem. Mert most te vagy az időutazó, aki naponként 24 órát csúszik visszafelé az időben.

Az ilyesmit fel kell dolgoznia az ember lányának.

‒ És ezt te beveszed? ‒ firtatom.

Kuncogásféle hang hagyja el Lu torkát.

‒ Be hát. Van, aki esküszik rá, hogy elrabolták az ufók, és zavarba ejtő vizsgálatoknak vetették alá. Más azt állítja, hogy idegenként ébredt fel a testében egy szép nyári napon, nem értette a nyelvet, amin körülötte beszéltek, és fiatalabb volt annál, mint amire emlékezett. Ehhez képest a te sztorid legalább követhető.

‒ Követhető?! Akkor arra felelj, miért történik ez az egész? Miért Zubiriben kezdődött, miért csak velem, és
meddig tart?

‒ Nem tudom ‒ vallja be Lu összeszorított szájjal. ‒ De meg fogjuk tudni.

Elteszem az útlevelet. Lu lámpájának fénye is sárgállik már, nem sokáig bírják ezek a kütyük. Nem arra tervezték, hogy egész éjszaka világítson vele két szédült tini, akiknek az a vesszőparipája, hogy bekerültek egy gagyi hollywoodi filmbe.

‒ Hány óra van? ‒ kérdem rekedten.

Lu egy pillantást vet a telójára.

‒ Mindjárt éjfél ‒ mondja.

Egyszerre fagyunk le, mindent értünk. Van úgy, hogy összekattan két agy, mint a legó darabjai. Levegőt se veszünk addig, amíg lilulni nem kezd a szánk széle.

‒ Te is arra gondolsz, amire én? ‒ suttogja. Ez megint csak egy olyan kérdés, amire csak egyféleképpen lehet válaszolni. Bólintok.

Szusszanunk, bámuljuk egymást, nem pislogunk, nem engedjük el egymás tekintetét. De az erő, amely láthatatlan formát ölt, körbeölel minket, és aludni küld, mert nem lehet szemtanúja a csodának, ami pontosan éjfél után egy másodperccel következik be.

Mire felébredek, már magasan fent jár a nap. A fűben fekszem, a viskó mögött, de nyoma sincs a tábortűznek, Carmelo bácsinak meg Lúnak. Ők még nem jártak itt, majd csak ma este érkeznek. Július 10. van, ismét visszacsúsztam egy napot az időben.

Folytatom az utamat Torres del Río felé. Apa nemsokára indul Budapestről Párizsba a déli repülővel ‒ velem együtt.