2021. december 20.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

6. fejezet,
amelyben újfent megtanulom,
hogy sose higgyek a szemeimnek

Célom felé baktatva azon töprengek, hogy ha éjfélkor következik be a csoda, amikor visszacsúszom az időben, akkor vajon ez a történés hogyan fest egy külső szemlélő számára? Megjelenek a semmiből, mint egy kísértet? Egy üres ágyban? Éppen egy zarándokszálláson?

Majd kérdésemet azonmód egyszerűen meg is válaszolom: igen.

Pont ez történt az első napon, Zubiriben. Az éjszaka közepén ‒ és valószínűleg tényleg éppen a közepén ‒ felébredtem, és kibotorkáltam a mosdóba. Majd a naplóm tanúsága szerint visszafelé jövet valami furcsa fuvallatot éreztem, ezt követően pedig meglepődve döbbentem rá, hogy valaki más fekszik a helyemen.

Akkor a sötétre fogtam az egészet, azt hittem, hogy simán eltévesztettem az ágyat.

A következő napon Cizur Menorban aludtam, nem hagytam el a hálószobát. Valószínűleg egyszerűen csak szerencsém volt, senki sem bitorolta az ágyamat előző nap.

Ily módon egy üres ágyban landoltam éjfél után egy másodperccel. Tegnap pedig a szabad ég alatt töltöttem az éjszakát.

Bizonyára hasznos lenne a jövőben is ezt a taktikát követnem. Viszlát, fedett szállás, puha matrac, kispárna! Viszlát, zarándokszállások!

Agyalásom másik eredménye viszont örvendetes: valószínűleg nem kell aggódnom a rend nem is olyan szép
szemű őre miatt. Noha talán körözést is adott ki egy okos, angolul kifogástalanul beszélő kamaszlány után, vajmi esély mutatkozik arra, hogy meg is találjanak, ugyanis még nem találták fel azt az eszközt, amivel bármi információ eljuttatható a múltba, ahol jelenleg tartózkodom. Arra persze ügyelnem kell, hogy ne kasznizzon be egy másik túlbuzgó zsaru, akinek feltűnik, hogy egyedül baktatok, mert ez esetben konstansan egy zárkában ébrednék fel.

Egy Villamayor nevű település felé haladok, olyan az egész táj, mint egy lovagkori filmben: szemben a hegy,
megcsillan a nap a városka templomtornyán, keskeny ösvény vezet felfelé.

Mint a digitális kor gyermeke, rendkívül zavartnak érzem magam, amiért senkivel sem tudom felvenni a kapcsolatot, semmilyen formában. A telefonom továbbra sem működik, és gyanakszom, hogy az időbeli csúszás miatt. Mintha a készülék makacsul őrizné az én saját időmet és világomat, ahova nincs bejárása illetékteleneknek. Füstjeleket sem küldhetek a jövőbe apámnak. Levelet sem írhatok. Illetve… Miért is ne? A megvilágosodás olyan hirtelen ér, mint vadat a csapda csattanása. Hogy ez előbb nem jutott eszembe!?

Lássuk csak. Ma július 10. van. Ha apám valami oknál fogva folytatja az útját az eltűnésemet követően is ‒ és erre van esély, hiszen bizonyára nem egyhamar adja fel a kutatásomat ‒, akkor nem kerülheti el ezt az ösvényt. Vagyis, ha megközelítőleg hat nappal később erre jár, van esélye megtalálni a számára feltűnő helyre elhelyezett levelet.

Anyám mindig azt mondogatja, hogy olykor próbáljak átülni egy másik ember székébe. Azaz, hogy egy vita vagy egyet nem értés kapcsán képzeljem magam a másik helyébe, lássam az ő szemével a helyzetet és önmagamat, elősegítve ezzel az empátia kifejlődését, amelynek ‒ anyám szerint ‒ hasznát vehetem jövőbeli kapcsolataimban.

A javasolt gyakorlatot most inkább arra használom, hogy megpróbáljam kitalálni, mi történhetett apámmal az elmúlt napokban, azóta, hogy eltűntem a szeme elől.

A hiányom felismerésére Cizur Menorban kerülhetett sor, a máltai lovagok által épített szálláson, a kedves, mosolymentes nénike társaságában. Aki bizonyára közölte vele, hogy valóban ott jártam, méghozzá előző nap, és hagytam neki levelet is. Tényleg, a levél!

Azt írtam benne, hogy vártam őt, de nem jött, és találkozzunk Puente la Reinában.

Apám bizonyára nem tudott mit kezdeni a furcsa dátumokkal, de mivel egyébként is zavarosnak tűnik számára minden, amit nők mondanak, valószínűsítem, hogy legyintett az egészre, és abban a tudatban folytatta az útját, hogy Puente la Reinában találkozik a leánykájával. Ott viszont már gondolkodóba eshetett, és még az is megfordulhatott a fejében, hogy elmegy a rendőrségre. Történetesen oda, ahol magam is jártam. Mivel apa a saját idejében, én pedig a múltban tartózkodom, a rendőrségen megtudhatta, hogy jártam ott, sőt köszönés nélkül távoztam ‒ két nappal korábban.

Ez lehetett az a pont, amikor apám kandi kamera jelenlétét, hőgutát, kisebb agybajt gyaníthatott. Ha Fernandez nyomozó megmutatta neki a zarándokútlevelem másolatát, akkor minden kétséget kizáróan bizonyítottnak látta, hogy az összes eddigi szállásadónk is hasonló tünetektől szenved.

Mit tett ezután atyám?

Nincs kétségem: folytatta az útját. Egyrészt ő tudós, és semmi sem tántorítja el attól, hogy gyarapítsa a tudását, még akkor sem, ha ezt némileg szokatlan formában kell tennie. Másrészt bízik bennem. Ennek legfőbb oka, hogy egyébként sem szokott bajom esni. Csalánba nem üt a mennykő. Harmadrészt: semmit nem segít, ha letelepedik Puente la Reinában, és a szobájában rágja a kefét. Ha rám talál a yard, értesítik telefonon. Ha nem, akkor is. De ha mozgásban van, és halad nyugat felé, amit reményei szerint én magam is teszek, van esélye, hogy útjaink összefussanak.

Az is bevillan, amit Lu mondott: élvezzem és értékeljem a kalandot.

Mindjárt. Előbb azért még levelet írok apának.

A történetet december 22-én folytatjuk!

Elfelejtett lények boltja – színdarab

Repül az idő, hamarosan ismét beköszönt az advent időszaka. Bár a karácsony elsősorban családi ünnep, a téli szünet beállta előtt az iskolákba is beköltözik az ünnep…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt szereti: