2021. december 22.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

Sajnálkozva tépek ki a jegyzetfüzetemből egy értékes üres oldalt, de nincs más papírom. Írás közben többször használnám a cancel vagy delete funkciót, de rá kell döbbennem, hogy tollamat nem szerelték fel effajta alkalmazási lehetőségekkel. Így, középkori módra körmölök, áthúzok, satírozok, firkálok. Az eredmény ‒ tisztázott formában ‒ valahogy így néz ki:

Drága Apa!

Az van, hogy időutazok. Most július 10. van, és ez nem hülyeség. Tudom, hogy azt hiszed, de. De nem az.

Ha megkapod ezt a levelet, akkor már biztos, hogy nem vagyok veled. Mert eltűntem. Vagyis nem tűntem el, csak máshol vagyok. Illetve nem máshol, hanem máskor. Vágod, ugye?

Nem tudom, benéztél-e a rendőrségre. Nem azért, hogy hátha ott vagyok, hanem hogy tudják-e, hol vagyok. Ha igen, mármint benéztél, és ezt pont Puente la Reinában tetted, akkor találkozhattál egy szép szemű rendőrrel, aki ismer engem. Ha nem voltál ott, a rendőrségen, fordulj vissza, és menj be. Csak azután folytasd ezt a levelet.

Na. Mostanra már tudod, hogy élek, és folytatom az utat, így is, hogy nem vagy mellettem. Azt mondtad legutóbb, hogy ez a felnőtté válás egyik leckéje. Vagy ilyesmi. Meg hogy autentikus zarándokút. Nem tudom, mindez a terved része-e, te fordítottad-e vissza az időt (de magunk között szólva, nem hiszem, hogy képes lennél ilyesmire). Ez inkább valami olyan kalamajka, amit talán valami időjárási anomália okoz, mint abban a filmben, amikor a srác egy rádión keresztül lépett kapcsolatba a meghalt apjával. Tudod, melyik film.

De mindegy is. A lényeg az, hogy itt vagy valahol, ugyanazt a napfelkeltét látod, ugyanazoknak a teheneknek a bőgését hallod, és amikor csend van, te is fülelsz. Elképzelem, hogy mellettem gyalogolsz, mellettem alszol, együtt rágjuk a szendót a puszta közepén vagy egy padon, és neked is akkorák a vízhólyagjaid, mint nekem. Ha ezeket elképzelem, akkor jobb egy kicsit, mert az az igazság, hogy hiányzol.

Szóval, nem adom fel, megyek Santiagóba.

Te se add fel.

Emlékszel Luciára, a kislányra, meg a papájára? Velük mindennap találkozom. Legalábbis remélem, hogy mindennap. Lu segít kitalálni, hogy mi ez az egész, mi történik velem. És hogy miért. Hiszem, hogy oka van, mert anya a fejembe verte, hogy mindennek oka van, és az az ok jó. Akkor is, ha a múltban található, akkor is, ha a jövőben.

Hiszek anyának.

Apa, most mennem kell, ma még nem ettem semmit, és nagyon süt a nap.

Nem tudom, megkapod-e ezt a levelet, de írok még.

Szeretettel ölel lányod,
Orsi

u.i. : Mondd meg a rendőrnek, hogy feleslegesen köröztet, mert a múltban vagyok. És kérdezd meg tőle, hány éves.

Nem shakespeare-i magasságok, de a lényeg talán benne van.

Hova helyezzem el, ahol nem a sasszeméről híres ősöm képes megtalálni? Magától értetődik. Az egyik útjelzőre.

Ha még nem említettem volna ugyanis, az út mentén számos sárga nyilas és fésűkagylós útjelzőt helyeztek el, némelyik egy fa törzsére festve pompázik, de megannyi kicsiny kőoszlop is vigyáz az út mellett. Egy ilyen kőizére bízom halhatatlan soraimat, összehajtom a lapot, jókora betűkkel ráírom a címzett nevét, és egy öklömnyi követ teszek rá nehezéknek. Hátralépve megszemlélem a művemet, mint festő az utolsó ecsetvonást a remekművén. Hm. Működhet a dolog. Már ha apám nem éppen a fellegekben jár, nem megy valami a szemébe, nem éjszaka teszi meg ezt az útszakaszt, vagy nem szakad az eső. Akár ki is számolhatnám, mennyi a matematikai esélye a küldemény célba jutásának, de a lelki nyugalmam érdekében inkább lemondok erről.

Villamayor városka pont olyan, mint az eddigiek: utazás a középkorba. Sehol egy lélek. Gyanakodni kezdek, hogy átverés az egész: papírmasé díszletek, műanyag virágok, leheletkönnyű anyagból készült padok, mindez mögött pedig a kezelőszemélyzet, világosítók, asszisztensek. Mint egy filmforgatáson. Vagy egy vidámparkban.

Hipotézisemnek ellentmond az, hogy amikor elérem a főutca legutolsó házát, egy kedves öreg nénikét látok csoszogni a szemközti ház felé. Kezében valami konyharuhával vagy ilyesmivel letakart holmi.

Megközelítem. A nénike jöttömre felkapja a fejét, arcán egymillió ránc képződik, amelyek egy pontban futnak össze: mosolygó szemei között. Vékony hangon holázik, és feltárja előttem rejtett kincseit.

Palacsinták. Aranysárgán. Megtöltve.

Hallottam már korábban is ezt-azt a Camino csodáiról, de csak legyintettem rájuk: felvilágosodott ember nem hisz az effajta babonákban. De mostantól sűrűn magamra pirítok majd, ha bármire is azt találnám mondani, hogy lehetetlen.

Már a palacsinták illatát is érzem. A lekvárt. A kakaót.

Mint egy lassított felvétel. Szám köszönömöt rebeg, kezem reszketve nyúl a tányér felé, és óvatosan leemel egy tekercset. Az első falat íze kitárja a mennyország kapuit, a második elhomályosítja a nap ragyogását. Mire a palacsinta leér a gyomromba, más ember vagyok, bizakodó, erős, legyőzhetetlen.

‒ Egy euró ‒ hallom.

Valami megzavarhatta a mennyei adást. Pislogok, nyelek, nyögök.

‒ Tessék?

A nénike az orrom alá dugja a tenyerét. Ráncos. Üres. Nyilván ez utóbbi állapoton szeretne változtatni.

‒ Egy euró ‒ ismétli, immáron szigorúbban.

Így múlik el a világ dicsősége.

‒ Fizetnem kell? ‒ kérdezem teljesen feleslegesen.

Újból elhangzik a termék fogyasztói ára. Bruttóban.

Meglehetősen hiteltelenül kotorászom a zsebemben, eddig apám társhitelkártyáját használtam, amit kifejezetten a Caminóra váltott ki nekem. A zsebeim reménytelenül üresek. A templom felé pislogok, talán akad odabent egy egér, akitől kölcsönkérhetek némi aprót. De a zord üzletasszony nem enged, ragaszkodik az azonnali készpénzhez.

Mivel a betanult mondaton kívül nem igazán ért angolul, magától értetődő mozdulattal jelzem, hogy egy fityingem sincs: tanácstalan arccal széttárom a karomat, és láthatóvá teszem üres tenyeremet.

A palacsintadíler dührohamot kap. Ez abban nyilvánul meg, hogy fennhangon, spanyol átkokat szór rám, szavainak ujjai fenyegető mozdulatával ad nyomatékot, nem mintha félreérteném a közlést.

Hanyatt-homlok menekülök. Nem kell attól tartanom, hogy a néni edzett rövidtávfutó, attól jobban parázok,
hogy az átkai nyomán szamárfülem nő, leesik az orrom, vagy kaméleonná változom.

Azért visszalesek még, hogy az anyóka nem pattant-e seprűre, vagy nem követ-e varjú alakjában. De úgy tűnik, megelégedett azzal, hogy válogatott szidalmakat vagdosson a mocskos, ingyenélő, palacsintát lejmoló gaz zarándok fejéhez.

Mielőtt befordulnék a sarkon, még látom, hogy újabb vándor érkezik a főútról, szeme mohó csillanása jelzi: észrevette az ínycsiklandozó tekercseket. Gondolatban sok szerencsét kívánok neki, majd egy hatalmas kaktusz árnyékában fújtatok egy darabig.

Úgy érzem magam, mint egy videojáték hőse, aki sikeresen túljutott egy rendkívül emberpróbáló pályán. A távolból rekedt rikácsolás hallatszik, úgy tűnik, ez a zarándok is megtagadta az anyagi ellenszolgáltatást…

A nap többi része meglehetősen unalmas, gyalogolok, követem a lenyugvó napot, amely megbízható módon elvezet Torres del Río városába.

Az óramutatók valamikor a XVI. század táján tehették meg utolsó körüket ezen a településen, aztán mindörökre berozsdásodtak. Azt olvasom az útikönyvben, hogy maroknyi ember él itt, egészen pontosan százhuszonkettő. A házak kőből épültek, és szemlátomást nem két héttel ezelőtt. Vágyakozva pillantok a barátságos zarándokszállás felé, ahol bizonyára rendkívül kényelmes ágyak várnak, de tartok attól, hogy feltűnést kelt, hogy egyedül utazom.

Így újra felmondom a szokásos mesémet, miszerint apámmal utazom, aki lemaradt, de még ma csatlakozik hozzám, sátorral utazunk, és csupán enni és zuhanyozni szeretnék, mielőtt folytatom az utamat, és bevárom apámat. Ezzel a történettel senkinek sincs problémája, ugyanis nem ritka, hogy valaki gyerekkel utazik, és az sem, hogy olykor pár órára elválnak az útjaik.

Meresztgetem a szememet, de nem látom sehol Luciát és a papáját. Rádöbbenek, hogy voltaképpen még nem láttam őket zarándokszálláson aludni. Csakis étteremben vagy a szabad ég alatt találkoztunk. Talán ők is titkolnak valamit?