1. Bevezető Ha már közösen olvastuk a gyerekekkel a könyvet, felidézünk néhány szigetet: Mi volt a nevük? Mi történt ott hőseinkkel? Nektek melyik sziget tetszett a legjobban? Miért? stb. Ha a gyerekek nem olvasták a könyvet, akkor elmondjuk, hogy most egy különös világba kalauzoljuk őket, és felolvasunk a könyvből néhány részletet. A részletek ITT megtalálhatók.
2. Kié ez a tárgy? (karakterépítés) Elmeséljük, hogy nemrég egy házat vettünk magunknak Labirintó partján. Az ifjú, akitől a házat vettük nemrég elhunyt távoli nagybátyja házát adta el nekünk, akit ő alig ismert, csak egészen kicsi gyerekkorában látta egyszer, tulajdonképpen semmit sem tudott róla. A házat, amint megörökölte, gyakorlatilag érintetlenül adta el, így ránk várt, hogy rendbe tegyük. Ahogy a rég elhagyott ház padlását pakoltuk, egyszer csak a kezünkbe akadt egy láda, benne egy pipa és egy kapitányi sapka. Nyilvánvalóan a nagybácsié lehetett. vajon mi lehetett a foglalkozása? Mit gondoltok, milyen ember lehetett? Fiatal volt vagy idősebb, amikor meghalt? Hogyan teltek napja? Gyűjtsünk össze minél több külső és belső tulajdonságát, lehetőleg úgy, hogy körben ülve, mindenki mondjon a nagybácsiról egy szerinte rá jellemző mondatot.
3. Hol lakik a titokzatos Nagybácsi? (Térkép készítés) Vajon milyen lehetett a környék, ahol a Nagybácsi lakott? Egy falra rögzített nagy csomagolópapírra közösen rajzoljuk fel Labirintót, a néhány szigetet, amelyekről az imént szó esett, a Nagybácsi házát, a környéket.
5. Palackposta – kapitány levele Ahogy tovább kutatunk a padláson, hirtelen a kezünkbe akad egy palack, benne egy levéllel. Óvatosan kibontjuk. Minden bizonnyal egy soha fel nem adott palackpostáról van szó.
Felolvassuk a levelet. A levél szövegeITT megtalálható.
6. A 4 sziget A Nagybácsinak minden bizonnyal nem maradt ideje befejezni a térképet, a szigeteknek csak a koordinátáit találjuk meg a palackban egy kisebb papíron… Fejezzük be mi magunk a térképet! Induljunk útnak csoportosan, minden csoport egy-egy szigetet látogasson meg!
Négy kártyára írjuk fel a szigetek nevét, minden csoport húzzon egyet!
Lebegő
Lukacsos-kráteres (Ementáli)
Kocka
Erdős (Brokkoli)
Tervezzétek meg a szigeteteket! Tudjuk, hogy mindegyikben valamilyen erősérzelem uralkodik. Milyen érzelem ez? És milyenek az ott lakók? Hogy néznek ki? Milyen szokásaik vannak? Hogyan befolyásolja mindennapjaikat a szigeten uralkodó érzelem? Hát a sziget maga? Mekkora? Hogy néz ki? stb.
Rajzoljátok is le a szigetet egy-egy papírlapra!
7. A kapitány látogatása Szerencsére minden szigeten készült valamiféle feljegyzés arról, hogyan zajlott a Kapitány látogatása. Játsszátok el egy rövid jelenetben ezt az eseményt. Hogyan fogadták a Kapitányt a szigetlakók? Hogyan hatott a Kapitányra az adott sziget jellegzetes érzelemvilága?
8. Elkészült térkép Az a csoport, amelyik bemutatta a jelenetét, ragassza fel a szigetét a nagy térképre. Végül elkészül Labirintó teljes térképe!
Labirintó hatalmas. Nem is hasonlít egy tisztességes tóra, inkább afféle zegzugos csatornarendszer, milliónyi lakott és lakatlan szigettel. A szigetek között gondolák szelik a vizet, s aki egyszer behajózott a szövevényes járatokba, többé nem jön ki onnan. Ó, nem vész oda, nem erről van szó. Csupán nem találja meg a kivezető utat. S minek is tenné? Millió és egy szigeten utas mindig akad, meg olyan vidék is, ahol a kalandvágyó ifjú végül letelepszik. S nemsokára azt is elfelejti, hogy valaha azt tervezte, hősként fog visszatérni.
Időközben változott körülöttünk a táj. Hirtelen kiszélesedett a víz, s most csupán egyetlen magányos földdarab árválkodott a távolban. Megérkeztünk a Remete-szigetre. Már az is gyanús volt, hogy a szigetről több helyütt füst szállt a magasba. Értetlenkedésünk fokozódott, amikor a parthoz érve kunyhók egész sorát pillantottuk meg. Szinte egymást támogatták, olyan sűrűn álltak a fák árnyékában. A következő meglepetés akkor ért bennünket, amikor egy izgatott tekintetű, torzonborz hajú és szakállú, fiatal férfi ugrott elő egy bokorból. Koszos ágyékkötőt viselt, és lelkesen integetett felénk.
– Helló, helló! A Nagy Remetefutásra jöttetek? Már elkezdődött! Az ösvényen egyenesen előre, azután balra. Siessetek! Mindenki szerint Girbeguru fog győzni, de nekem Szalamantra a titkos favoritom. Még utánunk kiáltott: – Fogadni is lehet, az iroda jobbra van!
Elképedve követtük a megadott irányt. Hiú Ábránd a vállamon hunyorgott, a Macska előttem lépdelt peckesen. Villőt, vízzel teli, guruló bádogteknőjében, fújtatva húztam magam után. Kis expedíciónkat a melankolikusan szemlélődő Vényusz zárta, bárányos kendőben, szexepiles lábbal.
Nemsokára elértük az említett tisztást. Megdöbbenésünk nem is lehetett volna nagyobb! A rét füvén mintegy kétszáz, félmeztelen, hosszú hajú, csimbókos szakállú remete nyüzsgött, kiabált, veszekedett, ugrált irtózatos hangzavarban. Alaposabb szemlélődés után a verseny képe is kibontakozott: a résztvevők, lobogó hajjal, kaszáló végtagokkal éppen beestek a célba. Két torzonborz alak azon nyomban ki is vált a versenyzők közül, és egymásnak ugrott. A többiek két pártra szakadva, lelkesen biztatták őket.
A művészlelkek kánaánja, vagy, ahogy az öreg Tom nevezte, a Ripacs-sziget volt következő úti célunk. Világossá vált, hogy a Macskának – sietsége ellenére – nem volt határozott elképzelése arról, hova igyekszik. Végül azzal biztatta magát, hogy ha nyitott szemmel jár, biztosan megérzi, hol van rá szükség. Villő közölte, hogy ő mindenképpen észreveszi majd, ha megközelítjük az Iszap-szigetet: ott egészen más színű és magas iszaptartalmú a víz. Így Vényusz álmát követtük… – és könnyedén meg is találtuk.
Csupán kétnapnyi, eseménytelen hajózás után egy dimbes-dombos, dús fákkal borított szigethez értünk. Messziről láttuk már a hegyoldalban a deszkákból tákolt hatalmas feliratot: VILÁG.
– A Világot Jelentő Deszkák – suttogta áhítatosan Vényusz. Aztán hirtelen felugrott. – Kérem, kedves útitársak, várjanak meg itt! Mindjárt kezdődik a szereplőválogatás! Öcsém összevonta a szemöldökét. A Nyúl izgatottan folytatta: – Ha netalán, amit nem hiszek, nem fedezik fel a bennem szikrázó tehetséget, akkor folytatom az utat!
Kinyitotta a krokodilbőr kézitáskáját. Először megfésülte a bundáját, majd különleges ápoló szerrel fényesebbé tette. Ezután hosszan hezitált egy párducmintás, illetve egy színes, absztrakt mintás selyemkendő között. Végül, Villő segítségével a színes sál mellett döntött, mondván, hogy az kellően bohém benyomást kelt.
– Ott, ni! Az a nagy kockaépület! – mutatott egy távolabbi szigetre. – Olyan hivatalosan néz ki. Ott biztos tudják, mi merre van. Kössünk ki hamar! – vezényelte. Engedelmeskedtem. Persze kizárólag azért, mert jobb ötletem nekem sem volt. A parton sötétszürke köpenybe öltözött, izgatottan topogó, cingár emberke fogadott bennünket. – Turisták? – kérdezte. – Gyárlátogatásra? Majd választ sem várva felkiáltott. – Már jön is az Igazgató Úr. Személyesen fogja kalauzolni Önöket. Valóban, impozáns jelenség közeledett felénk a parton. Döbbenten szemléltük sajátos megjelenését: a legmodernebb szabású hajszálcsíkos öltönyhöz derékig érő, bolyhos, fehér szakállat viselt. Mindezzel együtt igen tiszteletreméltó úri ember benyomását keltette.
– Üdvözlöm Önöket szigetünkön, Puhapelyhen – mondta halk, ám határozott hangon. Bizonytalanul kémleltünk körbe. A hatalmas, sivár kockaépületen kívül a sziget látványossága néhány kaktuszból és szomjas kóróból állt egyébként kövek és sziklák hevertek mindenütt. Puha pehelynek még a gondolata is nevetségesnek tetszett ezen a kietlen vidéken. Közben az Igazgató már terelt is bennünket az épület felé. – Kérem, csak bátran, jöjjenek! Büszkén mutatjuk be munkánkat a látogatóknak, hiszen az elsőrangú fontossággal bír. És a köz javát szolgálja. A nevünk: Holle Helga Közhasznú Egyesület. – Közhasznú? – csodálkozott az eddig unottan szemlélődő Áspia. – Mit nem ért?! – Öcsém kezdte visszanyerni a régi virtust. – Az olyasmi, ami mindenkinek jó. Még magának is!
Hónom alatt a Könyvvel, én már bent jártam az épületben. S azonnal világossá vált minden. A puhapehely meg a közjó is. Hatalmas csarnokban álltunk. S a csarnokban százszámra asztalok sorakoztak, fölöttük szürke köpenyes emberek görnyedtek. Nagy gonddal rajzolgattak, szabtak, méricskéltek valamit. – Hópelyheket tervezünk! – mutatott körbe büszkén az Igazgató. Míg körülvezetett bennünket, folytatta: – Nem könnyű mesterség ez. Tudták Önök, hogy a világon nem létezik két egyforma hópehely? S mit gondolnak, micsoda munka mindig újat és újat létrehozni? Ezek a jóemberek itt folyamatosan terveznek, majd a terveket összevetik a katalógusokban lefűzött, már kibocsájtott prototípusokkal. Ámulva szemléltük a falak mentén sorakozó, hatalmas katalógustároló szekrényeket.
Van egy általános iskola a Göröngyös úton. Az iskola 2.b osztályába tanév közben új tanuló érkezik, neve Csuda Gábor. Az osztályközösség találgatásokba kezd, hogy vajon miért kellett eljönnie Gábornak az előző iskolából, de amint a fiú megjelenik az osztályban, azonnal ki is derül „csudasága”: palástban érkezik, majd a padban helyét elfoglalva, egy arany papírkoronát vesz elő a táskájából és a fejére teszi. Ez pedig bizony baj, gond, probléma, szabálysértés és még sorolhatnánk mi minden!
Gábor pedig olyan meggyőződéssel tartja magát királynak, hogy a rajta gúnyolódón nevetés helyett düh lesz úrrá. A 2.b osztály tanulói a királyság fogalmát a gazdagság, illetve az ősök fogalmával kapcsolják össze: kinyomozzák, hol lakik Gábor, rákérdeznek származására. A válaszok természetesen csalódást okoznak, és az a gyanújuk támad, hogy Gábor gúnyt űz velük. Gábor viszont rendíthetetlenül állítja: ő király, hiszen nem a háza teszi az embert, még csak nem is a korona. Nehezen kerülnek barátai, ennek ellenére, vagy épp ezért sikerül a szülinapját osztályközösséget összekovácsoló módon ünnepelni.
A pedagógusok, legfőképpen az iskolaigazgató akarja Gábort a szabályok közé visszakényszeríteni. Az igazgatónő több havi türelmi időt ad, és ettől a ponttól kezdve az olvasó projektálhat: vajon melyik pedagógusnak és főleg milyen érvvel sikerül meggyőznie Gábort, hogy az iskolában ne hordja a koronát. Vagy esetleg egy osztálytársnak sikerül? Pesszimista változat az lenne, ha Gábornak ebből az iskolából is mennie kellene. Nagyon izgalmas az iskolai farsangot bemutató fejezet, amelynek apropóján a színházról, a színészetről indíthatunk beszélgetést. A farsangon az a gyerek érzi magát rosszul, aki Gábort figurázza ki, Gábor pedig megerősíti palástos-koronás pozícióját azzal a magatartással, ahogyan a kifigurázóhoz viszonyul.
A tanév végének közeledtével az igazgatónő kérésére több pedagógus is beszélgetést folytat Gáborral, aki lemond ugyan a korona- és palástviselésről, de emiatt a „száműzetés” miatti komor hangulata rányomja bélyegét az osztályközösségre. Nagyon találó szavakat ad a szerző Gábor szájába, az a tény, hogy nem engedik koronát viselni, „olyan érzés, mintha (…) félig kiradíroztak volna…” Remekbe szabott ezt az érzést kifejező illusztráció is: szaggatott vonallal rajzolt palást és korona.
Megdöbbentő a feszültség feloldása: a probléma megoldása Gábortól érkezik, aki saját magával megtanácskozta a dolgot és úgy döntött, hogy álruhában, azaz pólóban, farmerban jár iskolába és teszi ezt a „királyi gesztust” a pedagógus kedvéért. Innen két fordulat vezet a befejezéshez: az egyik az, hogy az igazgatónő megengedi a korona viselését Gábornak mindaddig, amíg jól tanul és jó a magaviselete. De ezekkel már a kezdetektől sem volt gond! Végül Gábor egy óvodás kisfiúnak adja a koronáját és vele a királytudatot, vigasztalásként, mert a társai azzal csúfolják, hogy nagyok a fülei. És a második fordulat: Gábor már nem tartja fontosnak, hogy másik koronát készítsen a régi helyett.
Mi mással fejezhetnénk be, mint azzal, hogy „boldizsárildikósan” azt kívánjuk Gábornak: őrizze élete végéig a királytudatot, és ha ennek a megerősítését bármilyen okból szükségesnek tartja, készítsen aranypapírból koronát, illessze a fejére akár felnőttként is!
Szeretnénk a pedagógusok és az oktatási-nevelési intézmények könyvvásárlását megkönnyíteni, ezért számukra 40% kedvezményt biztosítunk folyamatosan a könyveinkből. A kedvezmény érvényesítéséhez kérjük, először regisztráljanak ITT, majd, ha a regisztráció megtörtént, jelezzék azt levélben nekünk azinfo@cerkabella.hu e-mail címen. A levélben kérjük, feltétlenül tüntessék fel az oktatási-nevelési intézmény nevét, amelyben dolgoznak.
A 2018-as Könyvhéten két nagyszerű külföldi szerző is szerepelt a vendégek listáján: az itthon is igen népszerű Tatu és Patu-sorozat szerzőpárosát, Aino Havukainent és Sami Toivonent a Cerkabella Kiadó hívta meg Budapestre és Szentendrére. A szerzőkkel Pásztor Csörgei Andrea beszélgetett.
Meséljetek a kezdetekről! Hogyan született meg Tatu és Patu? Sami: Aino találta ki őket elég váratlanul, tudniillik eredetileg egy egészen másféle könyvsorozatot terveztünk. Az úgy történt, hogy a kiadónk annyit kért tőlünk a kezdet kezdetén, hogy olyan állandó karaktert, karaktereket találjunk ki a gyerekek számára egy könyvsorozathoz, akiknek a történetein keresztül majd több köteten át lehet mesélni különféle izgalmas témákról. Elkezdtünk töprengeni. Kitaláltunk egy férfialakot, aki egy lakótelepi lakásban él, két kisállatot tart, és meglehetősen unalmas figura. Aztán Aino egyszer épp a kiadó szerkesztőjével beszélgetett telefonon, amikor csevegés közben egy hirtelen váltással elkezdett két figuráról mesélni, akik valami idegen helyről jönnek, és épp ezért minden ismeretlen számukra. Természetesen ekkor még nevük sem volt, és azt sem tudta, hogy néznek ki, csak abban volt biztos, hogy valahonnan „kívülről” kell hogy érkezzenek. Először az egész ötletet elleneztem, hiszen a másik karakter kidolgozásába már csomó munkát fektettünk, de szerencsére Aino kötötte az ebet a karóhoz, és ragaszkodott a két új szereplőhöz, tehát engedtem, és így végül megszülethetett Tatu és Patu. Ez amúgy a közös munka folyamán máskor is előfordul: én legszívesebben mindig a már jól bejáratott módon csinálnám a dolgokat, Aino azonban szívesen feszegeti a határokat, és folyton azon agyal, hogy lehetne mindig újítani.
Hogyan alakult ki, melyik figura Tatu, és melyik Patu? Bevallom, nekünk itt a kiadóban gyakran okoz nehézséget, hogy ne keverjük őket. Veletek ez sosem fordul elő? Sami: Először bizony teljesen egyformák voltak, de mivel így valóban nehéz volt megkülönböztetni őket, sajnos az egyikük látása hirtelen megromlott, és szemüveges lett. De azért néha még így is nagyon nehéz volt észben tartani, hogy melyikük melyik… Nekünk az sokat segít, hogy Patunak így, szemüveg nélkül teljesen csupasz a feje, a „csupasz” szó pedig finnül úgy hangzik: „paljas”, ami pont úgy kezdődik, mint az, hogy „Patu”.
Hogyan zajlik a munkamegosztás? Mennyire dolgoztok együtt, és mennyire szóltok bele a másik feladatába? Aino: Mindent közösen csinálunk, együtt ötletelünk, nem lehet élesen elválasztani, hogy Sami rajzol, én pedig írok. Mint ahogy Sami említette, gyakori, hogy nekem támad egy új ötletem, valami meghökkentő vízióm, ami lendít a történeten, így kimondatlanul is kicsit enyém a vezető szerep. Sami: Aino mindig pontosan ráérez, melyik ötlet lesz az, ami működni fog, és melyik az, amit inkább érdemes elvetni, és ő az, aki mindig képes újítani, átlépni a korábbi határokat. Ezért alakult ki így a munkamegosztás. Nekem kezdetben nehéz volt viccesre rajzolni a figurákat, de Aino mindig biztatott, legyenek még mókásabbak, még hangsúlyosabbak, és bátran csináljanak szokatlan dolgokat is. Mára persze belerázódtam. Aino: Ugyanakkor a humor mindkettőnkből magától jön. A humorérzék nagy ajándék, olyasmi, ami vagy velünk születik, vagy nem. Elsajátítani nem lehet.
Van-e kedvenc kötetetek, történetetek vagy akár részletetek a sorozatból? Aino: Nekem sokáig a Tatu és Patu fura masinái című kötet volt a kedvencem, de most már talán a Tatu és Patu észbontó mesekönyve, Finnországban tavaly jelent meg. Teljesen interaktív könyv, azért szeretem annyira. Sami: Én inkább az apró részletekben lelek örömet. Például a Tatu és Patu, az űrpilóták című kötetben van az óriás, aki bolygókat gyűjtöget, őt nagyon kedvelem; illetve nagy kedvenceim a különböző technikai találmányok, a „kütyük”, amik az egyes történetekben megjelennek. Bár klisének tűnik, de ránk jellemző, hogy a közös munka során Aino inkább a különféle érzések, arckifejezések megjelenítésére helyez hangsúlyt, míg én a technikai részletek megalkotásában érzem otthon magam.
Van olyan kötet, vagy részlet a régi könyvekben, amit ma már másképp valósítanátok meg? Aino: Van egy ilyen könyv igen; magyarul nem jelent meg; a Vera-sorozatba tartozik, a címe: Vera és a vidéki ház állatai. Ebben a történetben kicsit idealizálva mutattuk be a vidéki állatokat, az életüket, a mindennapjaikat. Ezt ma már másképp csinálnánk. Időközben változott a mi értékrendünk is, sokkal kevesebb húst eszünk például. Ma már sokkal realisztikusabban mutatnánk be az állatokat. Szerintünk ezeknek az állatoknak a körülményei korántsem olyan ideálisak, mint ahogy az abban a könyvben látszik.
Magyarországon mostanában egyre több szó esik arról, hogy a tanórákon minél több kortárs gyerekirodalommal kínáljuk meg a gyerekeket, akár épp a Tatu és Patu-sorozattal is. Mit tudtok, Finnországban mennyire jellemző, hogy ezt a sorozatot használják oktatási célokra is? Aino: Nehéz erre a kérdésre pontosan válaszolnunk, talán a lányaink többet tudnának erről mondani. Az biztos: minden iskolában van könyvtár, és általában ezekben fellelhetőek a könyveink. Sőt, tudtunkkal a sorozat különböző fordításait a nyelvtanításban használják. De Finnországban valójában elég szabad keze van az oktatóknak abban, hogy milyen irodalmat használnak a tanórákon. Ezért ezt elég nehéz nyomon követni. Sami: Mindemellett a józan ész azt diktálja, hogy olyan könyveket adjanak a gyerekek kezébe, amiben ráismernek a saját hátköznapjaikra, azonosulni tudnak a szereplőkkel, mert ez az egyetlen útja, hogy rávehessük őket az olvasásra.
Megtudhatjuk, min dolgoztok most, mi lesz a következő kötet témája? Ti találhatjátok ki, vagy a kiadó felkérésére készül? Aino: A kiadótól mindig szabad kezet kapunk; nemhogy nem korlátoz bennünket, inkább támogatja az ötleteinket, segít a szerkezet kialakításában és az esetlegesen felmerülő problémák megoldásában. Közben teljesen megbíznak az intuícióinkban; az sem jelent problémát, ha hirtelen más formát, más betűméretet szeretnénk használni egy készülő kötetnél, mint ahogyan az történt például a Tatu és Patu elszabadul címűnél. Az évnek ebben a szakában már szoktak lenni vázlataink, alapötleteink a következő munkáról, de most nagyon sűrű hónapok vannak mögöttünk, ezért úgy döntöttünk, a májust inkább pihenéssel töltjük. Az biztos, hogy valami olyasmit szeretnénk majd készíteni, ami nagyon humoros, és amihez igazán kedvünk támad. Persze az olvasók nem maradnak új történet nélkül, hiszen Finnországban nyár elején jelent meg a Tatu és Patu élete és tettei. Ez most kicsit nagyobb lélegzetvételű, valamivel hosszabb kötet, mint az eddigiek, és a téma kiötlésében a rajongók is segítettek: a Tatu és Patu Facebook-oldalon feltettük a kérdést, hogy miről olvasnának legszívesebben, a legtöbb szavazó pedig egyértelműen Furavárról szeretett volna minél többet megtudni. Sami: Nem volt könnyű megcsinálni ezt a könyvet úgy, hogy választ adjunk az olvasók felmerült kérdéseire, s közben azért ne kössük meg a fantáziájukat. Végül azt a ravasz megoldást találtuk ki, hogy nem Tatu és Patu mesél az otthonukról, hanem a könyv három másik szereplője mondja el a saját elméletét Furavár mibenlétéről. Így az olvasók képzelőereje továbbra is meg lesz dolgoztatva. A kötet amúgy nem csak Furavárról szól, hanem csomó más, kulisszák mögötti információ található benne, voltaképpen egy paródiája a celebéletnek. Ahhoz, hogy ezt kellő pontossággal ismerhessük, a könyvtárból kikölcsönöztünk egy csomó híresség életrajzát, mint pl. Elizabeth Taylorét vagy James Deanét, és ezeket vettük alapul a történet részleteinek kidolgozásakor. Aino: A mese szerint ugyanis a többiek hiába kérdezik, Tatu és Patu nem igazán tartja érdekesnek azt, hogy az otthonukról fecsegjenek. Ráadásul amit elmondanak, azt is furaváriasan teszik, így a hallgatóságuk nem nagyon ért belőle egy kukkot sem. Így aztán a szereplők kénytelenek különféle bizonyítékok, fényképek, újságcikkek segítségével megpróbálni rekonstruálni Furavárat.
Egy utolsó kérdés: mit csináltok legszívesebben, ha épp nem a Tatu és Patu következő epizódját készítitek? Aino: Olvasunk, filmet nézünk, és nagyon szeretünk otthon lenni. A munkánk is az otthonunkhoz köt, és bár szoktunk találkozni a barátainkkal, valójában jól megvagyunk otthon, családi körben. Nagyon sokat társasjátékozunk például, azt a lányaink is nagyon élvezik.
A Tatu és Patu-sorozat a világon eddig összesen mintegy 21 országban jelent meg. 2007 óta a Cerkabella Kiadónál tizenkét könyv látott napvilágot a népszerű sorozatból, Bába Laura fordításában. A Tatu és Patu-történetek írója és illusztrátora Aino Havukainen és Sami Toivonen júniusban látogatott Magyarországra új könyvük, a Tatu és Patu, a nyomozók – A Felező-eset könyvbemutatója alkalmából. Aino és Sami házaspár, két lányuk van.
A beszélgetés 2018. 09. 10-én megjelent a Mikkamakka online felületén. Köszönet a segítségért Besze Barbara szerkesztőnek!
Hallottatok már a Paradicsomról? Akármennyire is megtévesztő, nem a piros gyümölcsről van szó, hanem egy csodálatos helyről, ami talán csak a mesékben létezik. És hallottatok már a két antilopról, Lopezről és Antikáról, akik most új vállalkozásba fognak? Akár hallottatok róluk, akár nem, akár tudjátok, milyen hely a Paradicsom, akár nem – ezek a kalandok biztosan érdekesek lesznek számotokra!
Kövessétek a két szökdécselő négylábút, hogy megtudjátok, hogyan próbálják létrehozni a maradéktalanul boldog paradicsomi helyet, a Tomátót egy kellemes kis erdőben, és hogyan népesítik be állatokkal! Találkozhattok a költő és animátor Tigrissel, a szurikátákkal, a karizmatikus kojottal, a Kígyóval (mert minden Paradicsomban elkél egy kígyó!), a háziszörnnyel (de csak ha nagyon nagy szerencsétek van), és megannyi más állattal is. És megismerhetitek kedvenc szokásaikat – mit csinálnak szabadidejükben a pandák? Mi az a Megmondó Hely? Mit csinál egy animátor? És hogyan birkózik meg Lopez a nehézségekkel? Sikerül, amit Antikával elterveztek? Sikerülhet egy helyet létrehozni, ahol mindenki tényleg boldog? Ha elolvassátok, kiderül, és elárulom, egy röpke pillanatra még maga az író is benne lesz a történetben. Megéri követni a történéseket!
Kertész Erzsi legújabb könyvét meleg szívvel tudom ajánlani mindazoknak, akik szeretnék, hogy a gyerekek ne csak szórakozzanak, hanem tanuljanak is valamit abból, amit olvasnak. Ez a történet, mindamellett, hogy tele van humorral, megmutatja, hogy épül lépésről lépésre egy közösség, milyen nehézségekkel szembesülnek a vezető pozícióban lévők, hogyan küzdik le az állatok olykor a természetüket a nagyobb jó érdekében, vagy éppen azt, hogyan képtelenek túllépni kisstílű problémákon. A különböző igényű állatok mind magukkal hozzák a saját igényeiket, a saját szokásaikat, ötleteiket, és Tomátó, ez a boldogság-kereső hely egyre színesebbé és színesebbé válik.
Ahogy tovább haladnak a könyvben, a gyerekek egyre több és többféle dolgot ismerhetnek meg. Új kifejezéseket, fogalmakat tanulhatnak, amiket az író azon nyomban, amint használ, meg is magyaráz – a gyerekeknek úgy bővül a fogalomtáruk, szókincsük, hogy szinte észre sem veszik. Kertész Erzsi könnyedén oldja meg ezt a helyzetet a két főszereplő, Lopez és Antika dialógusaival. Lopez, az okos, felvilágosult antilop, a vállalkozó szellem, az események fő mozgatórugója, aki munkát nem sajnálva igyekszik igazgatni az általa kiötlött Paradicsom ügyes-bajos dolgait, Antika az egyszerű, de jólelkű társa és barátja pedig folyamatosan, ha nem is segít, de felteszi azokat a kérdéseket, amiket a kis olvasók is feltennének.
Minden fejezet egy-egy újabb kalandot mesél el, egy-egy új állat érkezését, beilleszkedését ismerhetjük meg. Akik olvasták az előző könyvet (Állat KávéZoo), azoknak ismerős lehet Tomátó legelső alkalmazottja, a mogorva költő és animátor Tigris, akinek aranyköpései és szörnyű versei végigkísérik az olvasót a könyvön. Aztán sorra érkeznek a vendégek, a boldogságkeresők. Elsőként a szurikáták érkeznek, és létrehozzák saját kedvenc helyüket – a Megmondó Helyet, ahol kíméletlenül lepontoznak mindent és mindenkit. A naplementének csak három és fél csillagot adnak, hát még a lágy szellőnek! Később megérkezik a kojot, a karizmájával és személyi kultuszával, a pandák, a gigászkalmár, akit mindjárt háziszörnnyé avatnak – sosem jöhet fel a víz felszínére, és tömegével vonzza a turistákat, de ott van, és ez a lényeg, hiszen Lopez és Antika tisztességes vállalkozást vezetnek. Kertész Erzsi nem kevés rejtett kritikát csempészett a könyv lapjaira, ami azt hiszem az idősebb olvasók számára is élvezetessé teheti a művet.
Az író mai nyelvezettel és naprakész megközelítéssel boncolgatja a boldogság keresésének és megtalálásának nagy kérdéseit, mindezt klasszikus állatmesei, fabulai formába rejtve, emészthetően a fiatalabb, alsós korosztály számára is.
Ebben a világban a boldogsághoz éppúgy szükséges a dráma (amelynek még alfajait is megismerhetjük futólag!), mint a wellnessrészleg, ahol – Antika nagy meglepetésére – nem kell csinálni semmit, csak kikapcsolódni. Tomátóhoz éppúgy hozzátartozik az intrikákat szövögető kígyó, (mert egy kígyó minden Paradicsomban elkél, sőt, ajánlott!), mint a paprikaültetvény, ahol a megfáradt vezetőség berendezheti irodáját, ha belefáradt a sok paradicsomba és az ingatlanzűrökbe. És végül, egyik pillanatról a másikra megjelennek a farkasok, és elkezdődik a végkifejlet. Törvényeket hoznak: a boldogság szigorúan kötelező, irigykedni, csúnyán beszélni tilos, és így tovább, Tomátó pedig meg lesz „rendszabályozva”. A vállalkozás fellendül, özönlenek az állatok, hogy részt vehessenek a Boldogságban.
Kedves felnőtt, szülő, nagymama vagy nagypapa, vagy bárki, aki esti mesének fogja olvasni a könyvet, és nem szeretné megtudni, mi lesz a vége, álljon meg itt! De azok, akik nem bírnak magukkal, és kíváncsiak, mi is a vége annak, amit csemetéik kezébe fognak adni – abba ne hagyják az olvasást!
Lopez végül megérzi – akárhogy is, valami elveszett, ahogy megérkeztek a farkasok. Valami elromlott, egyre távolabb kerül az igazi boldogságtól minden állat, de legfőképp ő. A boldogság legyen bármily törékeny és titokzatos dolog, Lopez biztosan érzi, tudja – így nem működik. Így hát a kis olvasók nemcsak Tomátó fellendülését, hanem – ahogy Kertész Erzsi nagyon szellemesen fogalmaz – a túlérését is megismerhetik. Antika és Lopez, eredeti természetükhöz híven végül, egy gyors döntést követően visszatérnek oda, ahonnan jöttek, ahol Tomátó boldogsággal terhes szellője helyett végre újra a Szabadság szele simogatja az arcukat, ahogy tovaszökdécselnek a prérin a három és fél pontos naplementébe.
A történet elején röviden, de annál alaposabban megismerhetjük a központi karaktereket, akik a világon létező összes módon eltérnek egymástól, mégis együtt kötnek ki a végén. Az ember azonnal felfedezi magát minden szereplőben, még ha nem is ugyanolyan szinten: Liza szabadsága, Dorka tökéletességre való törekvése, Noel visszahúzódó, de lelkes rajongása, Bazsi filmek és történetek iránti végtelen lelkesedése, és néha még Rája eleinte pöffeszkedő, de a későbbiekben csodásan kibontakozó személyisége is valamilyen szinten mindannyiunkban felfedezhető. A karakterek hétköznapiak, és éppen ezért még szerethetőbbek.
A történet maga egyszerűen különleges. Olyan mellékszálak bontakoznak ki, ahogy halad az olvasó, amire a könyv elkezdésénél én például egyáltalán nem számítottam. Meglepő, változatos és tele van kalanddal. Talán az első ötven oldal volt az a szakasz, amikor még jobban kellett koncentrálnom, hogy a könyvre figyeljek és ne másra, ezek után viszont annyira beszippantott és magával ragadott, hogy csak akkor tettem le, amikor már fél egykor leragadtak a szemeim. Nagyon szeretem a könyvekben, amikor mindig van valami történés, még ha egy egészen kicsi is. Értem ez alatt, hogy nem nyolc oldalon keresztül olvasom, hogy milyen pizzát rendeltek ebédre, hanem miközben rendelik a pizzát másik három ember másik három dolgot csinál, ami előszőr úgy tűnik nem kapcsolódik egymáshoz sehogy, a végén viszont kiderül, hogy nagyon is. Folyamatos, nem monoton és meghökkentő.
Pokolian érdekfeszítő végigolvasni ezt a regényt, ha csak az alapkoncepciót vesszük is. Eltűnik egy srác, akivel addig szinte senki nem foglalkozott, viszont ez akkora visszhangot kelt a gyerekekben, hogy öt egymástól teljesen különböző karakterű ember összefog, hogy kiszabadítsák.
Ötük közül csak egyikük van közeli barátságban Erikkel, a többiek számára csak egy osztálytárs, viszont mégis mind benne lesznek a csapatban. Egy felettük álló erő vagy gondolat tartja csak őket össze, és az, hogy zavaró számukra, hogy napok, majd hetek elteltével sem megy semmire a rendőrség a fiú eltűnését illetően, ezért inkább a saját kezükbe veszik a dolgokat. Időközben fény derül arra, hogy van valaki, aki tud a terveikről, viszont mindenképpen le akarja állítani őket, így még egy rejtély kerül napirendre: vajon ki az az idegen és mit akar tőlük?
A regény folyamatosan váltogatja a szereplők szemszögeit, ezáltal van lehetőségünk az összes főszereplő szempontjából végig követni az eseményeket. Bár semelyik részlet nem ismétlődik kétszer, mégis tökéletesen nyomon követhető, hogy éppen ki szerepében vagyunk, és hogy kapcsolódnak egymáshoz az események vagy a jelenetek.
Összességében még fontosnak tartom kiemelni, hogy nem kell megriadni a 10 éves korjelzéstől, mert nagyobbak számára is ugyanannyira élvezhető és magával ragadó. Szerintem a folytatás hiányától sem kell félnünk, mivel az utolsó elhangzó mondat számomra igazán ígéretes.
Készítette: Pásztor Csörgei Andrea Az alábbi, drámajáték alapú foglalkozásterv Majoros Nóra: A rókák panaszaés Az angyalok állata című meséihez készült. Mindkét mese megtalálható a Macskamuzsikacímű, 2018-ban megjelent kötetünkben, illetve elolvashatjátok itt a blogon, aLapozz bele! rovatban.
A foglalkozás egy bárki által látogatható programra készült, így olyan alsó tagozatos gyerekekkel játszottunk együtt, akik nem feltétlenül ismerték korábbról egymást, így akár nagyobb iskolai rendezvényen vagy otthon egy gyerekzsúron is megcsinálhatjuk.
A foglalkozás 45-60 percet vesz igénybe.
I. Bemelegítés/ismerkedés: Egy név – egy mozdulat A foglalkozást egy gyors bemelegítéssel, bemutatkozással kezdjük. Körbeállunk, és a játékvezetővel kezdve mindenki elmondja hangosan a keresztnevét és tesz hozzá egy bármilyen egyszerű mozdulatot (meghajlás, pördülés, integetés… bármi), amit a többiek közösen utánoznak, megismételve az illető keresztnevét.
II. Menjünk medvét vadászni! A „Medvevadászat” egy viszonylag jól ismert és kedvelt energetizáló játék. A gyerekek továbbra is körben állnak, majd ütemesen helyben menetelni kezdenek, miközben az alábbi versikét ütemre szavalják. A játékvezető mondja (mondatonként) előre, a gyerekek pedig megismétlik, tartva a menetelés ritmusát.
– Menjünk medvét vadászni! – Ninini! – Olálá! – Mit látok? – Hiszen ez egy híd! – Keljünk át! (futást imitálva átdübörögünk a képzeletbeli hídon) – Átértünk. – Menjünk tovább!
– Ninini! – Olálá! – Mit látok? – Hiszen ez egy mocsár! – Keljünk át! (itt cuppoghatunk, játszhatjuk, hogy a lábunk beleragadt a mocsárba, kihúzhatjuk egymást stb.) – Átértünk! – Menjünk tovább!
– Ninini! – Olálá! – Mit látok? – Hiszen ez egy folyó. – Ússzunk át! (úszást mutatunk, megijedünk a krokodiloktól, gyorsabban ússzunk) – Átértünk! – Menjünk tovább!
– Ninini! – Olálá! – Mit látok? – Hiszen ez egy hegy! – Másszunk át! (mászást imitálunk, egyre nagyobbakat kapaszkodva, a túloldalon elég lecsúszni) – Átértünk! – Menjünk tovább!
– Ninini! – Olálá! – Mit látok? – Hiszen ez egy barlang. – Menjünk be!
Lassan, mintha sötét lenne a barlangban, csukott szemmel „megyünk be”, majd mintha valakinek a fejét tapogatnánk, mondjuk: „Nagy, szőrös feje van, nagy szőrös füle van, jujj, de éles a foga, hatalmas a mancsa… HISZEN EZ EGY MEDVE!” • Fussunk! (Kiáltjuk, majd futunk ki a barlangból, át a hegyen, a folyón, a mocsáron, a hídon. A végén fantáziánk szerint utolérhet a medve, vagy leszakad a híd, vagy megmenekültünk.)
III. Jaj, a rókák panaszkodnak! – Mesehallgatás A gyerekek leülnek a helyükre, ha szeretnénk, megteremthetjük a meséhez a hangulatot pl. egy mécses meggyújtásával, pici illóolaj cseppentésével, vagy egy kis csengő megszólaltatásával, majd a játékvezető felvezeti a mesét: „Nos, az emberek nemcsak a medvére vadásznak, hanem bizony a rókákra is. Így volt ez a kezdet kezdetétől, hogy mi is történt velük, ahhoz hallgassatok meg egy mesét!”
Majoros Nóra: A rókák panasza
IV. Állókép készítése A mese végén beszéljünk pár szót a gyerekekkel arról, milyennek képzelik el a rókák mennyországbeli erdejét, majd kérjük meg őket, hogy mindnyájan válasszanak egy-egy szerepet, és – mintha a mennyországbeli erdőről egy fotó lenne – álljanak meg néhány másodpercig mozdulatlanul. Bármilyen szerepet lehet választani (növény, állat, tárgy… csak a fantázia szab határt).
Körbejárva, megérintve egy-egy gyereket mondhat magáról egy-egy mondatot: kicsoda is ő a szerep szerint.
Ha túl sok gyerek gyűlt össze, csoportokra is bonthatjuk, és egymásnak mutathatják be állóképeiket.
V. Különleges állatok A mennyországbeli erdőben nem csupán jól ismert állatok laknak, hanem olyanok is, akikkel itt a földön nem találkozhattunk még sosem. Mutassatok be ezek közül egyet! Találjátok ki, a nevét, hol él, mit szeret enni, stb., rajzoljátok le, hogy néz ki, és találjátok ki, milyen a hangja. Ha kész vagytok minden csoport meséljen a többieknek a rajz alapján a „lényről”, majd mutassák be az állat hangját is!
Végezetül hallgassuk meg, hogyan is születnek a legkülönlegesebb állatok!
VI. Az angyalok állata – Mesehallgatás A gyerekek visszaülnek a korábbi mesehallgató helyükre, és meséléssel zárjuk le a foglalkozást.
A Jóisten szomorú volt. Előbb körbenézett a Földön, és csak azután szomorodott el. − Hová tűnt az a sok szép állat, amit olyan nagy gonddal alkottam? Lassan csak az állatkertben marad belőlük mutatóba. Körülnéztek az angyalok is. − Már megint az emberek – csóválta a fejét az egyik. − Szúnyogból jó sok van – jegyezte meg egy másik.
A Jóisten elmosolyodott, és letett arról, hogy a tenyerével dühösen meglegyintse az embereket. Inkább leugrott a trónjáról, belebújt a papucsába, és a műhelyébe csoszogott. Gondolta, kiötöl néhány új állatot, és elhelyezi valamelyik őserdőbe, amit még nem irtottak ki teljesen. Benyitott az ajtón – elhallgattak a műhelyt tisztán tartó, csivitelő angyalkák −, feltűrte az ingujját, és az agyagos ládához lépett. Hirtelen akkorát kondult az ég, hogy be kellett fognia a fülét. − Megint kitört egy háború. Képtelenek békében élni – sóhajtotta. − Akkor nem lesz új állat? – szontyolodtak el a serteperte angyalkák. − Bánom is én, találjatok ki valamit, amíg megnézem, mit tehetek.
A mennyei mezőkön felfegyverzett angyalhadsereg várta. A Jóisten a Föld egébe mártotta az arcát, mint egy nagy buborékba, és közelebbről is megnézte azt a háborút. Gonosz és fekete szél fújt a Föld felett, ahol a háború dúlt. Angyalkatonáit oda vezényelte. Csapatostul futottak a gyerekek védelmére, a sebesültek kínját enyhíteni, az orvosok kezét biztosan tartani. Könyörületet ébresztettek a szívében azoknak, akiket elkapott a háború őrülete, és megremegett a kezükben a fegyver. Nagy hálókkal elkapkodták a halálba zuhanó, ijedt lelkeket, és ölelték, vigasztalták, gyógyították őket. Mire véget ért a háború, kimerültek az angyalkatonák, kimerült a Jóisten. Fáradtan csoszogott a trónja felé, amikor megrángatta a ruhája szélét egy kis angyalka. − Kész az állat. A Jóisten arca felderült. − Mutasd! A műhelyt kitöltötte valami nagy, amit fehér lepel borított. Az angyalkák a Jóisten kezébe adták a lepel sarkát, ő meg lassan, óvatosan lehúzta. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Az új állat hatalmas volt, kicsit bumfordi, ormánya hosszú, és az egész tiritarkára volt pingálva. Zavarában, hogy a Jóisten úgy ránézett, elkezdett csuklani. − Nevet is adtunk neki: mézszippantó foltifán – lelkesedett az angyalka. A Jóisten szeme sarkában összegyűltek a könnyek, aztán hüppögni kezdett, aztán óriásit kacagott. − Nem tetszik? – szeppent meg az angyalka. − Ez a leggyönyörűbb állat, amit az elmúlt másfélmillió földi évben láttam. − Akkor hát odaadjuk az embereknek? − Nem, semmiképpen sem. Szegényt alig néhány évtized alatt kiirtanák. Az angyalka szája szomorúan lebiggyedt. − Azért ne aggódj – vigasztalta a Jóisten −, nem fog elveszni. Szabadon eresztem a mennyei mezőkön, hadd legeléssze a virágokat kedvére.
Kitárták a műhely ajtaját, még pár sor téglát is eltávolítottak, hogy kiférjen, és szabadon eresztették. Azóta ott legelészik, és szívogatja a felhővirágok nektárját. Láthatod álmodban, amikor egy kicsit megnyílik neked is az ég.
A Jóisten fogadónapot tartott. Kérésektől volt hangos a menny. Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek. Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.
− No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött. A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja. − A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól. − Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal? − Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.
A Jóisten elkapott egy bárányfelhőt kergető angyalkát, és ráparancsolt, hogy azonnal vizsgálja ki a rókák ügyét. Az angyalka elszaladt az állatügyi felhőintézetbe, és kiválasztotta magának a legkényelmesebb álrókát. Ott lógott a fogason, vörös és selymes volt a bundája, a hátán meg cipzáras, hogy könnyen belebújhasson. Kontinentális rókát választott, mert azok Szent Hubertusz szerint húszannyit panaszkodtak, mint a sivatagi vagy a sarki társaik. Aztán lehajíttatta magát egy erdőbe.
Végigélte a rókák keserves életét. Megszületett tavasszal, átélt öt kemény telet, míg a hatodik tavaszon le nem lőtte egy vadász. Lenyúzta a rókabőrt, kikészíttette, és a bőr a falon lógott, míg az ükunokája ki nem dobta, mert rongyosra rágta a moly.
Az angyalka a Jóisten előtt feszített büszkén. − Hogy haltál meg, angyalkám? − Lelőttek. − Fájt nagyon? − A pokol tüze lehet ilyen kín. − Az élet milyen volt? − Bujkáltam, menekültem és küzdöttem. Éheztem és fáztam. − Szegény kis teremtményem, hát valóban ilyen keserves a rókalét? − Keserves bizony. − Az erdő milyen? Arany mosoly tündökölt az angyalka arcán. − Illata van a zsenge húsú nyúlnak, a méznek, a mohának. Zenéje a növekedő gombának, a szarvasnásznak. Íze a bomlásnak és a születésnek, ragyogása a mélyülő barázdáknak a fák törzsén. Nincs még egy olyan csodálatos teremtményed, mint az erdő.
A Jóisten megcirógatta az angyalka arcát, aztán maga elé hívatta Szent Hubertuszt. − Kivizsgáltam a rókák ügyét, és úgy döntöttem, meghallgatom a panaszukat. − Hála neked, Jóisten. Ráveszed hát az embereket a vadászati tilalomra? A Jóisten rázta a fejét. − Hát akkor? − Külön erdejük lesz a mennyben. Mézillatú, szarvashangú, fatörzsfényű. Ott pihenhet majd minden rókalélek, aki a kedvemre él a Földön. Jó lesz-e így, kedves szentem? Szent Hubertusz bólogatott. − Köszönöm, Jóisten. Már csak egy kérésem volna. − Mondjad, szentem. − A nyulak, Jóisten. Panaszkodnak a rókákra a nyulak.
IRODALMI KÁVÉZOO 