Kiemelt

Angyallista – Karácsonyi könyvajánló

© Keszeg Ágnes

Csörgei Andrea ajánlója

Gyorsan peregnek a napok, és hamarosan elérkezik a karácsony! Vannak családok, ahol már most minden készen áll a gyertyagyújtás ünnepi pillanatára, de vannak olyan „angyalkák” is, akiknek még elkél egy kis segítség, az ajándékok beszerzésében. Nekik szeretnénk ötleteket nyújtani újdonságainkkal, amikből persze azok is válogathatnak, akik úgy érzik: már mindent beszereztek az ünnepre. Hiszen egy-két plusz könyv minden karácsonyfa alatt elfér még, és sosem elég belőlük! Jó böngészést, áldott, szép, sokat mesélős-olvasós ünnepet kívánunk!

A legkisebbeknek

Tudtátok, hogy egy kisautó hétköznapja nem sokban különbözik egy kisgyerek hétköznapjaitól? Bencus kalandjai minden autórajongót elbűvölnek, a hasonló napi eseményekre való rácsodálkozás pedig hamar könyvrajongóvá varázsolja a kis olvasókat.


Málna egy igazi, vérbeli királykisasszony, aki óvodába jár, rollerje van, tüllszoknyája és egy édes cicája: Vanília. Talán kezdetnek ennyi elég is, hogy felkeltse királylány-rajongó gyermekünk (aki valószínűleg titokban maga is vérbeli királykisasszony) érdeklődését, Málna kalandjai iránt.

Ovisoknak

Az állatok a barátaink. Vidámmá és boldoggá tesznek bennünket, türelemre és felelősségre nevelnek minket. Melyik gyerek ne rajongana értük? Így van ezzel Kiki is, a nyugdíjas állatmentő tanítónő. Vidám kalandjai biztos, hogy minden kis- és nagyobb óvodás kedvencei lesznek, miközben megerősödik bennük az – általában velük született, és magától értetődő – élővilág iránti rajongás.


Ha már állatok… A Kisfóka és a többiek kihagyhatatlan kötet! A 25 nagyon rövid, vicces kis mese, apró szösszenet a kisállatok (vagy kisgyerekek?) mindennapjaiból, amelynek mindegyikéhez apró, vidám játék is kapcsolódik, hogy komplexebbé és még mókásabbá varázsolhassuk az együtt töltött meseidőt.


Lendületes, kacagtató, kalandos és nagyon izgalmas mesék! A kalózokon kívül tündérek, sárkányok, jedi lovag, sőt még egy beszélő focilabda is felvonul az események során. A mesék (a Mesepogácsa sorozathoz híven) rövidek, mocorgóbb ovisok is könnyen végigülnek egy-egy fejezetet. Ha vidám ünnepekre vágyunk, feltétlenül legyen a fa alatt!


Szintén a Mesepogácsa sorozatban jelent meg a Rókamók és Círmacs kalandjait bemutató kötet. A mesék ebben a könyvben is rövidek, a főhősökben pedig könnyen magukra ismerhetnek a mesét olvasó tesók vagy barátok. Egy kis civakodás, egy kis okoskodás, sok-sok közös játék, és főleg hatalmas szeretet!


Tatu és Patu, a két furavári fickó felbukkanása mindig garantálja a nevetőizmok megtornáztatását. Ezúttal egy régi-új könyvvel jelentkeznek: a Tatu és Patu a munka hevében, évekkel ezelőtt már megjelent magyarul, és most végre ismét elérhető, így aki eddig nem jutott hozzá, az most teljessé teheti a kollekcióját, vagy ha eddig nem tette, elkezdheti a sorozattal való ismerkedést ezzel a kötettel. (Közben persze mindent, de tényleg mindent megtudhat a munkáról, a foglalkozásokról.)

Kisiskolásoknak

Nemcsak ovisoknak, hanem kis- és nagyobb iskolásoknak is kitűnő választás a sorozat bármelyik része. (Sőt! Biztos forrásból tudjuk, hogy igenis léteznek Tatu-Patu rajongó felnőttek is, őket se felejtsük ki!) A furavári testvérek életművét összegző legfrissebb kötet pont annyi bolondozást tartalmaz, mint az összes többi, és számtalan eddig nem ismert érdekességet tudhatunk meg Tatu és Patu furavári életéről! Vajon kik is ők valójában?


Csupa nagybetű, rövid, egyszerű mondatok, tehát első önálló olvasás-próbálgatásnak tökéletes kötet. Fontos, megkerülhetetlen téma, tehát közös felolvasásra, beszélgetésindítónak szintén tökéletes. A gyönyörű képeket pedig a még olvasni nem tudó kistesó is biztosan szívesen nézegeti!


Egy tejet csenő jeti, Elkódorgott Nemlétező Lények Ügyosztálya, mentőakció… kaland, kaland hátán. Mindehhez könnyen olvasható betűméret, ami lehetővé teszi, hogy ez legyen a már folyékonyan olvasó gyerekünk Első Igazi Önállóan Elolvasott Regénye. Igazán megtisztelő feladat egy könyvnek, segítsük hozzá, hogy teljesíthesse!


A sorozat harmadik részében szokás szerint minden a barátságkristály körül forog, és már megint szokatlan, gyanús és rejtélyes eseménynek zajlanak, és különös alakok bukkannak fel Lencsiék körül. Vajon megbízhatnak-e bárkiben is? Akik olvasták az első két kötetet, biztosan izgatottan várták már a folytatást, akik még nem ismerik a sorozatot, azoknak pedig javasoljuk: vágjanak bele! Alsósoknak-kiskamaszoknak remek választás egy bekuckózós téli szünethez.


A macskák lenyűgözőek, fenségesek, bolondosak, titokzatosak, szeret(get)ni valók! Kijár nekik egy teljes könyv, ami csak róluk szól! Hosszabb-rövidebb, vidám, kalandos, szívet melengető mesék kortárs és klasszikus szerzők tollából és izgalmas cicaillusztrációk minden mennyiségben. Az egész családnak!


Különleges, gyönyörű antológia, igazi kortárs, modern legendárium hazánk gyönyörű természeti kincseihez kapcsolódva. Barangoljuk be együtt Magyarországot, először az izgalmas irodalmi mondákon keresztül, aztán vegyük fel a túrabakancsot, és nézzük meg élőben is, milyen csodákat rejt hazánk! Ebben segít a védőborítóba rejtett térkép is!

Kamaszoknak

Máltára hívjuk kalandozni a kedves kamasz olvasókat, Orsival, aki amíg édesapja napközben kutat, ő felfedezi ezt a csodás, történelmi emlékekkel teli, varázslatos országot. Közben átszel időt és teret, hihetetlen kalandokat él át, életre szóló élményeket és igaz barátokat is szerez.


Orsi ezúttal Spanyolország felé veszi az irányt, ott kell helyt állnia: történelmi ereklye után kutatni, és persze, mint ezt megelőzően is, megoldania egy rejtélyt. Igazi kamaszkönyv kalandról, szabadságról, bátorságról és helytállásról.

Lélekringató – Nőnapi könyvajánló

Csörgei Andrea írása Talán még sosem volt ekkora szüksége a világnak arra, hogy a történeteken keresztül is megerősítést kapjunk: az emberi kapcsolatok, a család, a generációk közti párbeszéd, az érzelmek és az egymásra figyelés mindenekfelett való ajándék. Nőnap alkalmából most egy olyan lányregényre szeretnénk felhívni a figyelmet, amely épp ezeket az értékeket hangsúlyozza úgy, hogyBővebben: “Lélekringató – Nőnapi könyvajánló”

Könyvet a nyuszifészekbe!

© Orosz Annabella

Csörgei Andrea ajánlója

A nyuszifészekben gyakran találhatunk apróbb ajándékokat is a piros tojások mellett. Szerintünk persze a legpompásabb meglepetés csakis egy jó könyv lehet. De vajon miféle könyv kerüljön a nyuszifészekbe?

Valami nagyon-nagyon királylányos?

Minden, amit fiatal királylányrajongók tudni szeretnének a királylányságról, és az azzal járó ügyekről-bajokról, kalandokról.

Valami nagyon-nagyon autós?

Természetesen a fiatal kisautórajongókra is gondoltunk, akik mindent megtudhatnak a kisautók titkos életéről és kalandjairól ebből a könybvől.

Valami szívmelengető és (majdnem) hagyományos?

A sokszor hallott bibliai történet egy kicsit új köntösben, ahogy azt már Lackfi János, a sorozatban megjelent korábbi köteteinél (Igaz mese a karácsonyról, Igaz mese a Mikulásról) megszokhattuk és megszerethettük.  A történetet most is Horváth Ildi rajzai teszik teljesen kerekké.

Valami varázslatos és irodalmi?

Rövid, elbűvölő történetek az élet apró csodáiról, lenyűgöző irodalmi nyelven. Örökérvényű mesék, nemcsak a kicsiknek, hanem nagyobbaknak, felnőtteknek is szép ajándék.

Valami vidám és önfeledt?

Civakodás, évődés és nagy-nagy szeretet. Rókamók és Círmacs (majdnem) testvérek, és a viselkedésük bármilyen egyezése a valós testvérpárokéval (nem) csupán a véletlen műve!

Valami fergetegesen vicces és vagány?

Bolondos kalózkalandok, meglepő fordulatok, meghökkentő szereplők, ha igazán vidáman töltenénk az ünnepet.

Valami játékos és interaktív?

Érzelmiintelligencia-fejlesztés, önkifejezés mesékkel, játékokkal, kézműveskedéssel és sok-sok beszélgetéssel. Könyv az egész családnak, hogy a meseolvasás közös, tartalmas program lehessen.

Valami meghökkentő és humoros?

Kalandok, izgalmak, humor az eltűnt tej, no meg a jetik nyomában. A könyv idén felkerült az Év Gyerekkönyve Díj shortlistjére. Az eredményhirdetésig még pont van elég idő elolvasni, akár önállóan is a gyerekeknek.

Valami barangolásra csábító és kalandosan merész?

Csupa kortárs legenda hazánk gyönyörű tájairól, egyetlen kötetben, amelyek nemcsak vidámak és ámulatba ejtők, de tényleg arra hívogatnak, hogy a szünetben kössük fel a túrabakancsot, és barangoljuk be közeli és távolabbi vidékünket.

Valami elvarázsolt klasszikus?

Gimesi Dóra – Rofusz Kinga
A KÉK MADÁR

Ajánlott korosztály: 8+

Maurice Maeterlinck klasszikusát új köntösbe bújtatta Gimesi Dóra, így lett – megőrizve az eredeti szöveg minden kincsét – még lendületesebb, még csodásabb és még szívet melengetőbb.

Valami rejtélyes és időutazós?

A Lemezbolt a Szent János utcában című kötet után Orsi kalandjai folytatódnak, egy olyan történettel, amiben minden benne van, ami egy kamaszt rabul ejthet: misztikum, történelem, kaland, barátság… Az út ezúttal Spanyolországba vezet..

Akármelyik kötet legyen is, amelyik helyet kap végül a nyuszifészekben, mindenképpen boldog, kikapcsoló, gondolatban messzire repítő olvasást, és persze áldott, békés húsvétot kívánunk!

Jeles napok – február 2.

Február 2. jeles nap a naptárban, több népszokás, hiedelem is fűződik ehhez a naphoz. Összeválogattunk néhány mesét, verset, játékot, amelyek segítségével könnyen megemlékezhetünk erről a napról akár otthon, akár az óvodában, iskolában.

Lélekringató – Nőnapi könyvajánló

Csörgei Andrea írása

Talán még sosem volt ekkora szüksége a világnak arra, hogy a történeteken keresztül is megerősítést kapjunk: az emberi kapcsolatok, a család, a generációk közti párbeszéd, az érzelmek és az egymásra figyelés mindenekfelett való ajándék.

Nőnap alkalmából most egy olyan lányregényre szeretnénk felhívni a figyelmet, amely épp ezeket az értékeket hangsúlyozza úgy, hogy közben cseppet sem válik sem didaktikussá, sem negédessé.

Mia és Maja története szakít a sztereotípiákkal, és nem csupán egy tinilány életének eseményeit követhetjük nyomon, hanem vele párhuzamosan egy idősödő hölgyét is. A két szál pedig a történet egy adott pontján összefonódik, és közösen fut tovább.  A félárva, a kamaszkor minden komplikáltságát megélő Miának jót tesz az életet minden viszontagság ellenére könnyedén szemlélő Maja bölcsessége, a lány pedig a fiatalságot csempészi vissza Maja mindennapjaiba.

Az egész szöveget átszövi a természetesség, még akkor is, ha nehéz, kényes helyzetről esik szó, az olvasó pedig rácsodálkozhat, hogy mennyire hasonló gondok és kérdések foglalkoztatják az ember lányát, akkor is, ha tizenöt éves és akkor is, ha hetven.

Ha igazán szívet melengető, reményt adó, szeretnivaló könyvet ajándékoznánk nőnapra, a Mia és Maja tökéletes választás, nemcsak kamaszoknak, de szülőknek, nagyszülőknek, kamaszokkal foglalkozó pedagógusoknak is. 


A regény most 50% kedvezménnyel vár a webboltban!

Az akció 2022. március 13-ig, valamint a készlet erejéig tart.


Intézményi ajánlat

Szeretnénk a pedagógusok és az oktatási-nevelési intézmények könyvvásárlását megkönnyíteni, ezért számukra 40% kedvezményt biztosítunk folyamatosan a könyveinkből. A kedvezmény érvényesítéséhez kérjük, először regisztráljanak ITT, majd, ha a regisztráció megtörtént, jelezzék azt levélben a timea.konya@cerkabella.hu e-mail címen. A levélben kérjük, feltétlenül tüntessék fel az oktatási-nevelési intézmény nevét, amelyben dolgoznak.

Boldizsár Ildikó: A Gyöngyszemű Lány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány, akinek két igazgyöngy fénylett a szeme helyén. Nem afféle mesebeli igazgyöngyök voltak ezek, amelyek oly híressé és gazdaggá tették volna, hogy királyok és hercegek versengjenek a kegyeiért. Ó, nem! Ezek az igazgyöngyök szépek voltak ugyan, szebbeket sehol sem találhatnánk kerek e világon, de egy bajuk mégiscsakBővebben: “Boldizsár Ildikó: A Gyöngyszemű Lány”

Jeles napok – farsang

Összeállította: Csörgei Andrea

Farsang

Tudtad, hogy a farsang időszaka vízkereszttől, azaz január 6-tól hamvazószerdáig tartott, ami idén március 2-ra esik? (Hamvazószerda dátuma minden évben változik, ezért úgy is hívjuk, hogy mozgó ünnep.)

A farsang mindig is a mulatságok, a zene, a tánc, a lakomázás időszaka volt, és legjellemzőbb eseménye a maskarás, álarcos alakoskodás, amihez gyakran hozzátartozott a felvonulás vagy a különféle dramatikus játék. (Ennek egyik leghíresebb változata a Mohács környéki délszlávok felvonulása a busójárás.)

A vígasságok egész farsangban előfordultak, ám leginkább az időszak végére, azaz a „farsang farkára”, azaz farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyó keddre voltak jellemzők. Ezzután következett hamvazószerda, amivel kezdetét vette a nagyböjt, ám egy napra, „torkoscsütörtökre” még visszatért az eszem-iszom, hogy a farsangi maradék ételeket elfogyasszák.[1]

Használjátok hát ki a vidám időszak végét, játsszunk, meséljünk a farsang jegyében!

© Keszeg Ágnes (Dödölle)

Kertész Erzsi: Kistörpeharcsa[2]

A törpeharcsa óvodában áll a bál. Farsangra készülnek, de a törpeharcsagyerekek összevesznek a jelmezeken.

– Én nem leszek törpe! – kiabálja Kistörpeharcsa. – Az nem számít jelmeznek, ha egy törpeharcsa törpének öltözik. Sem az, ha harcsának. Az csak hétköznapi ruha!

– Ha nem akarsz törpének öltözni, legyél óriás – javasolja az óvó néni.

– Nem lehet. Mindenki óriás akar lenni. Már van vagy húsz óriás, és egy törpe sincsen!

– Legyél akkor kaktusz.

– Az nem jó, mert szúr.

– Szuperhős?

– Pfúúj!

– Legyél házmester. Tudtad, hogy az akváriumi páncélosharcsákat házmesterhalnak is nevezik? Mindig feltakarítják az akvárium aljáról a hulladékot.

– Csak az a baj, hogy nem tudom, hogy néz ki egy házmester.

– Minden házmester más… – gondolkodik el az óvó néni. – De az már biztos, hogy némelyik házmesternek épp ilyen szép, hosszú, kunkori bajusza van, mint neked.

Törpeharcsa belepillant a gyerekkonyha feletti tükörbe, és végigsimít a bajszán.

– Jó – mondja elgondolkodva. – Lehetek házmester. De mit csinál egy házmester? Mindig csak takarít? Mert akkor nem leszek.

– Ó, hát mindenfélét csinál – feleli az óvó néni. – Például ő ellenőrzi a lifteket… – Jó, akkor stipistopi, házmester! – kiabálja Kistörpeharcsa, mire az összes óriás irigyen bámul rá az oviban.

(Te minek öltöznél szívesebben? Törpének, óriásnak vagy harcsának?)

© Baracsi Gabi (Kisfóka és a többiek)

Álbajusz

Te is könnyen készíthetsz vicces álbajuszt magadnak, ha veszel egy maroknyi gyapjút (a legtöbb kézművesboltban, hobbiboltban kapható) és egy vékony madzagot. Kicsit húzogasd szét a maroknyi gyapjút, hogy egy hosszabb csík legyen belőle. Csippentsd össze a közepét és tekerj egyet rajta, majd csomózd rá a madzagot (ez lesz a bajusz közepe). Szépen igazgasd el a bajuszod két végét tetszés szerint (pödörd hetykére, vagy borzold fel bozontosra), és a madzagnál fogva kösd a fejed hátuljára. Kezdődhet a mulatság!

A farsangban az egyik legvidámabb dolog az alakoskodás, azaz a jelmezbe öltözés. Izgalmas, hogy egy kis időre bármivé változhatunk, amivé csak szeretnénk.


Mészöly Ágnes: Dalmorka a tanyán[3]

Dalmorka, a hobbivarázsló meglátogatta Natti kistündért. Csak néhány napra érkezett. Azt remélte, hogy az eperfa alatt ücsörögnek majd, áfonyaszörpöt isznak, és az élet komoly kérdéseiről beszélgetnek. De Natti egész délután az állatok körül sertepertélt. Vizet hordott, almot cserélt, tápot méricskélt, fület vakargatott. Este, mikor minden jószág aludni tért, leült végre Dalmorka mellé, de hamarosan elnyomta az álom.

Dalmorka mérgesen felpattant a hintaszékből. Előrántotta farzsebéből az összecsukható varázspálcát, magára terítette a kompakt varázslótalárt, bevágtatott az istállóba, és körülnézett.

– Haszontalan népség! Szegény Natti kistündér rogyásig dolgozza magát miattatok! Na, de most!

Meglengette a zsebvarázspálcát, elmormogott néhány alapigét, aztán szépen, egyesével minden állatot átváltoztatott:

A szarvasmarhát tejautomatává, a lovat csillogó, kereklámpás motorrá, a disznókat hurkává, sonkává, szalámivá, a szamarat kedves, pántlikás kordévá, a libákat pihepuha párnákká, a nyulakat üreges csokifi gurává, a kacsákat sípoló fürdőjátékká, a tyúkokat bedobozolt tojássá, a macskát doromboló plüssállatkává.

A kutyát megpróbálta átváltoztatni szalonnává, de aztán eszébe jutott, hogy kutyából nem lesz szalonna.

Ezután, mint aki jól végezte dolgát, leheveredett az eperfa alá. A feje alá gyűrte kompakt talárját, és azzal a jóleső gondolattal aludt el, hogy milyen hálás lesz neki Natti, amikor meglátja a sok haszontalan kenyérpusztító helyett a temérdek szép, hasznos dolgot.

Reggel sikoltozásra, jajveszékelésre riadt. Natti kistündér két kézzel rázta a vállát:

– Dalmorka, ébredj! Valami gonosz ármány értéktelen vackokká változtatta a barátaimat! Az istállóm, mint egy lomtár! És sehol a kiscica! A tyúkocskák! A többiek! Jaj, olyan jó, hogy itt vagy! Te biztosan tudsz segíteni!

Dalmorka, bár időnként hibázott, híres volt éles eszéről és gyors helyzetfelismeréséről. Rájött, hogy jobban jár, ha nem tudódik ki, hogy ő változtatta lim-lommá Natti kistündér állatseregletét. Inkább fontoskodva vállára terítette a kompakt talárt, kinyitotta az összecsukható varázspálcát, az istállóba sietett, és néhány perc alatt visszaváltoztatta:

A tejautomatát szarvasmarhává, a kereklámpás motort lóvá, a hurkát, sonkát, szalámit disznóvá, a pántlikás kordét szamárrá, a pihepuha párnákat libákká, az üreges csokifigurákat nyulakká, a sípoló fürdőjátékokat kacsákká, a tojásokat tyúkokká, a plüssállatkát doromboló macskává.

Natti kistündér hálásan repkedett Dalmorka körül. Csak a kutya csaholt dühösen a hobbivarázsló felé, még a kompakt talárt is megszaggatta.


Nincs farsang finom fánk nélkül. „Varázsoljunk” otthonra egy jó nagy tállal! Íme, a recept!
Csöröge (forgácsfánk)[4]

25 dkg lisztet keverj össze 1 kávéskanál sütőporral, egy csipet sóval, 1 evőkanál porcukorral, 1 tasak vaníliás cukorral. Adj hozzá 5 dkg lágy vajat, 1,5 dl tejfölt, 2 tojássárgáját és 1 evőkanál rumot. Dolgozd össze, majd negyed órát a hűtőben pihentesd.

Fél centi vékonyra nyújtsd ki a tésztát. Vágd rombuszokra, ezeket a közepükön hosszanti irányban vágd be, és a rombusz egyik csücskét húzd át a vágáson. Bő olajban süssed aranyszínűre. Alaposan csöpögtesd le, és tedd konyhai papírtörlőre, hogy a felesleges olajat felszívja.

Porcukrozd meg!


A farsangi összeállításban szereplő könyvekről bővebben is olvashatsz az alábbi borítókra kattintva!

Intézményi ajánlat

Szeretnénk a pedagógusok és az oktatási-nevelési intézmények könyvvásárlását megkönnyíteni, ezért számukra 40% kedvezményt biztosítunk folyamatosan a könyveinkből. A kedvezmény érvényesítéséhez kérjük, először regisztráljanak ITT, majd, ha a regisztráció megtörtént, jelezzék azt levélben a timea.konya@cerkabella.hu e-mail címen. A levélben kérjük, feltétlenül tüntessék fel az oktatási-nevelési intézmény nevét, amelyben dolgoznak.


[1] A Magyar Néprajzi Lexikon,( szerk.: Ortutay Gyula, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.) nyomán
[2] Kertész Erzsi: Kisfóka és a többiek, Cerkabella, Szentendre, 2021.
[3] Mészöly Ágnes: Dalmorka, a hobbivarázsló, Cerkabella, Szentendre, 2018.
[4] Dödölle, szerk. Lovász Andrea, Cerkabella, Szentendre, 2019.)

Jeles napok – február 14.

Összeállította: Csörgei Andrea

Bálint-nap

Ha Szent Bálintot emlegetjük, akkor két személy is eszünkbe juthat: egyik a 3., másik az 5. században élt, és a róluk szóló legendák az idők során össze is mosódtak. Az biztos, hogy mindkét Bálint kapcsolódott a gyógyításhoz, így lett Szent Bálint a lelki betegségek, nyavalyatörés és szédülés védőszentje, az efféle kínokkal küzdők hozzá imádkoztak buzgón.

Emellett Bálint a szerelmesek védőszentje is, mert a legenda szerint a 3. században élt Bálint püspök, aki II. Claudius császár idején a szerelmeseket a keresztény szokások szerint megeskette egymással, még a katonákat is, annak ellenére, hogy ők az akkori császári parancsok értelmében nem köthettek volna házasságot.  Mint oly sok keresztényt akkoriban, sajnos őt is kivégezték, de még halála előtt meggyógyított egy vak lányt, akinek később egész családja keresztény hitre tért.

Halála előtt Bálint üzenetet küldött a lánynak, „A Te Bálintod” aláírással, és ennek emlékére tartják sok országban világszerte (főleg angolszász területeken) Bálint, azaz Valentin napját a fiatal házasok, a szerelmesek, sőt, egyes helyeken (pl. Finnországban) a barátok napjának, amikor apró ajándékokat, kedves üzeneteket küldenek egymásnak az emberek.

Mivel ez a nap a keresztény világban rendszerint a farsangi időszakra esik, ami amúgy is a mulatságok, a párválasztás ideje, szerelmi varázslások, babonák fűződnek ehhez a naphoz:

Például azok a lányok, akik Bálint-nap előtt éjfélkor kimennek a temetőbe, megláthatják leendő férjüket, mert a szellemek megjelenítik annak alakját. Ezután egy olyan almát kell megennie, aminek kilenc magja van, ezt a kilenc magot pedig a szerelme zsebébe kell csúsztatnia egy óvatlan pillanatban, így élete végéig hű lesz hozzá választottja.

A horvát néphit szerint pedig még a madarak is ezen a napon tartják a menyegzőjüket.[1]

© Szegedi Katalin

A szerelem pedig nem ismer határokat. Már egészen zsenge korban megérintheti az embert, ahogy Turbuly Lilla versében:

Turbuly Lilla: Haj-baj

Eddig azt hittem, hogy csak a
hosszú hajú lányokat szeretem,
mint például a Vanda. De ma
jött egy új lány az óvodába,
olyan rövid haja van, mint egy
fiúnak, ráadásul Leilának
hívják, mégis tetszik nekem.
Most egy kicsit meg vagyok
zavarodva, de majd megkérdem
Zsoltit a nagycsoportból.
Állítólag ő nagyon ért a nőkhöz.[2]


Játékok

Adja magát, hogy ezen a napon az óvodában, iskolában a párválasztó játékok közül válogassunk. A számtalan körjáték közül talán az egyik legkedveltebb a Fehér liliomszál.

Fehér liliomszál

A szöveg az ősi hiedelemvilág szépség-varázslását és a víz általi megtisztulást idézi. A hiedelem szerint – amely a Csallóközben is ismert volt –, aki nagypénteken hajnalban a harmatban, patakban vagy folyóban megmosakszik, megszépül. A játékhoz a gyerekek körbeállnak vagy összefogózva körbejárnak, s valamennyien énekelnek. Egy közülük a kör közepén áll és eljátssza mindazt, ami a dal szövegében elhangzik. A végén, akinek „megtörölközik” a kötényében, az a választottja, az megy be utána középre.[3]

Zokniszörny

Ha otthon játsszuk, ideális a megszáradt ruhák leszedésére időzíteni  a játékot, így könnyen bevonhatjuk a gyerekeket a házimunkába, ha iskolában, óvodában játsszuk, kérjünk meg mindenkit, hogy vigyen be magával egy pár mintás, színes zoknit.

A zoknikat egy kupacban, összekeverve letesszük a földre, és a játékosoknak minél több zoknit kell összepárosítani egy perc alatt. Az nyer, akinek több párja lesz az idő letelte után. (A konfliktusok elkerülése érdekében praktikus, ha egy zoknikupaccal egyszerre csak 1 pár játszik.)


Könyvajándékozás Napja

Ma már nemcsak Szent Bálintra emlékezünk ezen a napon, hanem február 14. a Könyvajándékozás Napja is.

„A Könyvajándékozás Napjának története 2012-ben kezdődött, amikor egy angol gyerekkönyves blogger, Amy Broadmoore egy nappal Valentin nap előtt kitalálta, és ismerősei körében javasolta, hogy a szülők, szeretetük jeleként, adjanak könyvet a gyerekeiknek vagy a barátaik gyerekeinek Valentin napra. A közösségi oldalaknak hála a kezdeményezés nemcsak Anglia-szerte, hanem az egész világon követőkre talált.”[4]

És hát miért is ne lehetne akár épp a Bálint-napi ajándék egy jó könyv.

Például az Állat KávéZooban zajló kalandokat nemcsak kicsiknek, de nagyobbaknak is jó szívvel ajánljuk. Íme egy történet a – naphoz illően – a párválasztás nehézségeiről.


Kertész Erzsi: A boldog ara

A fiatal arát Sarah-nak hívták. Külsejét tekintve bizony lepipálta az esőerdő összes többi ara-lányát: tollai valahogy kékebben és sárgábban csillogtak a dzsungel fái közé beszüremlő fényben, mint a többieké. Sarah tudta magáról, hogy a természet igencsak előnyös tollruhával áldotta meg, de úgy érezte, ez a kiváltság jár is neki. Egy szó, mint száz, egy napsütéses délutánon Sarah belibbent a KávéZoo ablakán. Egy üres szék háttámlájára kuporodott, és ott kéklett-sárgállott feltűnően.

Antikát, aki noha elsősorban kolibrirajongó volt, nem hagyta hidegen a díszes tollazat, és sietett készségesen kiszolgálni az új vendéget.

– A vőlegényemet várom – csipogta Sarah. Hangszíne némileg gyengítette a tollazattal kivívott csodálatot, de az összbenyomás még így is kedvező volt. Legalábbis Antika nagyvonalú ízlése számára.

– De addig is – folytatta Sarah –, kérem, hozzon egy diétás krémest! Tudja, fogyózom! – tette hozzá fájdalmas sóhajjal.

– Csak nem? – hökkent meg Antika, hiszen első ránézésre Sarah éppen jó bőrben – illetve tollban – volt.

– De, muszáj… – dünnyögte a papagájlány, miközben élesre fent karmait tanulmányozta. – Hogy beleférjek az esküvői toll-tüllbe. Legújabb modell! Egy álom… – sóhajtotta, s ha nem recsegett volna olyan bántóan a hangja, talán el is érzékenyült volna a jó Antika.

– Tudja – hajolt közelebb bizalmas hangnemre váltva Sarah –, ez egyelőre titok! A vőlegényem csak az esküvő napján pillanthat meg a szépséges ruhámban, babonás kabala okokból kifolyólag.

Egyszer csak felkiáltott.

– Kedvesem! Para!

A kedves Para, az ifjú vőlegény, mindössze pár centivel vétette el a szélesre tárt ablak nyílását. Szárnyával éppen csak horzsolta a keretet, de röppályája így is jócskán módosult, és Para sután végigcsúszott a süteményes pult tetején.

– Helló, Sarah! – krákogta, miközben kikászálódott az alaposan megrongálódott puncsszeletek közül.

– Megjöttem!

– Hát nem cuki? – fordult Sarah Antikához, a boldog tulajdonos büszke mosolyával. – Imádom, ahogy csetlik-botlik!

Amíg Para buzgón sorba rendezte a szétzilált puncsszeleteket, Sarah némileg lehalkított hangon folytatta.

– Sokan kérdezik, ugyan mit eszek rajta – suttogta Antikának. – De nézzen csak rá! Nekem pont ilyen férj kell! Semmi szükségem holmi kiforrott egyéniségekre meg hasonlókra. Otthon én akarom viselni a tollseprűt, és Para e tekintetben a legkiválóbb házastárs.

Antika megértően hümmögött, noha házassági téren eddig viszonylag csekély mennyiségű tapasztalatra tett szert. Eddigi unalmas élete során csupán egyetlen egyszer fordult elő vele, hogy egy bájos antiloplányt szökdécselni hívjon a szavannára, de a lánynak, pechére, sajnos éppen fájt a lába. Antika e rövid, mélabús emlék felidézése után gyorsan visszatért a kávéillatú jelenbe, s elrobogott a diétás krémesért.

Közben Para sikeres landolást hajtott végre a Sarah melletti szék támláján.

– Huh! – nyögte megviselten, miközben a gondos Sarah eltávolított homlokáról egy rózsaszín puncsdarabkát. – Iszonyú erős volt az ellenszél – magyarázkodott –, meg légiforgalmi dugó is volt, ezért késtem.

– Semmi baj, Parabébi! – gügyögte Sarah. – Mindjárt rendelek neked egy Oázis üdítőitalt, attól majd rendbe jössz!

– Mama csomagolt kókusztejet! – jutott eszébe Parának, és a szárnya alól előkotort egy apró butykost, majd matatni kezdett a dugóval.

– Mama, mama… – dünnyögte elégedetlenül Sarah, de Para nem figyelt fel a hangsúlyra.

– Azt kérte, hogy siessek haza, mert valami meglepetést fog készíteni vacsorára. – Para szeme izgalomtól csillogott. – Szerinted mi lesz az, Sarah?

– Fogalmam sincs, mit kotyvaszt ma Aranka – jegyezte meg epésen Sarah. – Azt hittem, hogy ma együtt uzsonnázunk.

– De hiszen itt vagyok, ahogy ígértem! – nézett rá meglepve Para. – Csak tudod, sok a dolgunk, mert mama szerint el kell kezdenünk a csomagolást!

Sarah megenyhülve bólogatott.

– Hát, bizony, holnapután egybekelünk! Már alig várom, hogy beköltözzünk abba a szép társas-pálmába!

– Elábrándozott. – Micsoda nagyszerű élet vár ránk, Para! Neked semmire nem lesz gondod! Én majd vezetem a háztartást, és nevelem a gyerekeket. Később persze munkát is vállalok, mert nem bírom a semmittevést. Meg hát, élni is kell valamiből… De te csak írd a könyvedet, Para, drágám! Tényleg, mi is a címe?

– Pamparam – motyogta az alkotó szemérmességével Para. – Tudod, egy híres hadvezérről szól, aki megmenti a dzsungel állatait a globális felmelegedéstől.

– Ó, igen, persze! – dünnyögte szórakozottan Sarah, s nekilátott az időközben asztalra került diétás krémesnek. – Nagyszerű könyv lesz, szívem! Viszik majd, mint a cukrot! Hmm, de hiányzik ebből egy kis cukor! – elégedetlenül turkált csőrével a krémesben.

Para gondolatai még mindig a könyv körül forogtak.

– Mama szerint nem elég hangzatos a címe – jegyezte meg tétován.

– Aranka aztán csak tudja! – csattant hirtelen Sara hangja.

Para sietett védelmébe venni a mamát.

– De Sarah! Te is tudod, milyen jó ízlése van a mamának! Érdemes megfogadni a tanácsait! Ja! Erről jut eszembe! Azt üzeni, hogy a fejdísszel ne legyen gondod, mert csodálatos tollbóbitát készít neked az esküvőre!

Sarah apró köhintéssel félrenyelte a növényi alapú tejszínhabot.

– Hogyan? De Para! Már megvan a ruhámhoz illő fejdíszem!

– Csak nem akarod visszautasítani a mama ajándékát? – rémült meg Para. – Négy hónapja ezen dolgozik! Kérlek! – kétségbeesve pislogott.

Sarah élénkzöldben játszó feje búbján égnek meredt a toll.

– Aranka igazán nagyon figyelmes – sziszegte meglehetősen szűk csőrnyílással. – De kislánykorom óta önállóan öltözködöm. – Hangja közben szinte rikácsolássá erősödött. – Azt még elnéztem, hogy az étlapot, a vendéglistát és az énekkart ő szervezze meg! Na de hogy amenyasszonyi ruhámat is ő varrja?!

– Csak a fejdíszt! – hebegte szerencsétlenül Para. – Elég, ha egy-két órácskát viseled. A szertartás meg a gratulációk alatt. Utána majd leveszed. Esetleg mondhatod, hogy nyomja a fejedet. Igazán nem szabad megsértenünk a mamát. Tudod, hogy milyen érzékeny!

Sarah fejét szemlátomást már most is nyomta valami.

Kurtán Antika felé biccentett.

– Pincér! Egy szénsavmentes Oázis üdítőt kérünk!

Azután Parához fordult.

– Beszélni fogok édesanyáddal!

Para elszörnyedő pillantását látva, megenyhülve folytatta:

– Ne félj szívem, nem csípem le a fejét, csak tisztázom vele ezt a bóbita-kérdést.

Para azonban nem tűnt nyugodtnak. Aprót kortyolt az Oázisból, majd idegesen a napóra irányába pislogott.

– Mennem kell lassacskán – recsegte. – Tudod, a csomagolás!

Sarah a költözés gondolatára nyomban felvidult, és úgy érezte, igazán gyakorolhat némi nagylelkűséget.

– Persze, persze, menjél csak, Paramuci! Pakolj ügyesen, drágám! Majd holnap este beugrok, átnézzük, hogy minden megvan-e!

– Ó, a mama felügyeli a csomagolást! – nyugtatta meg aráját Para, de Sarah arckifejezését látva gyorsan hozzátette:

– Persze, jobb ha te is megnézed, nehogy valami fontosat otthagyjunk! Bár az új lakó biztos örülne neki!

– Új… lakó? – Sarah hangjából elképedés csendült ki.

Para vidáman folytatta.

– Igen, képzeld, sikerült eladnunk az odút! Ugyan minek tartogassuk ezután?

Sarah csőrében megdermedt a tejszínhab.

© Hanga Réka

– Jól értem? – kérdezte vészterhes, gyanakvó hangon. – Aranka új odúba költözik?

Para értetlenül bámult rá.

– Hát, kedvesem… hiszen tudod! Persze, hogy új odúba költözik! Velünk…

Sarah, eredeti szépségét vesztve, most leginkább egy kitömött madártrófeára hasonlított. Para pedig tovább hebegett-habogott.

– De, szívem! Csak nem gondoltad, hogy otthagyom a mamát! Hát ő maga is megmondta, hogy belepusztul, ha elmegyek! Ezt te sem akarhatod, hogy szegény mama, mindazok után, amit értem tett…

– Nem! Nem akarom! – rikácsolta Sarah, és ideges köröket repült az asztal körül. – Semmiképp sem akarom! – harsogta aztán, s az ablakpárkányra repült. Onnan kiabálta az elképedt Parának:

– Csókoltatom Arankát! De ne fáradjon a bóbitával! Felbontom az eljegyzést! – Azzal lehúzta lábáról az apró gyűrűt, és nagy lendülettel Parához vágta. Fém koppant a vőlegény csőrén. Para feljajdult.

– Juj, Sarah! Ne dobálj! Ez fáj!

Sarah azonban már nem hallotta. Hangos szárnysuhogás hallatszott, aztán a szép arát elnyelte a dzsungel mélye.

S nem telt bele néhány hét, a csinos aralány már egy jóvágású, határozott fellépésű arafiúval randevúzott az Állat KávéZooban. Antika nem győzött csodálkozni, mikor ezt hallotta Sarah csőréből: – Ahogy szeretnéd, Karakán! Nekem jó lesz az, amit te rendelsz, drágám!


Könyvajánló

Az alábbi listában pedig biztos találunk ízlésünknek megfelelőt, ha barátságról, szerelemről (is) szeretnénk olvasni.

Rose Lagercrantz – Eva Eriksson (ford. Maria Larsson)
AZ ÉN BOLDOG ÉLETEM (sorozat)

Vajon megmaradhat az igaz barátságuk a távolság ellenére? Két kislány kapcsolatának alakulását a sorozat kötetein keresztül kísérhetjük végig.


Kerstin Lundberg Hahn – Maria Nilsson Thore (ford. Csepányi Zsuzsanna)⁣
MANDULASZÍV, SZERENCSESÜTI

A svéd szerzőnő kötetei a barátságról, első szerelemről és persze a kiskamaszkor nehézségeiről szólnak.


Scheer Katalin – Csíkszentmihályi Berta
NEFELÉ

Igaz barátság, ha bármit megteszünk a barátunk egészségéért. Mint a mesebeli Szofi Boldizsár jó kedvéért.


Somfai Anna – Horváth Ildi
BARÁTSÁGHÁLÓ (sorozat)

Könyvsorozat arról, amikor csak az igaz barátság mentheti meg a világot.


Kertész Erzsi – Hanga Réka
ÁLLATI VÁLLALAT – VirágZoo

Antika és Lopez a két antilop nemcsak barátok, hanem üzletfelek is. Annak minden előnyével és hátrányával.


Mészöly Ágnes
A KUPOLÁK TITKA

Egy csapat tinédzser, közös kaland, ami barátságokat, szerelmet szül.


Finy Petra
ÚSZÓSULI – A NAGY ÁLOM

Vajon megmaradhat az igaz barátságuk a távolság ellenére? Két kislány kapcsolatának alakulását a sorozat kötetein keresztül kísérhetjük végig.


Intézményi ajánlat

Szeretnénk a pedagógusok és az oktatási-nevelési intézmények könyvvásárlását megkönnyíteni, ezért számukra 40% kedvezményt biztosítunk folyamatosan a könyveinkből. A kedvezmény érvényesítéséhez kérjük, először regisztráljanak ITT, majd, ha a regisztráció megtörtént, jelezzék azt levélben a timea.konya@cerkabella.hu e-mail címen. A levélben kérjük, feltétlenül tüntessék fel az oktatási-nevelési intézmény nevét, amelyben dolgoznak.


[1] Forrás: Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM I. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyomány világából (december 1. – június 30.) Budapest, Neumann Kht., 2004, https://mek.oszk.hu/04600/04656/html/unnepiki0042/unnepiki0042.html
Balatoni Múzeum https://balatonimuzeum.hu/blog/valentin-a-megoszto-balint-napi-nepszokasok/
Városi Múzeum Kecel http://kecelmuzeum.hu/?page_id=827

[2] Forrás: Lovász Andrea (szerk.) Dödölle, Cerkabella, Szentendre, 2019.

[3] Forrás: Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet – Dunaszerdahely https://csemadok.sk/nepzenei-adatbazis/feher-liliomszal-ugorj-a-dunaba-4/

[4] Forrás: https://egigero.hu/nemzetkozi-konyvajandekozas-napja-februar-14#sthash.rGdeC8dM.dpbs

Jeles napok – február 2.

Összeállította: Csörgei Andrea

Február 2. jeles nap a naptárban, több népszokás, hiedelem is fűződik ehhez a naphoz. Összeválogattunk néhány mesét, verset, játékot, amelyek segítségével könnyen megemlékezhetünk erről a napról akár otthon, akár az óvodában, iskolában.


Gyertyaszentelő Boldogasszony napja[1]

A régi paraszti társadalomban kiemelt szerepet tulajdonítottak a megszentelt gyertyának, a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az ember életét.

Tudtad például, hogy a keresztelésig az újszülött mellett világított, hogy a kis „pogánykát” ki ne cseréljék a gonosz szellemek, de gyertyát égettek a súlyos beteg, és a halott mellett is, hogy „annak fényénél múljon ki a világból”. Voltak vidékek, ahol súlyos égzengés, vihar idején gyújtottak szentelt gyertyát, és akadt, ahol az épülő házba is falaztak egyet-egyet.

És természetesen a mai napig a nagyobb ünnepeinknek (húsvét, karácsony) nélkülözhetetlen kelléke. Este, napnyugta után gyújtsatok ti is gyertyát, és gyertyafény mellett költsétek el a vacsorát vagy az uzsonnát!  Ugye, milyen hangulatos?

[1] Forrás: Paládi-Kovács Attila (szerk): Magyar Néprajz, VII., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajz-magyar-neprajz-2/


Időjós medve

Február 2-a időjósló nap is volt. Úgy tartották a régiek, hogy ha ezen a napon kisüt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszabújik és még negyven napig hideg lesz. Komoly dilemma ez egy medvének, töprenghet róla eleget.

Weöres Sándor: A medve töprengése

Jön a tavasz, megy a tél,⁣⁣
barna medve üldögél:⁣⁣
– Kibujás vagy bebujás?⁣⁣
Ez a gondom óriás!⁣⁣

Ha kibujok, vacogok,⁣⁣
ha bebujok, hortyogok;⁣⁣
ha kibujok, jót eszem,⁣⁣
ha bebujok, éhezem.⁣⁣

Barlangból kinézzek-e?⁣⁣
fák közt szétfürkésszek-e?⁣⁣
lesz-e málna, odu-méz?⁣⁣
ez a kérdés de nehéz![2]

© Keszeg Ágnes

[2] Lovász Andrea (szerk.): Válogatós, Cerkabella, Szentendre, 2016.


Menjünk medvét vadászni!

Emlékeztek? A Rókák panasza című mesénél már egyszer „vadásztunk medvét”.  Most is vágjunk neki, nézzük meg, a töprengő medve vajon békésen alszik-e a barlangjában!

(A „Medvevadászat” egy viszonylag jól ismert és kedvelt energetizáló játék. A gyerekek körben állnak, majd ütemesen helyben menetelni kezdenek, miközben az alábbi versikét ütemre szavalják. A játékvezető mondja (mondatonként) előre, a gyerekek pedig megismétlik, tartva a menetelés ritmusát.)

– Menjünk medvét vadászni!
– Ninini!
– Olálá!
– Mit látok?
– Hiszen ez egy híd!
– Keljünk át!
(futást imitálva átdübörögünk a képzeletbeli hídon)
– Átértünk.
– Menjünk tovább!

– Ninini!
– Olálá!
– Mit látok?
– Hiszen ez egy mocsár!
– Keljünk át!
(itt cuppoghatunk, játszhatjuk, hogy a lábunk beleragadt a mocsárba, kihúzhatjuk egymást stb.)
– Átértünk!
– Menjünk tovább!

– Ninini!
– Olálá!
– Mit látok?
– Hiszen ez egy folyó.
– Ússzunk át!
(úszást mutatunk, megijedünk a krokodiloktól, gyorsabban ússzunk)
– Átértünk!
– Menjünk tovább!

– Ninini!
– Olálá!
– Mit látok?
– Hiszen ez egy hegy!
– Másszunk át!
(mászást imitálunk, egyre nagyobbakat kapaszkodva, a túloldalon elég lecsúszni)
– Átértünk! – Menjünk tovább!

– Ninini!
– Olálá!
– Mit látok?
– Hiszen ez egy barlang.
– Menjünk be!

Lassan, mintha sötét lenne a barlangban, csukott szemmel „megyünk be”, majd mintha valakinek a fejét tapogatnánk, mondjuk: „Nagy, szőrös feje van, nagy szőrös füle van, jujj, de éles a foga, hatalmas a mancsa… HISZEN EZ EGY MEDVE!” 

FUSSUNK! (kiáltjuk, majd futunk ki a barlangból, át a hegyen, a folyón, a mocsáron, a hídon. A végén fantáziánk szerint utolérhet a medve, vagy leszakad a híd, vagy megmenekültünk.)

Reméljük, mindenki megmenekült! De vajon Fény Sebestyénnek is szerencséje lesz a hatalmas grizzlyvel? Kiderül a következő történetből!


Kertész Erzsi: Fény Sebestyén (részlet)[3]
 Fény Sebestyén és a félelmetes grizzlymedve

Sebestyén a Föld bolygón találkozott elsőként az érzelmek sokszínű világával. Itt élt át először szomorúságot, örömet és haragot, és ezeket mind-mind nagyon furcsának és szokatlannak találta. A műszerei kijelzői rendszeresen kiakadtak, folyton bekapcsoltak a vészvillogók, és hibaüzenetek generálódtak. Sebestyén nem győzte javítani magát két látogatás között. Noha a Szerviz Egység munkatársai nyomatékosan felszólították, hogy a saját érdekében ne utazzon többet a Föld bolygóra, erről hallani sem akart. Sebestyén számára minden érzelmi megterhelés közül az egyik legemlékezetesebb a félelem volt.

Az egész úgy kezdődött, hogy Sebestyén éppen a Föld bolygó egyik macskaköves utcáján sétált. Egyszer csak egy ember rohant feléje, kezében egy bőrszíjjal hadonászva, és azt kiabálta:

– Nem látott erre véletlenül egy megvadult grizzlyt?

 – Nem láttam – válaszolta nyugodtan Sebestyén.

– De kérem, ha maga lát egyet, szóljon nekem is, szívesen megnézném.

Sebestyén mindenre nyitott, kíváncsi ufó volt.

– Elment az esze?! – kiabált tovább a földlakó. – Inkább keressen magának egy búvóhelyet! A grizzly kiszökött a cirkuszi lakókocsiból!

Sebestyén ekkor még nem tudta, hogy mi az a cirkusz, sem azt, hogy vajon mi lehet a grizzly. A hangját azonban hamarosan meghallotta. Iszonytató, félelmetes bömbölés csapott fel egy közeli utcából. Lábak dobogó zaja, kétségbeesett kiáltozás hallatszott, majd Sebestyén mellett rémült földlakók csoportjai rohantak el. Mind azt kiabálta:

– Segítség! Meneküljünk!

Sebestyén kezdte kényelmetlenül érezni magát. Kisvártatva feltűnt az utca végén a hangosan morgó grizzly-készülék is. Rettenetes látványt nyújtott! Egyik mancsában tövestül kicsavart szemeteskukát lóbált, éles fogai vakítóan villogtak, miközben tátott szájjal hörgött. Két hátsó lábára ágaskodva, csurgó nyállal éppen Sebestyén felé tartott.

Szóval ez a félelem – gondolta Sebestyén, akinek sajnos ezen kívül semmi más nem jutott eszébe. – Milyen kellemetlen állapot − gondolta kicsit később, és utolsó logikus döntésként gyorsan átkapcsolt a „Váratlan helyzetek szakszerű kezelése”-üzemmódba.

A grizzly szemét forgatva közeledett a földbe gyökerezett földönkívülihez. A többi földlakó természetesen már réges-régen fedezékbe vonult, s ablakokból, lámpaoszlopok és fák tetejéről figyelték a vérfagyasztó fejleményeket. Közben a „Váratlan helyzetek szakszerű kezelése”-üzemmód azt a megoldási javaslatot generálta, hogy Sebestyén kezdeményezzen beszélgetést a grizzlyvel. Sebestyén megkönnyebbült. Ennyi az egész?

 – Helló – mondta grizzlyül. – A nevem Fény Sebestyén.

Ez grizzlyül valahogy így hangzott: „Hörr! Grrr!” De a grizzly – bár értette – nem reagált kedvezően arra, hogy az anyanyelvén szólították meg. Fenyegetően lengette a kukát Sebestyén felé. Sebestyén, akinek már izzottak az áramkörei a félelemtől a 2-es számú megoldási tervre váltott, amely így szólt: „Kínáld meg a grizzlyt egy kis nyers hallal!” Könnyű azt mondani! Sebestyén körülnézett, de sehol nem látott nyers halat. A kukából kipotyogott ugyan egy száraz kiflivég, némi narancshéj és még valami, amire Sebestyén inkább nem is akart tippelni, de biztos, hogy nem nyers hal volt.

– A 3-as számú tervet kérem – mondta elfúló hangon.

– „Okozz meglepetést a grizzlynek, például csavard meg az orrát!” – javasolta a program.

Sebestyén ezt a tervet már átgondolni sem tudta, olyan közel ért hozzá a medve, ezért szinte öntudatlanul követte az utasítást: csavart egyet a nagy szuszogó orron. Több se kellett a grizzlynek! Óriási üvöltés kíséretében földhöz csapta a kukát, és két mancsával felkapta Sebestyént, aki alig hallhatóan azt pihegte:

– A 4-es számú tervet kérem. Végre-valahára a program összeszedte magát.

– „Menekülj!” – tanácsolta.

 – De hogyan?! – Sebestyén a nagy ijedtségben észre sem vette, hogy még mindig grizzlyül beszél. Valahogy így: hrrrbrrrgrrr.

© Keszeg Ágnes

A program szorgalmasan tovább dolgozott, mialatt a grizzly kitátotta félelmetes állkapcsát. Feltett szándéka volt, hogy a furcsán villogó-kattogó zsákmányát – akkor is, ha beszélte az anyanyelvét, és nem is rosszul – most kettőbe vagy négybe harapja. Az utolsó pillanatban a program előrukkolt egy utolsó megoldási javaslattal:

−„Használd ki a testi fölényedet!” – recsegte.

Sebestyén majdnem elnevette magát, bár inkább sírni lett volna kedve, látva a vérben forgó szemeket. Milyen testi fölényét? De aztán mégiscsak eszébe jutott, hogy van a bal bokáján egy gomb, amit még sosem használt, egyszerűen azért, mert fogalma sem volt, mire való. Na, azt a gombot nyomta most meg. Jól tette. A bokájába épített rejtett hangszóró ugyanis rögtön rázendített egy dalra, ami valahogy így szólt:

„Táncolj mackó, rázd a lábad, kapsz nyers halat, kettőt-hármat! Ha csinálsz egy pukedlit, hozok neked hokedlit, azon ehetsz nokedlit!”

Körülbelül így hangzott a dal, ami Sebestyént kimentette a grizzly karmaiból. Arról ugyan fogalma sem volt, mi lehet a hokedli vagy a nokedli, de a pukedlit mindjárt megnézhette, mert a medve, miután óvatosan letette őt a földre, roggyantott néhány aprót, és elkezdte jobbra-balra ingatni hatalmas testét.

© Keszeg Ágnes

Az ablakokban, a fák meg a villanyoszlopok tetején kapaszkodó emberek hangosan éljeneztek, és hamarosan a grizzly gazdája is megérkezett. Rácsatolta védence nyakára a pórázt, majd elvezette az immár engedelmes állatot.

A kalandot követően Sebestyén három napot tartózkodott a Szerviz Egységben, és csak hosszabb pihenő után tért vissza ismét a Földre. Előtte megnézte a Kékbolygó Értelmező Szótárban, hogy mit jelent a nokedli, és hogy a Föld mely tájain fordulnak elő a leggyakrabban grizzlymedvék.

[3] Lovász Andrea (szerk): Dödölle, Cerkabella, Szentendre, 2019.


Medvetáncoltató

Akárcsak Fény Sebestyén, mi is „táncoltassunk” medvét. Tanuljuk meg ezt a kis dalt a táncoltatáshoz:

Ha sokan vagyunk, az alábbi játékszabály szerint játszhatjuk a játékot:

Tulajdonképpen a „Bújj, bújj, zöld ág“ és a „Nyisd ki, rózsám, kapudat“ játékok változata. Páros számban játsszák. Választanak két „kapust“. Ezek egymással szembeállnak, s kezükkel „kaput“ alkotnak. A többiek a kapu mögött felsorakoznak. Közben a kapusok fejüket összedugják, s halkan, hogy társaik meg ne hallják, nevet választanak maguknak. Leggyakoribb névpárok a következők: aranyalma-aranykörte, aranyfülbevaló-aranygyűrű, aranycipő-aranypapucs, farkas-róka, mókusmacska, csillag-rózsa stb. Ezután a sor elindul; a kapu alatt, illetve a kapusok körül nyolcas alakban járkálva az alábbi dalocskát éneklik:

Bújj, bújj, medve,
Gyere ki a gyöpre!
Ha kijöttél szép csendesen,
Hogy a vadász meg ne lessen,
Bújj, bújj, medve,
Gyere ki a gyöpre!

Az ének végén a kapusok lecsukják a kaput. A kapuban maradó játékostól megkérdezik (pl.):
– Hová mész: aranykastélyba vagy aranyvárba?
A kérdésre adott felelettől függően az illető játékos egyik vagy a másik kapus háta mögé áll.

Ezután a kapusok újabb nevet választanak, s a játékot a leírt módon ismétlik. A kapusok háta mögé kerülő játékosok, mihelyt párjuk akad, szintén kaput alkotnak, s ők is nevet választanak. A sorban maradó játékosoknak így egyre több kapust kerülgetve kell bujkálniuk.
Ha már nincs kinek bujkálnia, a játék véget ér.

Diószeg, 1970 / Horváth Mária (13), Kövesi Mária (14)

Otthon szűk családi körben a nótát fújva körbejárhatjuk a lakást vagy a kertet: cammoghatunk lassan, mint a medve, vagy osonhatunk, mint egy vadász, de nyargalhatunk is, mint egy vadász elől futó medve, vagy medve elől futó vadász (persze a lakásban csak óvatosan!). Mindig igazítsuk a dal ritmusát a mozgásunk ritmusához.

Ha jól elfáradtunk, keressük meg a kedvenc plüssmackónkat, és pihenjünk meg vele!


Intézményi ajánlat

Szeretnénk a pedagógusok és az oktatási-nevelési intézmények könyvvásárlását megkönnyíteni, ezért számukra 40% kedvezményt biztosítunk folyamatosan a könyveinkből. A kedvezmény érvényesítéséhez kérjük, először regisztráljanak ITT, majd, ha a regisztráció megtörtént, jelezzék azt levélben a timea.konya@cerkabella.hu e-mail címen. A levélben kérjük, feltétlenül tüntessék fel az oktatási-nevelési intézmény nevét, amelyben dolgoznak.

Váratlan angyalka

Csodás könyvek, amelyekkel gyakorlatilag életkori megkötés nélkül, szinte bárkinek örömet szerezhetünk.

Vihar és Pára

Kíváncsiak voltunk a fiatalok véleményére a könyveinkkel kapcsolatban, hát megkérdeztük őket. Fogadjátok szeretettel Kovács Lara ajánlóját Seita Parkkola remek ifjúsági regényeiről.

Seita Parkkola: Vihar (ford. Bába Laura). Cerkabella Könyvkiadó, Szentendre, 2012.

Seita Parkkola: Vihar
(ford. Bába Laura)

A történet egy 12 éves fiúról, Viharról szól, aki egy olyan iskolába kerül be, ahol a gyerekek az utolsó esélyüket kapják meg, hogy normális jövőjük lehessen. De ez az iskola nem az, aminek látszik: a fiú életében egyre több bonyodalom és tragédia történik. Viszont az iskolával szemben lévő titokzatos épületben rátalál egy lány barátra, Indiára, aki megmutatja, hogyan legyen láthatatlan a világ előtt, és segít Viharnak túlélni az iskolájában ráháruló nehézségeket. Az iskolában azonban kitaláltak olyan dolgokat, amiket Vihar nem tudott hová tenni. Például kijelöltek az osztályából egy lányt, hogy legyen a barátnője két okból is. Az egyik, hogy könnyebb legyen „nevelni” Vihart, a másik pedig, hogy lefoglalják őt addig, amíg olyan dolgokat tesz az iskola, amire nem kéne, hogy rájöjjön a fiú. De Vihar (persze India és a lány titkos barátainak segítségével) túljárt a „barátnője” és az iskola eszén is!

A történet az elejétől a végéig nagyon izgalmas és eseménydús. Én 11 évesen nagyon szerettem ezt a könyvet, ezért szerintem ennek a korosztálynak pont megfelelő lehet, és mivel tiniknek íródott, a végén minden a helyére kerül.

Nekem ez volt az első könyvem, amiről írtam kicsit régebben ajánlót, és most azt dolgoztam fel. Öröm volt ezt a könyvet olvasni, és írni is róla. Pont ezért voltam szomorú, amikor a végére értem és nem olvashattam tovább.

Ezek után viszont nemsokára kezembe került a Pára című könyv, ami hangulatában hasonlít a Viharra. A kamaszok nem is olyan ritka problémáit mutatja be, amikkel Pára, a történetben főszereplő lány is küzd. És a problémák nem olyan egyszerűek, mint aminek kívülről látszanak. Na, de erről bővebben egy másik ajánlóban olvashattok…

A kedvenc szereplőm talán India volt. Amikor vele volt Vihar, mindig eseménydús volt a történet, kalandos és sohasem lehetett tudni, hogy a végén mi lesz a megoldás. Izgalmas volt azokat a részeket olvasni, ahol ott volt India és menekültek vagy éppen rejtőztek bizonyos dolgok elől. Jóindulatú volt Viharral szemben, de azért a könyv végéig figyelte őt, hogy nehogy valami olyat csináljon, ami árthatna neki, akár Viharnak is… Segített Viharnak közelebb kerülni a megoldásokhoz, segített rájönni a dolgok értelmére, de végül mindig Viharé volt az utolsó választás, hogy melyik utat válassza.


Seita Parkkola: Pára (ford. Bába Laura). Cerkabella Könyvkiadó, Szentendre, 2013.

Seita Parkkola: Pára
(ford. Bába Laura)

Seita Parkkola a 13 éves (már nem is olyan kislány) Pára történetét meséli el, aki elvesztette a legjobb barátnőjét csupán azért, mert hirtelen nőtt meg, és így a legnagyobb lett az egész osztályban. Ezek után már jobban illet rá a „felhőkarcoló” név.

Egyedül az áruház volt az, ami megmentette őt. Érdekes, mert pont emiatt a bolt miatt vesztette el az apja az állását. Amikor régebben az az áruház megnyitott, önkéntelenül is sok kereskedő boltja csődbe jutott vagy magától bezárt, mivel ez egy olyan áruház volt, hogy aki oda betért, az teljesen megfeledkezett arról, hogy előtte kinél volt törzsvásárló. Párában furcsa érzést keltett az áruház, mert visszagondolt azokra az időkre, amikor a volt legjobb barátnőjével rohangáltak a boltban és viháncolva kergették egymást. Ezek után az áruházban szerzett egy olyan barátot (Pumát), akinél nem kellett szégyenkeznie a magassága miatt. Ráadásul még a fiú kérte Párától, hogy segítsen neki megtalálni a Gyógyítót, mert ő az áruház foglya volt. A lánynak viszont nem egyedül kellett segítenie a fiún. Ott volt neki Kodak. Ugyanis nemcsak Pára volt különc az osztályban, hanem Kodak is ezt élte át.

Bár nem voltak barátok, segítettek Pumának megtalálni a Gyógyítót, rendbe hozni a betegségét. De ez nem ment olyan könnyen. Pára volt barátnője, Berta és csatlósai az egész történetben akadályozták keresésüket. Ráadásul a Gyógyító sem adta könnyen magát. De ott voltak Pára szülei, akik végig támogatták őt, bár úgy, hogy ők nem tudtak az egész történetről semmit sem, azt hogy Kodak, Pára és Puma min mennek keresztül.

Az is bizonyítja, hogy a Vihar és a Pára nagyon hasonló, hogy felbukkan a Párában egy olyan szereplő, aki a Viharban majdnem a főszerepet töltötte be. Én ennek nagyon örültem, mivel általa eszembe jutott a Vihar című könyv, amiről csak jó emlékek maradtak meg. Úgyhogy az, hogy kicsit nosztalgiázzunk a szereplő segítségével a Viharból, az egy nagyon jó döntés volt az írótól.

2021. december 24.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

Gondolatmenetemet kiáltozás és taps zavarja meg. Az albergue előtt zarándokok egy kisebb csoportja ücsörög a földön, épp bort bontanak, körbekínálják, majd mindenki kényelmesen elhelyezkedik. Ki a zsákjának támasztja a hátát, ki a matracán nyújtózik el. Egyformák, holott az is meglehet, hogy nincs közöttük két azonos nemzetiségű. Itt, a Caminón mindenki egyenlő, sem a származás, sem a bőrszín, sem a vagyoni helyzet nem jelent semmilyen előnyt, amikor reggel fel kell venni a zsákot, és elindulni a kánikulában, a melegedő vízzel és a száradó bagettel Santiago felé. A vízhólyagok, a vállon gyarapodó véraláfutások, a leégett karok sem különböznek. Mondjuk, a szemek ragyogása sem, ahogy egyik társukat hallgatják, aki éppen Szent Jakab legendáját meséli. Belehallgatok ‒ addig is úgy érzem, tartozom valahova, nekem is szólnak a szavai, rám is figyel valaki.

Jakab Jézus egyik legkedvesebb tanítványa volt ‒ kezdi a zarándok, széles mozdulatokkal, tágra nyílt szemmel, mintha kisgyermekeknek mondana esti mesét. Talán azok is vagyunk most mindannyian. Figyelmesen hallgatom.

Halász volt, ahogy testvére, János is. János később evangéliumot írt, leveleket, és öregkori látomásait is megörökítette a Bibliában. Jakab nem írt, viszont jelen volt Jézus életének számos fontos eseményénél, többek között akkor, amikor Jézus feltámasztott egy kislányt, és akkor is, amikor elfogták őt a Getsemáne-kertben.

Hosszabbodnak az árnyékok. A lenyugvó nap sárgás fénye egy olyan kort idéz, amikor az emberek még meghallgatták azokat, akiknek mondanivalója volt életről és halálról. Akkor is, ha a közlendőjét egy folyóparton adta elő, vagy egy hordó tetején, vagy a tűz mellett, az úton Santiago felé.

Jakab volt az első apostol, aki mártírhalált halt. Heródes Agrippa király ölette meg 44-ben, Jeruzsálemben. Lefejezték. A holttestét nem engedték eltemetni sem, ezért a barátai és a tanítványai hajóra szálltak, és az apostol földi maradványait elhozták ide, Hispániába. Itt engedélyt kértek a helyi pogány Loba királynőtől a temetéshez. A királynő úgy döntött, hogy megtéveszti az idegeneket, és elküldte őket, hogy válasszanak egy párat a Pico Sacro nevű szent hegynél tartott ökrök közül. Csakhogy a hegynél egy sárkány lakott, és a királynő azt remélte, a sárkány megöli a keresztényeket. De amint a vadállat megtámadta a tanítványokat, a kereszt láttán egyszerűen darabokra robbant szét. Ezután a tanítványok összegyűjtötték az ökröket, amelyek valójában vad bikák voltak, de a kereszt láttán megnyugodtak, majd elvitték az apostol testét oda, ahol több száz évvel később megtalálták. Libredónnak hívták akkoriban azt a helyet, ahol márvány szarkofágban eltemették őt. A sír helye feledésbe merült csaknem nyolcszáz évig, amikor egy Pelagio nevű remete éjjeli látomásában felragyogni látta a közeli domboldalt. Egy fényes csillag mutatta meg az elfelejtett sírt, Jakab apostol nyugvóhelyét. E sír felett áll ma a Szent Jakab-katedrális. A szent maradványaihoz több mint ezerkétszáz éve zarándokolnak el a gyógyulásra, békességre, bizonyosságra vágyók. A város neve is a szent nevét őrzi: Santiago, vagyis Szent Jakab, spanyolul. A compostela szó jelentése pedig „csillagok mezeje”, ami a remete látomásában megjelenő csillagra utal.

‒ Nem biztos ‒ szólal meg mellettem egy hang. ‒ A szó eredhet a compositum latin kifejezésből is, ami temetőt jelent.

Lucia ül mellettem, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Valami gyümölcsöt eszik. Talán mangót.

Kitörő örömmel üdvözlöm, amely az én esetemben érthető, az ő szemszögéből nézve már kevésbé. Miután lehámoz a nyakából, megérdeklődi, hogy ismerjük-e egymást.

Felsóhajtok.

Sokkterápiát alkalmazok, egy szuszra elhadarom azt a sok mindent, amit már tudok róla.

A neved Lucia, a vezetéknevedet nem tudom, a papáddal utazol, visszafelé teszitek meg az utat, június 13-án indultatok Santiagóból, ahol egyébként is laktok, hobbid a kémia és a nyelvek, beszélsz is vagy hatot, tudod, hogy mi a magyar eszperente szójáték. Én pedig Orsi vagyok.

Néz. Fürkész.

‒ A vezetéknevem Garcia. Sétálunk?

Félhomályos utcán ballagunk. A völgyből tehénbőgés és birkák hangja szűrődik fel. A közeli folyó felől kellemes, hűvös szél fúj. Rég elhalt emberek árnyai kíváncsiskodnak a sötét sarkokból.

‒ A domb másik oldalán vertem fel a sátrat ‒ mondja. ‒ Soha nem alszom zarándokszálláson.

‒ Miért? ‒ firtatom. Óvatos vagyok, tapintatos. Lucia még nem kérdezte meg, honnan tudok róla olyan sok mindent.

‒ Nem biztonságos ‒ mondja.

Nem értem.

‒ Mármint a zarándokszállás?

‒ Kerülöm a tömeget. Ahol felismerhetnek.

Megállunk. Rám pillant. Kutakodik az elmémben. Nyilván arra kíváncsi, megbízhat-e bennem.

‒ Egy gyerek nem utazhat egyedül. Előbb-utóbb begyűjtik.

‒ Ezt magam is mondhattam volna. De hát te nem egyedül utazol ‒ mutatok rá, noha sehol nem látom Carmelo bácsit.

Ballagunk. Felettünk valami madár rikoltoz. Remélem, nem viszi hírünket a rend őreinek. Most éppen két kiskorú zarándokot is begyűjthetnének.

Lucia harapdálni kezdi a szája szélét. Én akkor szoktam ezt csinálni, ha valamit nagyon el akarok mondani. Meg pont annyira nem is.

‒ Azt mondtad az előbb, hogy a papámmal utazom.

‒ Igen. Az apukáddal. Vagy a nagypapáddal. Ebben, látod, nem vagyok biztos.

‒ Te láttad őt? ‒ hangja most halk, mint egy lepkeszárny verdesése.

‒ Persze. Az étteremben is, a tűz mellett is. Tegnap. Sokszor. Kedves bácsi.

‒ És mit mondott?

Sóhajtok. Jó vagyok teljes dialógusok felidézésében, a barátaim külső memóriaként használnak olykor. Most viszont elhagy ez a képességem. Bármennyire is látom magam előtt a bácsit, az együtt töltött pár estét, hallom Lucia szavait, rá kell döbbennem, hogy egyetlen szót sem tudok felidézni a papája szavaiból. Mert soha nem mondott semmit.

Lucia nem várja meg a választ. Megfogja a kezemet.

‒ A papám meghalt ‒ mondja határozottan, vádló hangon.

Eltelik egy kis idő, mire észreveszem, hogy nem lélegzem. Majd dadogni kezdek, de a kislány nem rám figyel.

‒ Június 7-én történt. Azt mondják, baleset, de ez nem igaz. A papámat megölték. Azért járom ezt az utat, mert valamit tennem kell. Valahogy jóvá kell tenni. Mert ez nem igazság.

A szeme résnyire szűkül. Dühös. Az Istenre, a világra. Most rám is.

‒ Mielőtt megkérdeznéd, az anyukám sem él. Meghalt, amikor én születtem. A mentő későn ért be a kórházba.

Bárcsak tanulnánk valami értelmeset az iskolában azonkívül is, hogy mikor halt ki az Árpád-ház, vagy melyek az évelő növények. Olyasmit, hogy miképpen vigasztaljunk meg egy árva gyereket, hogy felejtessük el vele, csak percekre legalább, hogy a világ egy undok hely, amely nem mutat sem részvétet, sem szánalmat.

‒ De én láttam a papádat ‒ rebegem.

‒ Elhiszem ‒ mondja Lucia, és tovább húz. ‒ Én is látom, szinte mindennap. Ma valamiért távol maradt. Ki tudja, mennyire elfoglaltak odaát?

Keserédes mosoly jelenik meg könnyáztatta arcán. Azt hiszem, ebben a pillanatban lettünk valódi zarándokok és valódi zarándoktársak is. Az út, azt mondta apa, nem a repülőtéren kezdődik, és nem is Santiagóban ér véget. A mi közös utunk most kezdődik.

De hogy érti Lucia, hogy meghalt a papája? Akkor kit látok újra meg újra körülötte? Ki az, aki úgy óvja őt, olyan tapintattal és vigyázón, mint a mesék őrangyala?

‒ Lucia ‒ krákogom. ‒ Mennyi az idő?
‒ Fél tizenkettő ‒ közli. ‒ Fél óra éjfélig. Miért?
‒ Nem kérdezted meg, honnan tudok rólad ilyen sok mindent.
‒ Gondoltam, úgyis elmondod.
‒ El ‒ nyögöm. ‒ De álljunk meg.

Amúgy is megálltunk volna már, mert leértünk a dombról, és megcsillant előttünk az apró sátor egyik fém alkatrésze. Az egész nem nagyobb, mint egy közepes hálózsák. Ebben alszik Lucia? És mit eszik? És hol fürdik? És miért gyalogol egyáltalán? Abba bele sem merek gondolni, hogy tényleg meghalt a papája. Abba meg végképp nem, hogy ez esetben hogyan láthattam őt többször is az elmúlt napokban. Vagy nem is láttam?

De most nem rajtam van a kérdezés sora. Pár percünk maradt csak, majd újra kitöröl mindent Lucia agyából az idő. Elfelejt engem, és holnap kezdhetem elölről az egészet.

A francba.

Így hát tömören elmondok mindent. Egyre jobban megy. Legközelebb inkább átnyújtom írásban a mesét. Vagy…

‒ Add ide a telódat ‒ utasítom ellentmondást nem tűrően.
‒ De…
‒ Add csak.
A kezembe nyomja a készüléket.
‒ És most? ‒ kérdi.
‒ Szelfizzünk.

És lőn. Elkattintok pár közös képet. Aztán videózunk. Egymás szavába vágva elhadarjuk, kik vagyunk, mit tudunk egymásról, mibe keveredtünk. Ugyanezt megismételjük az én telefonommal. Holnap egy körrel beljebb leszek.

Ekkor valaki kiüti a kezemből a készüléket. A másik ütés az arcomat éri, nem erős, de a meglepetés sokkja leterít, másodpercekre azt sem tudom, ki és hol vagyok. Lucia sikoltozása térít magamhoz. Egy alak tornyosul fölénk, hosszú hajánál erősen fogja a szabadulni próbáló Luciát. Ki ez? Mi történik?

Ha tetszik a történet, akkor most 20% kedvezménnyel beszerezheted a könyvet az alábbi borítóra kattintva!

Boldizsár Ildikó: A Gyöngyszemű Lány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány, akinek két igazgyöngy fénylett a szeme helyén. Nem afféle mesebeli igazgyöngyök voltak ezek, amelyek oly híressé és gazdaggá tették volna, hogy királyok és hercegek versengjenek a kegyeiért. Ó, nem! Ezek az igazgyöngyök szépek voltak ugyan, szebbeket sehol sem találhatnánk kerek e világon, de egy bajuk mégiscsak volt: nem lehetett velük látni.

© Szegedi Katalin

A leány születése óta sötétben élt, ám mégis olyan fényességet árasztott maga körül, hogy aki látta, megcsodálta. Kislány volt még, amikor az édesanyja észrevette, hogy a parányi igazgyöngyök fényleni kezdenek, és ahogy a kislány nő, egyre erősebb lesz a fényük. A kislány persze mit sem sejtett ebből, hisz azt sem tudta, mi az, hogy igazgyöngy, azt pedig még kevésbé, hogy mi az a fény.

Nem látta soha fölkelni a Napot, és nem tudta, milyen alakú a Hold. A csillagokat is csak maga elé képzelte. Nem tudta megkülönböztetni a villám cikázását a tűz fényétől vagy a gyertya pislákolásától, és nem tudta azt sem, miért más a virággal borított nyári rét, mint a téli hómező. Azt sem ismerte, milyen a sárga, milyen a kék, azt pedig még kevésbé, hogy milyen lehet a zöld és milyen a piros.

Egyetlen színt ismert csak: a feketét. Nem látott fákat, madarakat és állatokat, és legnagyobb bánatára nem láthatta édesapja arcát és édesanyja mosolyát sem.

Így igaz, ahogy mondom: soha nem látott még mosolygó arcot, mégis ismerte a mosolyokat. Ha valaki, akárcsak távolról is, rámosolygott, melegség vette körül, és erről a melegségről azonnal fölismerte a mosolygást. És így volt a többi dologgal is. Nem látta soha fölkelni a Napot, de ismerte a Nap érintését, és álmatlan éjjeleken a Hold titkait is kifürkészte. Nem látta a fákat, de ismerte a susogásukat, mert a fák minden éjjel újabb és újabb történeteket meséltek neki.

Nem látott madarakat sem, de a hangjukról fölismerte őket, és a madarak nyelvét is jól értette. Az állatokat is a hangjuk alapján tudta megkülönböztetni, s még véletlenül sem keverte össze a kutyát a macskával, a tehenet a kakassal, vagy a széncinegét a kék cinegével.

A leány a kezével ismerte meg a föld keménységét, a vizek puhaságát meg a homok selymességét. Simogatni tudta a szeleket, mert a szelek megtanították őt simogatni. És kezébe tudta venni a hópelyheket, mert a hópelyhek megtanították őt figyelni, és játszani tudott az esőcseppekkel, mert az esőcseppek megtanították örülni.

A Gyöngyszemű Lány az illatokat és az ízeket ismerte legjobban. Mivel nem látta a színeket, édesanyja azt mesélte neki, hogy a kék égnek vaníliafagylalt-íze van, a kizöldült fű olyan, mint a savanyúalma, a sárga virágok pedig a méz ízére hasonlítanak. A hajnali ébredésnek málna íze volt, az eső a főtt kukorica ízére hasonlított. Ébredéskor málnaszemek gurultak a párnán, az esős napokon főtt kukoricaszemek peregtek ujjai között. A Gyöngyszemű Lány szerette édesanyja meséit, mert úgy érezte, hogy mese közben mindent lát, amiről édesanyja mesél. Nem a szemével látott ilyenkor, de a mesék már csak ilyenek: nem a szemnek mutatják meg magukat.

Azt mondtam, hogy a Gyöngyszemű Lány a szeme nélkül is látott mindent, és ez valóban így volt. Egy valamit azonban nem tudott látni, bárhogy próbálkozott is. És ez a valami nem volt más, mint a karácsony. Édesanyja hiába mesélt neki a fenyők mindenütt keresztet formáló ágairól, hiába adta kezébe a szúrós ágakat meg a csillogó üveggömböket, és hiába sütötte meg a legfinomabb mézeskalácsokat, a Gyöngyszemű Lány sírva mondogatta: „Nem látom! Nem látom! A karácsonyt sehogyan sem látom!”

Akkor az édesanyja az ajándékokról mesélt neki, amelyeket a karácsonyfa alatt találnak az emberek. Elmesélte, hogy vannak gömbölyű, szögletes és összevisszaformájú ajándékok, amelyek különféle színekben pompáznak. A Gyöngyszemű Lány abbahagyta a sírást, és megkérdezte:

– Az ajándék milyen ízű?

– Az attól függ, ki adja és hogyan – felelte az édesanyja. – De azt hiszem, hogy a karácsonyi ajándék más, mint a többi ajándék.

– Miért más? – kíváncsiskodott a kislány.

– Azért – válaszolta töprengve az édesanyja. –, mert a karácsonyi ajándékot akkor is megkapod, ha nem beszélsz róla senkinek.

– Más, mint a születésnapi ajándék?

– Egészen más. A születésnapi ajándékkal téged ünnepelünk. Megünnepeljük azt, hogy mennyit nőttél, mennyit okosodtál egy év alatt. A karácsonyi ajándék pedig olyan…

– Milyen?

– A karácsonyi ajándékkal nem téged ünnepelünk.

– Hanem mit? – kérdezte türelmetlenül a Gyöngyszemű Lány.

Édesanya magához húzta a kislányt.

– Karácsonykor azok a kívánságok teljesülnek, amelyek a szív mélyén rejtőznek. A karácsony a titkos kívánságok titokzatos útja! Senki nem tudja igazán, mi történik ezen az éjjelen… De én azt hiszem, hogy a karácsonyi ajándékokkal a titkos kívánságok titokzatos útját ünnepeljük.

A Gyöngyszemű Lány nem értette pontosan édesanyja szavait. Fejében egyetlen mondat csilingelt: „Karácsonykor azok a kívánságok teljesülnek, amelyek a szív mélyén rejtőznek”.

Az ő szívében is rejtőzött egy titkos kívánság. Látni akarta a karácsonyt! Nem tapintani, szagolni, ízlelni és hallani, mint a többi dolgot, hanem LÁTNI! Életében először látni akart!

Esténként, amikor álomra hajtotta a fejét, másra sem tudott gondolni, mint erre a kívánságára. Elsuttogta a szélnek, a hónak, az ablakot beborító jégvirágnak, és a napsugaraknak: „Látni szeretném a Karácsonyt!” És a szél, a hó, a jégvirág és a napsugár tovább adták a kívánságot. A szél elröpítette, a hó magába zárta, a jégvirág kikristályosította, a napsugár pedig szerteszórta, s mire eljött a karácsony, a Gyöngyszemű Lány suttogása már tizenkétszer bejárta a világot, keresztül-kasul átrepült a jéghegyeken, óceánokon, erdőkön és városokon, megült a házak tetején, a templomtornyokon és a legmagasabb hegyormokon, lezúdult a sebes hegyi patakokkal, és ott volt minden hópehelyben.

Így érkezett el a karácsony. A Gyöngyszemű Lány már reggel ünneplőbe öltözött, aztán odaült az ablak elé, és várta, hogy a kívánsága teljesüljön. Dél lett, és nem történt semmi. Délutánba hajlott az idő, és még mindig nem történt semmi. És az este is eljött, de Gyöngyszemű még mindig nem látta a karácsonyt.

Szeméből apró gyöngyök kezdtek hullani, és sírása az erdőig hallatszott. És akkor történt valami. A szeméből hulló apró gyöngyök gurulni kezdtek a padlón, és egyre fényesebbé váltak. Kopogásuk előbb lágy muzsikává szelídült, majd lassan minden gyöngy olyan messzire zengő hangot hallatott, mint a jégen szánkázó, megannyi széttört jégszilánk. Gyöngyszimfónia vagy jégszimfónia volt ez? Ki tudná megmondani? Olyan zene, ami nem volt még a világban. A könnyek zenéje, ami a fájdalomból fakadt. A Gyöngyszemű Lány hallgatta a muzsikát, és arra gondolt, összeszedegeti a gyöngyöket, berakja mindet egy ládikóba, és ezt teszi a karácsonyfa alá. Letérdelt a padlóra, és kezével egyenként tapogatta ki a gyöngyöket. A gyöngyök a tenyerében is tovább muzsikáltak, és akkor sem hallgattak el, amikor a ládikóba zárta őket.

© Szegedi Katalin

Amikor összeszedte az utolsó darabot is, felállt, és messzire zengő ládikójával a karácsonyfa felé indult. Érezte, hogy a ládikó vezeti, nincs szüksége botra, és nincs szüksége arra sem, hogy a kezével tapogassa a bútorokat. Látott, pedig nem a szemét használta.

És akkor ott, félúton a gyerekszoba és nappaliban álló karácsonyfa között, megértette, hogy a karácsony nemcsak neki, hanem mindenkinek láthatatlan.

Mert nem a fenyők zöldjében, nem a gyertyák fényében, és nem is az ajándékok gömbölyűségében és szögletességében kell keresni, hanem a szív muzsikájában. Ládikóval a kezében így ért a karácsonyfa elé a Gyöngyszemű Lány, aki látni szerette volna a karácsonyt, és akinek azóta is két igazgyöngy fénylik a szeme helyén.


A mese megtalálható az alábbi kötetben:

2021. december 23.

Somfai Anna: Barátságháló – A képzelet órái

Lencsi igazán kedvelte Mázlit, Tomi tengerimalacát, de a maga részéről először Gyömbértől, a beszélő cicától kért volna segítséget. Ám vele is csak a barátságkristályon keresztül beszélhetett. Sóhajtva belátta, hogy a barátainak igaza van, nem ülhetnek itt tétlenül, míg Hanszóló esetleg visszajön.

Ebédelésre nem vesztegették az időt, így fél óra múlva már a könyvesbolt szűk, kanyargós utcájában jártak.

– Mira azt mondta, az órásüzletet valahol a környéken találta – idézte fel Lencsi.

– Már látom is a cégért – szúrta ki azonnal Kornél.

A kirakatban díszelgő naposholdas óra másolatáról rögtön tudták, hogy megtalálták, amit kerestek.

– A baj az, hogy zárva – kocogtatta meg az ajtót Tomi.

– Pedig itt az áll, hogy hétköznap kilenctől ötig nyitva – olvasta le Kornél.

Jó darabig álldogáltak a bolt előtt, míg a szomszédos kalapostól végül kilépett a boltos: egy idős hölgy, aki maga is terebélyes, spenótzöld színű kalapot viselt.

– Zénó mestert keresitek? – szólalt meg mély, rekedtes hangon.

A gyerekek bólintottak.

– Nem tetszik tudni, mikor jön vissza? – vette elő Kornél az udvarias modorát.

– Remélem, hamarosan – felelte a hölgy, és a szemébe húzta a kalapját.

– Esetleg ebédszünetre ment el? – tapogatózott tovább Kornél.

– Zénó máskor mindig az üzletben ebédel, de ma reggel óta nem láttam.

– És tegnap?

– Talán valami dolgotok van vele? – húzta össze a szemét gyanakvón a hölgy.

– A nagypapámnak szeretnék antik zsebórát vásárolni, és egy ismerősöm ezt a boltot ajánlotta – rögtönzött Tomi.

– Még a szemed sem áll jól, fiam – felelte szemrebbenés nélkül a kalapos. – Jól jegyezd meg, ha véletlenül ti is a zsebórák után kutakodnátok, felejtsétek el! Csak annyit mondok, hogy tegnap ketten is jártak itt azok közül a csuklyások közül.

– Miféle csuklyások? – kérdezte Lencsi.

– Ó, ők mindenütt megfordulnak… valamiféle szövetségnek nevezik magukat. A férfiak meg a nők is egyaránt szürke, csuklyás, nagyzsebes köpenyt meg magas szárú bakancsot viselnek, képzelhetitek, micsoda divat, úgy néznek ki, mint a denevérek! A nyakukban meg valami amulettet lóg, ami leginkább zsebórára hasonlít, de persze, nem az. Drágám, mi a baj? Nehogy összeess itt nekem!

Lencsi hirtelen úgy érezte, hogy kiszalad a lába alól a talaj, és ha nem kapaszkodik meg Kornélban és Tomiban, menten összecsuklik.

3.3 A bolond kalaposnál

Talán ha Lencsi nem szédül meg, minden másképp alakul. Így azonban rövidesen Emília néni Bolond kalapos nevű üzletének szűk hátsó helyiségében szorongtak, egy próbababával szemközt, szalmavirágcsokorral díszített, faragott lábú, kerek asztalka mellett. Az idős hölgy vizet és egy darabka csokoládét diktált Lencsibe, majd minden tiltakozásuk ellenére elosztotta köztük az ebédjét, két tojáskrémes-uborkás szendvicset.

– Zsebórák után szaladgálnak, de nem ebédelnek – dohogott közben. – Nem is értem, hogy ereszthetik el így őket az iskolából… Most pedig ki vele, drágáim, mi az igazság?

Lencsi kérdőn nézett a barátaira. Tomi óvatosan vállat vont, Kornél biccentett. Noha nem így tervezték a nyomozást, mindhárman érezték, hogy ha közelebb akarnak kerülni az óra titkához, nincs más választásuk, kockáztatniuk kell.

– Azért jöttünk, mert az osztálytársunk, vagyis a legjobb barátnőm eltűnt. Mira nemrég járt ebben az órásüzletben – szólalt meg végül.

– Antik órát keresett? – szakította félbe Emília néni.

– Igen. Egészen pontosan egy zsebórát vásárolt, egy másodikat pedig az órásmester tukmált rá.

– Zénó? – meresztett nagy szemeket Emília néni. – Igazán különös! Az öreg ragaszkodik az óráihoz, úgy dédelgeti őket, mint más a kisunokáit. Egyre nehezebben válik meg minden egyes darabtól, az utóbbi időben már alig van forgalom nála. Tudod, roppant keményfejű, és kizárólag olyan órát hajlandó eladni, ami, az ő szavaival élve, megfelelő a viselőjének. De le merem fogadni, valójában úgy gondolja, a viselője legyen méltó az órájához.

– Mira pedig azt mesélte, a mester addig győzködte, míg végül magával nem vitte a második órát is – csodálkozott Lencsi.

– A barátnőd, ugye, nem mindennapi lány? – fürkészte Lencsi arcát Emília néni.

Lencsi bólintott, összeszorult a torka, képtelen volt többet kinyögni.

© Horváth Ildi
Ha tetszik a történet, akkor most 20% kedvezménnyel beszerezheted a könyvet az alábbi borítóra kattintva!

2021. december 7.

Mesés advent a Cerkabellával – Somfai Anna: Barátságháló – A képzelet órái (részlet)

2021. december 22.

Bernáth Zsolt: Holnapelőtt, tegnapután

Sajnálkozva tépek ki a jegyzetfüzetemből egy értékes üres oldalt, de nincs más papírom. Írás közben többször használnám a cancel vagy delete funkciót, de rá kell döbbennem, hogy tollamat nem szerelték fel effajta alkalmazási lehetőségekkel. Így, középkori módra körmölök, áthúzok, satírozok, firkálok. Az eredmény ‒ tisztázott formában ‒ valahogy így néz ki:

Drága Apa!

Az van, hogy időutazok. Most július 10. van, és ez nem hülyeség. Tudom, hogy azt hiszed, de. De nem az.

Ha megkapod ezt a levelet, akkor már biztos, hogy nem vagyok veled. Mert eltűntem. Vagyis nem tűntem el, csak máshol vagyok. Illetve nem máshol, hanem máskor. Vágod, ugye?

Nem tudom, benéztél-e a rendőrségre. Nem azért, hogy hátha ott vagyok, hanem hogy tudják-e, hol vagyok. Ha igen, mármint benéztél, és ezt pont Puente la Reinában tetted, akkor találkozhattál egy szép szemű rendőrrel, aki ismer engem. Ha nem voltál ott, a rendőrségen, fordulj vissza, és menj be. Csak azután folytasd ezt a levelet.

Na. Mostanra már tudod, hogy élek, és folytatom az utat, így is, hogy nem vagy mellettem. Azt mondtad legutóbb, hogy ez a felnőtté válás egyik leckéje. Vagy ilyesmi. Meg hogy autentikus zarándokút. Nem tudom, mindez a terved része-e, te fordítottad-e vissza az időt (de magunk között szólva, nem hiszem, hogy képes lennél ilyesmire). Ez inkább valami olyan kalamajka, amit talán valami időjárási anomália okoz, mint abban a filmben, amikor a srác egy rádión keresztül lépett kapcsolatba a meghalt apjával. Tudod, melyik film.

De mindegy is. A lényeg az, hogy itt vagy valahol, ugyanazt a napfelkeltét látod, ugyanazoknak a teheneknek a bőgését hallod, és amikor csend van, te is fülelsz. Elképzelem, hogy mellettem gyalogolsz, mellettem alszol, együtt rágjuk a szendót a puszta közepén vagy egy padon, és neked is akkorák a vízhólyagjaid, mint nekem. Ha ezeket elképzelem, akkor jobb egy kicsit, mert az az igazság, hogy hiányzol.

Szóval, nem adom fel, megyek Santiagóba.

Te se add fel.

Emlékszel Luciára, a kislányra, meg a papájára? Velük mindennap találkozom. Legalábbis remélem, hogy mindennap. Lu segít kitalálni, hogy mi ez az egész, mi történik velem. És hogy miért. Hiszem, hogy oka van, mert anya a fejembe verte, hogy mindennek oka van, és az az ok jó. Akkor is, ha a múltban található, akkor is, ha a jövőben.

Hiszek anyának.

Apa, most mennem kell, ma még nem ettem semmit, és nagyon süt a nap.

Nem tudom, megkapod-e ezt a levelet, de írok még.

Szeretettel ölel lányod,
Orsi

u.i. : Mondd meg a rendőrnek, hogy feleslegesen köröztet, mert a múltban vagyok. És kérdezd meg tőle, hány éves.

Nem shakespeare-i magasságok, de a lényeg talán benne van.

Hova helyezzem el, ahol nem a sasszeméről híres ősöm képes megtalálni? Magától értetődik. Az egyik útjelzőre.

© Sajó Szabolcs

Ha még nem említettem volna ugyanis, az út mentén számos sárga nyilas és fésűkagylós útjelzőt helyeztek el, némelyik egy fa törzsére festve pompázik, de megannyi kicsiny kőoszlop is vigyáz az út mellett. Egy ilyen kőizére bízom halhatatlan soraimat, összehajtom a lapot, jókora betűkkel ráírom a címzett nevét, és egy öklömnyi követ teszek rá nehezéknek. Hátralépve megszemlélem a művemet, mint festő az utolsó ecsetvonást a remekművén. Hm. Működhet a dolog. Már ha apám nem éppen a fellegekben jár, nem megy valami a szemébe, nem éjszaka teszi meg ezt az útszakaszt, vagy nem szakad az eső. Akár ki is számolhatnám, mennyi a matematikai esélye a küldemény célba jutásának, de a lelki nyugalmam érdekében inkább lemondok erről.

Villamayor városka pont olyan, mint az eddigiek: utazás a középkorba. Sehol egy lélek. Gyanakodni kezdek, hogy átverés az egész: papírmasé díszletek, műanyag virágok, leheletkönnyű anyagból készült padok, mindez mögött pedig a kezelőszemélyzet, világosítók, asszisztensek. Mint egy filmforgatáson. Vagy egy vidámparkban.

Hipotézisemnek ellentmond az, hogy amikor elérem a főutca legutolsó házát, egy kedves öreg nénikét látok csoszogni a szemközti ház felé. Kezében valami konyharuhával vagy ilyesmivel letakart holmi.

Megközelítem. A nénike jöttömre felkapja a fejét, arcán egymillió ránc képződik, amelyek egy pontban futnak össze: mosolygó szemei között. Vékony hangon holázik, és feltárja előttem rejtett kincseit.

Palacsinták. Aranysárgán. Megtöltve.

Hallottam már korábban is ezt-azt a Camino csodáiról, de csak legyintettem rájuk: felvilágosodott ember nem hisz az effajta babonákban. De mostantól sűrűn magamra pirítok majd, ha bármire is azt találnám mondani, hogy lehetetlen.

Már a palacsinták illatát is érzem. A lekvárt. A kakaót.

Mint egy lassított felvétel. Szám köszönömöt rebeg, kezem reszketve nyúl a tányér felé, és óvatosan leemel egy tekercset. Az első falat íze kitárja a mennyország kapuit, a második elhomályosítja a nap ragyogását. Mire a palacsinta leér a gyomromba, más ember vagyok, bizakodó, erős, legyőzhetetlen.

‒ Egy euró ‒ hallom.

Valami megzavarhatta a mennyei adást. Pislogok, nyelek, nyögök.

‒ Tessék?

A nénike az orrom alá dugja a tenyerét. Ráncos. Üres. Nyilván ez utóbbi állapoton szeretne változtatni.

‒ Egy euró ‒ ismétli, immáron szigorúbban.

Így múlik el a világ dicsősége.

‒ Fizetnem kell? ‒ kérdezem teljesen feleslegesen.

Újból elhangzik a termék fogyasztói ára. Bruttóban.

Meglehetősen hiteltelenül kotorászom a zsebemben, eddig apám társhitelkártyáját használtam, amit kifejezetten a Caminóra váltott ki nekem. A zsebeim reménytelenül üresek. A templom felé pislogok, talán akad odabent egy egér, akitől kölcsönkérhetek némi aprót. De a zord üzletasszony nem enged, ragaszkodik az azonnali készpénzhez.

Mivel a betanult mondaton kívül nem igazán ért angolul, magától értetődő mozdulattal jelzem, hogy egy fityingem sincs: tanácstalan arccal széttárom a karomat, és láthatóvá teszem üres tenyeremet.

A palacsintadíler dührohamot kap. Ez abban nyilvánul meg, hogy fennhangon, spanyol átkokat szór rám, szavainak ujjai fenyegető mozdulatával ad nyomatékot, nem mintha félreérteném a közlést.

Hanyatt-homlok menekülök. Nem kell attól tartanom, hogy a néni edzett rövidtávfutó, attól jobban parázok,
hogy az átkai nyomán szamárfülem nő, leesik az orrom, vagy kaméleonná változom.

Azért visszalesek még, hogy az anyóka nem pattant-e seprűre, vagy nem követ-e varjú alakjában. De úgy tűnik, megelégedett azzal, hogy válogatott szidalmakat vagdosson a mocskos, ingyenélő, palacsintát lejmoló gaz zarándok fejéhez.

Mielőtt befordulnék a sarkon, még látom, hogy újabb vándor érkezik a főútról, szeme mohó csillanása jelzi: észrevette az ínycsiklandozó tekercseket. Gondolatban sok szerencsét kívánok neki, majd egy hatalmas kaktusz árnyékában fújtatok egy darabig.

Úgy érzem magam, mint egy videojáték hőse, aki sikeresen túljutott egy rendkívül emberpróbáló pályán. A távolból rekedt rikácsolás hallatszik, úgy tűnik, ez a zarándok is megtagadta az anyagi ellenszolgáltatást…

A nap többi része meglehetősen unalmas, gyalogolok, követem a lenyugvó napot, amely megbízható módon elvezet Torres del Río városába.

Az óramutatók valamikor a XVI. század táján tehették meg utolsó körüket ezen a településen, aztán mindörökre berozsdásodtak. Azt olvasom az útikönyvben, hogy maroknyi ember él itt, egészen pontosan százhuszonkettő. A házak kőből épültek, és szemlátomást nem két héttel ezelőtt. Vágyakozva pillantok a barátságos zarándokszállás felé, ahol bizonyára rendkívül kényelmes ágyak várnak, de tartok attól, hogy feltűnést kelt, hogy egyedül utazom.

Így újra felmondom a szokásos mesémet, miszerint apámmal utazom, aki lemaradt, de még ma csatlakozik hozzám, sátorral utazunk, és csupán enni és zuhanyozni szeretnék, mielőtt folytatom az utamat, és bevárom apámat. Ezzel a történettel senkinek sincs problémája, ugyanis nem ritka, hogy valaki gyerekkel utazik, és az sem, hogy olykor pár órára elválnak az útjaik.

Meresztgetem a szememet, de nem látom sehol Luciát és a papáját. Rádöbbenek, hogy voltaképpen még nem láttam őket zarándokszálláson aludni. Csakis étteremben vagy a szabad ég alatt találkoztunk. Talán ők is titkolnak valamit?

A történetet december 24-én folytatjuk!