Mivel Monaliza, a hosszú hajú, ábrándos tekintetű rajztanárnő sosem figyelt, Lencsi nyugodtan elővehette a mobilját, hogy a pad alatt üzenetet küldjön a barátnőjének. Ám nem kapott választ, és úgy tűnt, tegnap délután óta Mira nem is volt online. Lencsi kedvetlenül próbált koncentrálni az órai feladatra: mindannyiuknak egy-egy megadott szó alapján kellett festeniük, a szavakat a tanárnő fekete kalapjából húzták.
Lencsi szava a rejtély volt, és minduntalan a zsebóra meg Fülöp arca tolakodott a szeme elé. A keze magától rajzolta a vonalakat, és mire észrevette, Fülöp arcát is felvázolta, és már a zsebóra vázlatát festette ezüstszínűre. Egyszerre Monaliza hajolt fölé.
– Érdekes kép, az ezüst órát gyönyörűen kidolgoztad. Tudsz valamit Miráról? – kérdezte aztán olyan halkan, hogy egyedül a lány hallhatta.
Lencsi a fejét rázta, és Monaliza feszült tekintetétől nagyon rossz érzése támadt. Mi történhetett a barátnőjével? Lencsi letette az ecsetet, egyetlen vonást sem volt képes húzni többé. Le sem vette a szemét a telefonjáról, újra és újra megnyitotta az üzeneteit, hátha Mira éppen ír. De hiába, a kijelző üres maradt, és Lencsi, hogy csillapítsa a keze remegését és könynyítsen a gyomrában növekvő kőszikla súlyán, a Mirával váltott régi üzeneteket olvasta újra. A százhuszonkettediknél tartott, amikor végre kicsengettek.
Olyan lassan pakolta el a rajzfelszerelését, amennyire csak képes volt rá. Közben észrevette, hogy Sára oda-odasandít, mintha meg akarná várni, de Lencsi nem viszonozta a pillantásait. Sára végül eloldalgott, mire Monaliza az ajtóhoz lépett, és határozottan becsukta utána.
– Láttam ezt az órát Mira kezében – fordult Lencsihez. – Pont a standotoknál vásároltam, amikor állítgatta. Szépen megmunkált, antik darabnak tűnt, meg is akartam kérdezni, honnan szerezte, de közbejött az a nem mindennapi hóesés – folytatta, sötét szemeit a tanítványára szegezve. – Jól sejtem, hogy köze van az órához?
Lencsi bólintott, összeszorította a száját, még Monalizának sem akart többet elárulni a barátnője titkáról.
– A kristály van a dologban? Vagy megint Füstös Tükör próbálkozik? – fürkészte tovább Monaliza az arcát.
– Nem – nyögte ki Lencsi. – Vagy legalábbis, nem hiszem.
A tanárnő gondterhelt tekintetére Lencsi hiába próbált erőt venni magán, egész testében reszketni kezdett. Hasztalan igyekezett arra gondolni, hogy Mira a legbátrabb, legvagányabb lány, akit ismer, és bármilyen nehéz helyzetből kivágná magát, dermesztő érzés kerítette a hatalmába.
– Lencsi – karolta át Monaliza a vállát –, ma reggel telefonált Mira anyukája, hogy a lánya eltűnt. Tegnap, a vásár után az ikeröccseiért kellett volna mennie az óvodába, de már oda sem érkezett meg.
2.4 A kihallgatás
Lencsi úgy érezte, mintha egyszerre minden cseppfolyóssá válna körülötte, a hátizsákja, a pad, a falak, sőt, még Monaliza arca is elveszítette szilárd formáját. Homályosan érzékelte, hogy Monaliza leülteti, és egy pohár vizet nyom a kezébe, de a tanárnő hangja tompán és messziről szólt. „Csukd be a szemed, és gondolj egy barátodra”, hallotta újra meg újra Mira hangját helyette, és maga előtt látta a barátnője fénylő arcát, ahogyan a zsebórát mutatja.
Nem, ez csak valami tévedés lehet, gondolta Lencsi kétségbeesetten, Mira mindjárt belép az ajtón, és elmúlik az egész rémálom. Megszorította a kezében tartott poharat, lassan eljutottak hozzá Monaliza duruzsoló szavai, és a tárgyak is visszanyerték szokásos körvonalaikat, de mintha az egész osztályterem, sőt, az egész világ valami idegen, hideg fényben fürdött volna.
Mielőtt Lencsi magához térhetett volna, erőteljesen kopogtattak. Hanszóló nem várt válaszra, két hosszú lépéssel mellettük termett.
– Bocsánat, ha megzavarom a beszélgetést, de Lencsit sürgősen az igazgatói irodába kell kísérnem.
Lencsi figyelmét nem kerülte el az aggodalmas pillantás, amit Monaliza és Hanszóló a feje fölött váltott.
– Lencsi, gondolj Mirára. Segítenünk kell neki! – ölelte át a vállát Monaliza, és a kezébe adta a kristályát.
Foglalkozásterv Kertész Erzsi Éjszakai Kert című könyvéhez 3. osztályosoknak. Készítette: Budácsik Éva Korosztály: a foglalkozásterv 3. osztályos gyerekeknek készült A foglalkozásterv Kertész Erzsi Éjszakai Kert című könyve alapján készült Változatos, kreatív, gondolkodtató feladatok, amelyek mentén kiválóan feldolgozható a könyv. A feladatok a meseregény nagyobb egységeihez kapcsolódnak, így végigmenve rajtuk valóban lefedik az egész történetet. Töltsétek…
4. fejezet, amelyben meggyűlik a bajom a rend őrével, neki pedig az időszámítással
Reggel furcsán rosszalló tekintettel néz rám a recepciós néni, majd kérdez valamit. Mivel spanyolul teszi ezt, széttárom a karom, így jelzem, hogy nem értem, mit akar. Erre mutogatni kezd valamit a nyilvántartásban, majd két ujját összedörzsöli az arcom magasságában, ami nyilvánvalóvá teszi: azzal gyanúsít, hogy nem fizettem. Megrázom a fejem, és sikerülhet kellően sértődött arcot vágnom, mert ejti a vádat, és utamra enged. ‒ Még hogy nem fizettem! ‒ dohogok. Minek néz ez engem?
Akkor döbbenek rá, hogy a felkelés óta nem is gondoltam apára. Most meggyomroz a kétségbeesés.
Mobil be, hívom apát, majd anyát. Mintha összeesküdtek volna: egyik sem elérhető. Utánaszámolok: még legalább egy hónap van a születésnapomig. Tavaly már egyszer eljátszottak egy hasonló, eltűnésszerű műsort átverés/meglepetés gyanánt, akkor is csak azért fogtam vissza magam, mert a családon belüli erőszak büntetendő. De most?
‒ Baj-van, baj-van ‒ dobolja bennem egy hang. Nem akarok rá hallgatni, igyekszem magamból kiűzni, mint egy alattomosan beférkőzött popsláger refrénjét vagy reklámszlogent.
Ledobom a zsákom, visszabaktatok a recepcióhoz, és kézjelekkel magyarázva egy darab papírt és tollat kérek. Írok egy rövid üzenetet, melynek lényege, hogy kikérem magamnak ezt az egészet, és egyébként is. Összehajtom a cetlit, ráírom apa nevét, és határozottan, mint egy prédikátor ujja a bűnösre, rámutatok, jelezve a néninek, hogy a nevezett a címzett, és adja át neki, ha megérkezik. A néni nem akadékoskodik, csupán az égre emeli a szemét, sziszegve emleget valami Madonnát.
Többet nem tehetek. Megírtam apának, hogy itt voltam, ő meg nem, bár sejtem, ez már neki is feltűnt. Hozzátettem, hogy találkozzunk a következő városban, Puente la Reinában, a templomhoz legközelebbi zarándokszálláson. Mindkettőnek léteznie kell, templomnak is, zarándokszállásnak is, hiszen egy zarándokúton járunk, vagy mi a szösz.
Döntésre jutok: adok még egy napot magamnak is, apának is, a jóistennek is. Addig megteszem, ami tőlem telik: felbaktatok a hegyre, ahol az útikönyv szerint valami kétdimenziós szoborcsoport vár, bármi is legyen az. Kiadósan eszem, iszom, vigyázok magamra, olykor megpróbálkozom majd a telefonálással, és reménykedem. Utóbbit versenyszerűen.
A kétdimenziós szoborcsoport a hegyen azért kétdimenziós, mert úgy fest, mintha egy vékony acéllemezből vágta volna ki valaki. Ami azt illeti, valószínűleg nem lőttem nagyon mellé.
A kilátás lenyűgöző: ha visszanézek, láthatom, mekkora hegyet másztam meg, és belátom az elmúlt nap megtett utat is. Ha megfordulok, a jövőt látom, amerre folytatom majd a zarándoklatot. Megérint a látvány: az életünket is így éljük, és lassan ködbe vesznek a múlt emlékei.
A költői emelkedettségnek egy kődarab vet véget, amely a talpam alá szorul, és alkalmi görkoriként viselkedik. Esélyes a bokaficam, ám sikerül visszanyernem az egyensúlyomat. Az út kövekkel borított, és lefelé vezet. A kettő együtt olyan, mint egy monumentális csúszda, ügyelnem kell minden lépésre. Jól jönne most egy bot, de csak csenevész gallyak hevernek körülöttem. Így hát araszolva lépkedek, mintha hímes tojásokon járnék.
A következő kis faluba beérve rögtönzött talpmasszázst végzek egy padon, amelynek széléhez hozzádörzsölöm sajgó talpamat. Jólesik a kemény felület érintése. Közben azon töprengek, milyen lehetett ugyanez az út a középkorban, amikor tizedennyi szállás sem várta a zarándokokat, ellenben minden fa mögött egy martalóc vagy vadállat leste a vonuló sokaságot.
Apa említette, hogy akkoriban számos elkövető kiválthatta a büntetését, ha például bebörtönzés helyett vállalta, hogy elgyalogol Santiagóba. Most sem ártana egy ilyen lehetőség: a magam részéről szívesebben koptatnám a lábamat itt, mintsem újra megírjak egy rosszul sikerült fizikadolgozatot. Lehet, hogy felvetem ezt az opciót az ofőnek szeptemberben. Már ha hazatalálok addigra.
Az érdeklődő olvasónak mostanra tengernyi kérdése lehet erről az egészről; jelentem, nem tudok válaszolni. Sejtelmem sincs, hogy Jézus tanítványa, Jakab, valóban járt-e itt, és hogy tényleg az ő földi maradványait rejti-e a santiagói katedrális.
Mint a tények szerelmese, erről idejekorán kifaggattam apámat, aki a konyhában akadémiai székfoglalót rögtönzött, és elárulta, hogy erre az állításra nem létezik olyan történelmi bizonyíték, amelyet elfogadna egy történész. Régen volt ‒ indokolta bölcsen, hozzátéve, sokszor arra sem emlékszünk, mit reggeliztünk előző nap. Ami tény: a katedrális létezik, és az emberek remélik, hogy valóban Szent Jakab csontjaihoz járulnak, még akkor is, ha manapság valószínűleg ez nem különösebben izgatja az útra vállalkozókat.
Fájó lábamat masszírozva engem is jobban érdekel, hogy merre található a saját apám, mint egy kétezer évvel ezelőtt élt zsidó halász csontja, de nincs senki körülöttem, akivel megoszthatnám a gondjaimat.
Hiányzik Lucia is, akinek reggelre ugyancsak nyoma veszett, a papájával együtt.
Egyébként nem hiszem el, hogy a nagypapi kinézetű bácsika az édesapja. A zsigereimben érzem, hogy valami nem okés a szép szemű kiscsaj sztorijával. Tegnap nyakig el voltam merülve a saját gondjaimban, nem firtattam a családfa részleteit. De majd ma ‒ fogadkozom ‒, ha ismét összehoz minket a sors, az Út, a gondviselés.
Utóbbi igazán viselhetné most már az én gondomat is, dohogok egy kicsit, hogy ne maradjon el a napi adag.
Valamit félreérthettem ‒ hallgatom tovább a belső monológot ‒, amikor Lucia zarándokútjuk céljáról locsogott. Azt mondta, visszafelé haladnak, ami már csak azért sem lehet igaz, mert találkoztunk Cizur Menorban is.
Megállok, megdörzsölöm a szemem, homlokom, próbálom leállítani a fejfájós rádióműsort. Milyen nehéz nem gondolkodni…
Elmegyek a rendőrségre. Eldöntöttem. Lepakolok, fürdés, kaja, lábszellőztetés, és segítséget kérek a hatóságtól.
Rögvest el is szégyellem magam a gondolatra. A vicc jut eszembe a szerelmes lovagról, aki levelében közli szíve választottjával, hogy bármit megtenne érte, megküzdene fenevadakkal, vállalná a börtönt, kockára tenné az életét is, majd a levelet azzal zárja, ha nem esik az eső, a hétvégén meglátogatja.
Ez volnék én, a hős.
Fürdés, kaja stb. fontosabb, mint az apám holléte? Kit érdekel, hogy úgy szaglok, mint egy pácolt kutya, irány a yard, aztán majd csak lesz valahogy.
Puente la Reina arról híres, hogy szinte érintetlen a középkorban épült hídja. Persze érintik ezt bőven zarándokok, leginkább a bakancsuk talpával, de a naplementében mégis oly fenséges a pillérek tükröződése a folyó mozdulatlan felszínén, hogy a könnyem is kicsordul.
A zarándokszállást, amit a templom közelében remélek, hamar meglelem: régi épület, talán harminc vándornak adhat menedéket. Mellette a szokásos bár, már vacsorához készülnek. Mondanom sem kell, apámnak se híre, se hamva, a két telefon is néma. Későbbre halasztom testi igényeimet.
A rendőrség épületét már nehezebb megtalálni. Kacskaringózom egy ideig a középkori szűk utcákon, amikor meglátom a Polizia táblát. Gyomrom borsónyira töpörödik.
A recepción álmos rendőr gubbaszt, gyanakszom, hogy a vízhólyagok nagyobb veszélyt jelentenek az erre áthaladókra, mint a nem létező haramiák. Nem kell eljátszanom a félénken érdeklődő külföldi kiskorút, valamiért azonnal vágja, hogy mi van.
Persze ettől még nem beszél angolul.
Rövidesen érkezik egy fiatalabb rendőr, aki viszont igen, bár úgy ropogtatja a szavakat, hogy attól félek, marokszámra köpi ki a fogait a beszélgetés végére.
Szemlátomást a női nem elkötelezett rajongója: mókásan meghajol, karon fog, és bevezet egy irodába, amely éppen olyan, mint a zsarus filmekben. Az ilyen helyeken folyamatosan csörögnek a telefonok, kattognak a faxgépek, és minden percben ki- vagy berángatnak valakit az ajtón.
De minket most senki nem zavar.
A magas, szálegyenes tartású fiatalembert Fernandeznek hívják. Bátorítóan néz rám. A korát nem is merem megbecsülni; az elmúlt egy évben aggódva vettem észre magamon, hogy a körülöttem feltűnő férfiakat fiatalabbnak saccolom valós koruknál, ami anya szerint a kamaszodás biztos jele. „A kamasz fiúk is így vannak a nőkkel ‒ nyugtatott meg ‒, csak ők éppenséggel felfelé tippelnek.”
A bármennyi-idős rendőr felveszi az adataimat. Elkéri a zarándokútlevelemet, lefénymásolja, visszaadja. További okmányaim is erre a sorsra jutnak. Miután ekképp megnyitotta az aktámat, rátérhetünk a lényegre.
‒ Nem találom az apámat ‒ közlöm.
‒ Hm ‒ mondja bölcsen. Majd hallgat. Néz. Én is nézem, mert erre való a szemem.
‒ Együtt indultatok el? ‒ kérdezi. Most ezt tegező formában írtam le, de ugye igazából az angolban tök mindegy, úgy is fordíthatnám, hogy „Együtt indultak el?”. De a tegeződés valahogy jobban tetszik… meg a szeme. A spanyoloknál létezik egy külön gén, amely a sziporkázó szemekért felel?
‒ Figyelsz? ‒ tudakolja.
Visszatérek.
‒ Együtt, igen. Három nappal ezelőtt. Saint-Jean-Piedde-Portból.
Bólint, jegyzetel. Leír mindent, amit már úgyis tud az olvasó. Hol váltunk el, mikor, hova beszéltük meg a találkozót stb.
‒ Apukád gyakran elenged egyedül? ‒ firtatja aztán.
Mi? Hány évesnek néz ez engem? ‒ füstölgök.
‒ Persze ‒ lököm oda dölyfösen, mint kiskorú horrorfilmrajongó, akit feltartóztat a jegyszedő a moziban, a korhatáros film előtt.
‒ Értem.
Dehogy érti. Most azt hiszi, apa felelőtlen, könnyelmű és szétszórt. Ami igaz is.
‒ Megbeszéltük, hogy találkozunk…
‒ Ezt már mondtad ‒ mutat rá. ‒ Hogy néz ki az édesapád?
Személyleírást adok. Nem egyszerű. Oldalakat tudnék teleírni apám belső tulajdonságaival, hatalmas, bár félénk szívének méltatásával, eszének dicséretével, de mindezek mellett szánalmasan kevésnek hangzik, amit elmondok. Haja színe? Szeme színe? Azt se tudom, zöld vagy kék, mert a napsütéstől és a hangulatától függ. Magas? Mihez képest? Az osztályomba járnak langalétább srácok is. Sovány? Mondjuk. Szemüveges? Csak ha olvas. Megosztom a rendőrrel, amim van, elcsámcsogunk rajta. Apa nevét többször próbálja kiejteni, de nem jut el a felismerhető tartományba.
‒ Márton a keresztneve, Martincsek a vezetékneve ‒ segítek, bár tudom, attól, hogy lassan és hangsúlyozva ismétlünk egy idegen hangzású szót, nem lesz érthetőbb.
De legalább leírni sikerül.
‒ Most elmondom, mit fogok csinálni ‒ dől hátra elégedetten. ‒ Nekünk megvan az összes albergue elérhetősége a Caminón. Küldök egy körlevelet nekik, tudakolva, járt-e ott az apukád. A legközelebbieket felhívom telefonon. Valamelyik szálláson fel kellett tűnnie az elmúlt két napban. Hacsak.
Közelebb hajolok. A hacsak szócskát követő mondatrészek mindig a legfontosabbak.
– Hű… – mondta Lencsi, áhítattal tapogatva a szerkezetet.
Nagyon tetszett neki a finoman megmunkált kis óra, amelynek még a fogaskerekei is látszottak.
– Ezt hol vetted?
– Abban a boltban, ahol Horkai zsebóráját. Kipróbálod velem? Csukd be a szemed, és gondolj egy barátodra! Valakire, akivel igazán szeretnél most találkozni.
Lencsi nem értette, mi köze ennek az órához, de hozzá volt szokva Mira különös ötleteihez. Engedelmesen megfogta a barátnője kezét, és lehunyta a szemét. Fülöpre gondolt, akivel barátok voltak, de amióta a fiú nyolcadikos lett, valami megváltozott közöttük. Fülöp egyre ritkábban jelentkezett, és akkor is úgy tűnt, hogy nem sok mondanivalója van. Pedig nála volt a másik gondolattovábbító kristály, amit a kristálylényektől kaptak ajándékba. Jó lenne újra beszélgetni vele, gondolta.
Egyszerre valaki megérintette a karját. Lencsi kinyitotta a szemét, és egy pillanatra nem kapott levegőt. Fülöp mellette állt, Mira kissé távolabb.
– Fülöp! Hogy kerültél ide? – nyögte ki végül Lencsi.
– Én sem értem. Épp teniszezni indultam, aztán valahonnan, mintha a sarok mögül jött volna, meghallottam a hangodat. Befordultam a sarkon, és tudom, hogy furán hangzik, de… egyszer csak itt találtam magam – hebegett Fülöp.
Lencsi nem kételkedett a fiú szavaiban. Fülöp kapucnis pulóvert viselt, és a vállán teniszütő lógott. Jóval magasabb volt, mint amikor legutóbb találkoztak, és a hangja is sokat mélyült. Lencsi talán rá sem ismert volna a telefonban.
– Mintha azt kérdezted volna, miért nem beszélünk gyakrabban. Szeretnék, de rengeteg a dolgom mostanában. A suliban ezen a héten is hat dolgozatot írunk, aztán meg informatikaversenyre készülök, a területi fordulóra – dörmögte kissé zavartan. – Mirával a kristályt használtátok? – kérdezte elgondolkodva.
Lencsi a fejét rázta, és a kristályára pillantott. A barátságkristály soha nem látott, erős kék fénnyel világított, és felszínén a zsebóra képe jelent meg.
Mira közelebb lépett, és titokzatos mosollyal kinyitotta a markát:
– Ez a varázslatos szerkezet az oka – mondta.
– Kitől kaptad? – kérdezte gyanakodva Fülöp.
Ám ekkor csilingelés hallatszott, és Fülöp abban a szempillantásban eltűnt, mintha ott sem lett volna. Ugyanekkor Sára és Zorka nyomult be az osztályterembe.
– Őrizetlenül hagytad a harangjaidat! Mi nem áruljuk őket tovább – nyafogta Zorka.
Lencsi és Mira egymásra nézett, és azon nyomban indultak vissza a hatodik cések pultjához. Lencsi a harangokkal foglalatoskodott, és egy időre megint szem elől tévesztette a barátnőjét. Ám egyszerre a karján érezte Mira kezét.
– Most figyelj – súgta a barátnője.
És hamarosan, az egész vásár legnagyobb ámulatára, a hatodikosok standja fölött pontosan tíz percre sűrűn hullani kezdett a hó. A csillogó, hatalmas hópelyhek mintha egyenesen a mennyezetről szálltak volna alá, és megültek a hatodikosok haján, pulóverén és portékáin. Több száz gyerek és felnőtt bámult szájtátva, és kereste forgolódva a varázslatos hóesés forrását. Amint elállt, hatalmas ricsaj támadt, mindenki egyszerre magyarázott, hadonászott és mutogatott a mennyezet felé. Lencsi körbe-körbe forgott, de Mirát semerre sem látta, mintha a hóeséssel együtt ő maga is köddé vált volna.
Az nem volt újdonság, hogy Mira reggel elkésett, de amikor a második órára sem futott be, Lencsi aggódni kezdett. Csak nem betegedett meg, épp most, mikor annyi mindent kellene megbeszélniük? Meg sem kérdezte tőle, hogyan működik a zsebóra, és pontosan miféle varázslatot képes előidézni. És ki lehetett az öreg órásmester, akitől vette?
A barátságkristályt Fülöppel annak idején a kristálylényektől kapták, mert segítettek megvédeni az általuk szőtt, az embereket, állatokat és növényeket láthatatlanul összekapcsoló barátsághálót. Ezt akarta Kasztór, egyike a hálót szövő kristálylényeknek, a maga céljaira felhasználni. A barátság kristály persze kivételes, csak néhány darab létezik belőle, ezért is kellett megvédeniük Kasztór, majd később a titkok termében Füstös Tükör támadásától. De mi a helyzet Mira órájával? Vajon honnan származik a varázsereje? Talán az órásmesternek köze lehet a kristálylényekhez? Vagy Mirának egyszerűen szerencséje volt, és véletlenül belebotlott egy mágikus tárgyba? Lencsi hiába törte a fejét, nem talált magyarázatot az óra rejtélyére.
Repül az idő, hamarosan ismét beköszönt az advent időszaka. Bár a karácsony elsősorban családi ünnep, a téli szünet beállta előtt az iskolákba is beköltözik az ünnep…
Szeretnénk segíteni még boldogabbá tenni a nyarat, így az alábbi köteteket 40% kedvezménnyel kínáljuk július 25. és augusztus 7. között! Varázslatos történetekkel teli nyarat kívánunk!
Erre időközben magam is rájöttem. De ha itt „no papa”, akkor hol van a „si papa”? Apám egyértelműen fogalmazott, ezt a szállást jelölte meg. Azt mondta, itt találkozunk. Jócskán előttem indult reggel, és egyébként sem vezet ide ezer út, hacsak… Hacsak nem időzött el Pamplonában, hogy megnézze a műsort. Végül is az is a Camino része, és nyilván kihasználja a lehetőséget, hogy beleírja ezt a tapasztalatot is a könyvébe, ha már véletlenül épp most vetett minket erre a sors.
Miután ily módon megnyugtatom magam, átnyújtom az útlevelemet, jelzem, hogy itt maradok, és kifizetem az árat. A nénike komótosan beírja a nevemet a könyvbe; betűnként másolja, nem szívbajos. Soha nem fogja magát halálra röhögni, de a stressz sem szerepel majd az elhalálozásának okai között.
Kisvártatva megnézem az ágyamat: tűrhető. Megmutatja a fürdőt: mint egy patika. Az udvar: mint egy IKEA-bemutatóterem. Elégedetten áztatom magamat a zuhany alatt, és ha nem korogna úgy a gyomrom, mint egy zárlatos mosógép, még elégedett is lennék.
Felfrissülve újra belepillantok a néni jegyzeteibe, de nem találom apa nevét. Éppen a megfelelő mondatot fogalmazgatom, amely a legközelebbi vendéglő holléte után érdeklődik, amikor nyílik az ajtó, és a tegnapi kislány, Lucia lép be. Mögötte felsejlik a papája.
Örvendezek láttukra, eléjük szaladok, ölelésre tárom a karom, ahogy az már szokás, ha a magányos vándor újra találkozik elveszett zarándoktársaival.
A kislány meghökkenve hárít, noha szája mosolyra húzódik. Megtorpanok, és hátrasöpröm a hajamat az arcomból, hátha csak nem ismer meg.
‒ Orsi vagyok. Tudod. Tegnap együtt vacsoráztunk. Néz. Bájosan.
‒ Tegnap? ‒ kérdez vissza. Mit lehet erre mondani? Bólintok.
‒ Puente la Reina? ‒ kérdezi. Már-már megkérem, beszéljen angolul spanyol helyett, amikor leesik, hogy egy város nevét említi.
Értetlen tekintet. De mintha csillanna valami abban a csodaszép szemében.
‒ Te vagy Lucia, igaz? ‒ rimánkodom. ‒ A nagypapád pedig Carmelo.
Segélykérőn nézek az öregemberre. Bátorítóan int, de nem figyel igazán ránk.
‒ Ő nem a nagypapám ‒ mondja most Lucia, miközben nem veszi le rólam fürkésző tekintetét. ‒ Az apukám. És hol a te apukád?
‒ Jó kérdés ‒ jegyzem meg. ‒ Azt én is szeretném tudni. A kislány gondolkodóba esik.
‒ Tudod, mit? Most elmegyek fürödni. Aztán csatlakozz hozzám a vacsoránál, és beszélgetünk, jó?
‒ Jó ‒ nyögöm.
Lucia biccent, és már ott sincs. Karattyol valamit a vidám recepciós nénivel, és eltűnik a fürdőszoba irányában.
Ami engem illet, mehetnékem van. Ki a napfényre, akármennyire is leégett a nyakam. Friss levegő kell. És tér, hogy gondolkozzak.
De nem nagyon működik az agyam, illetve csak annyira, mint egy ventilátor, amelynek a lapátjai közé egymillió év pora tapadt.
Nem tehetek mást, várok. Hogy megjöjjön végre apa. Hogy befejezze Lucia a fürdést, és megdumáljuk, miért nem emlékszik rám. Hogy jól tudom-e, hogy velünk ellentétben ők visszafelé zarándokolnak, Franciaország felé. És ha ez így van, akkor mit keresnek most itt?
Várok.
Még mindig várok.
Hosszabbodnak az árnyékok, narancssárga a fény, és én még mindig várok. Talán most már örökké így fogom várni apát.
Megszakítom az önkínzó gondolatfolyamot, megrázom magam, és vizet keresek. Iszom.
Luciának és papájának nyoma sincs. Az én apukámnak sem. A néni is eltűnt.
Magamra maradtam egy üres, régi erődben, amelyet a máltai lovagok építettek a középkorban. Lehet, hogy a jövő zarándokai itt találnak majd rám, pókhálós csontjaimat zöld moha lepi be, a telefonom pedig csak csörög, csak csörög az örökkévalóságig.
Csörög. A telefon. Én hülye. Elfelejtettem bekapcsolni a mobilomat.
Apával ugyanis megbeszéltük, hogy a zavartalan zarándoklatélmény érdekében napközben kikapcsolva tartjuk a telefonunkat, és csak este nézzük meg az üzeneteket. Lehet, hogy keresett is már.
Kapkodva életet lehelek a mobilba, majd hívom apát. A szám nem elérhető. Hm. Ezek szerint ő nem aggódik értem különösebben. Aggódom én helyette is.
Anyát hívom. Ő sem kapcsolható. Ami több mint különös, ismerve mobilfüggőségét. Üzenetet küldök mindkettőjüknek.
Esteledik. Lucia talál rám.
‒ Már mindenütt kerestelek ‒ szól. ‒ Jössz vacsizni? Mit tehetnék mást? Megyek.
Nem érzem különösebben az étel ízét, gépiesen lapátolom be az előételt, a főfogást és a desszertet. Közben szemmel tartom az ajtót, hátha betoppan apa, majd odarepülök, és úgy csüggök ajkán, mint gyümölcs a fán. De a toppanás, repülés és csüggés, úgy tűnik, várat magára.
Lucia ezúttal bőbeszédű. Elmondja, hogy imádja a kémiát és a fizikát. Engem is faggat a kedvenc tantárgyaimról, mire megosztom vele, hogy a töri, az angol és az irodalom területén nem tudnak eladni, de bármikor képes lennék megbukni franciából, matekból és pénzügyi ismeretekből, ha lenne ilyen. Azt is szóba hozza, hogy hat nyelven beszél. De ezzel már tegnap is dicsekedett.
‒ Te hova valósi vagy? ‒ kérdezi aztán, két falat között. Sóhajtok.
‒ Magyarországról jöttem. Jöttünk. Bólint.
‒ Reggel megetettem kedvenc egeremet ‒ hozza a tegnapi példát.
Teljesen agyalágyultnak érzem magam. A kiscsaj amnéziás, vagy mi? Mint Szenilla a Némó nyomában című rajzfilmben? Ha igen, akkor holnap kezdhetem elölről.
Carmelo bácsi közben felszívódik. Nem is emlékszem, hogy itt volt, vagy sem. Vannak olyan emberek, akik tapintatosan csak a minimális helyet foglalják el a térben. Tiszteletre méltó tulajdonság.
Előkotrom, és beveszem a napi vitamintablettát. Félúton megakad, tapintatosan fuldoklom egy kicsit. Lucia persze rögvest megkaparintja a dobozt, elolvassa az összetevőket, hümmög, fejet csóvál. Felhúzom az orrom, mellőzöm a megjegyzéseket.
Szedik le az asztalt. Apa hiánya fejbe csap.
‒ Apa eltűnt ‒ nyögöm. Lucia kérdőn néz rám, nem érti.
‒ Hogyhogy eltűnt? Röviden összefoglalom a problémámat. Gondolkodóba esik.
‒ Nem lehet, hogy másik szállásra ment?
‒ Itt nincs másik szállás ‒ közlöm.
‒ De van ‒ szól a pincér, aki az asztalt takarítja. ‒ Mindjárt itt, a sarkon. Kis udvarral, halasmedencével, árnyas lugassal.
‒ És remélhetőleg az apámmal ‒ suttogom, és persze már indulok is utánanézni a dolognak.
Biztos vagyok benne, hogy kudarc fogad. Apám nem hülye. Lucia velem tart. Megnézzük a valóban takaros albergue-ét, és persze senkit nem találunk, aki apámra emlékeztetne.
Elkámpicsorodásom tetőzik.
‒ Ne lógasd az orrod ‒ mondja Lucia. ‒ Aludj. Reggelre biztosan előkerül.
Még egyszer megpróbálom felhívni, de továbbra sem érem el se őt, se anyát. Elárvultnak érzem magam.
És kiskorú vagyok.
És kisróka is.
Elfojtom a kifelé kívánkozó hüppögést, és bebújok az ágyba. Fejemre húzom a hálózsákot, nem akarok tudni a világról, amely apámat rejti valahol, de nem mutat hozzá utat.
Elalszom, és azt álmodom, hogy reggel van, apa a hallban fogad, és közli, nem hagyhatta ki az esti bikagyilkolászást Pamplonában, ezért késett. Én pedig nem hiszem el, amit mond.
Csörgei Andrea írása Talán még sosem volt ekkora szüksége a világnak arra, hogy a történeteken keresztül is megerősítést kapjunk: az emberi kapcsolatok, a család, a generációk közti párbeszéd, az érzelmek és az egymásra figyelés mindenekfelett való ajándék. Nőnap alkalmából most egy olyan lányregényre szeretnénk felhívni a figyelmet, amely épp ezeket az értékeket hangsúlyozza úgy, hogy…
2. fejezet, amelyben a Luca-napi vásáron különös dolgok történnek
2.1 Osztálykarácsony
A hatodik cében az osztálykarácsonyt ebben az évben egészen korán, a Luca-napi vásár napján tartották. Horkai ugyanis úgy vélte, a vásár miatt úgysem figyelne senki az órákra, tehát karácsonyi ajándékozásra is ez a nap a legalkalmasabb.
Az osztály egész nap pusmogott, zsizsegett és készülődött, a vásári portékát, az otthon sütött mézeskalácsot, csokis kekszet, fűszeres mézet, saját gyártmányú karácsonyi díszeket a tanári asztalon gyűjtötték, a pad alatt pedig mindenki titkos csomagokat rejtegetett.
– Mit hoztál? – kíváncsiskodott Mira, miközben Lencsi titokzatos, csillogó papíros kis tárgyakat pakolt elő.
Lencsi nem felelt, a táskájába nyúlt, és egy valamivel nagyobb csomagot nyomott a kezébe.
– Az enyém? – lepődött meg Mira.
Egészen belepirult az örömbe, amikor az ezüstös papírból először egy kék árnyalatokkal megfestett kerámiaharang bukkant elő, majd egy élénkzöld szemű, fürtös hajú angyal, nyakában bordó sállal.
– Anyával közösen készítettük – magyarázta Lencsi, és gyorsan elfordult.
Ekkor belépett Horkai, és megkezdődött a műsor. Először a pöttöm, vörös hajú Lizi zongorázott, és mint minden évben, most is annyira izgult, hogy az első taktusok után elakadt, majd az egészet elölről kezdte. Ezután Kornél egy Vivaldi concertót hegedült, amit a hátsó padsorokban, a fiúk felől bizonytalan eredetű, durrogó hangok szakítottak meg, Horkai rosszalló pillantásaitól kísérve. Kornél kottaállvány híján Tomit kérte meg, hogy segítsen, de Tomi nem volt olyan higgadt, mint Horkai: az utolsó durranásnál a zsebébe nyúlt, és a hátsó padsor felé hajított egy gombóccá gyűrt csokipapírt. Szerencsére a lányok tapsa és ovációja elnyomta Horkai Tomihoz és a többiekhez intézett szavait. Végül Horkai, aki maga is remek zongorista volt, kissé lila fejjel, de hibátlanul eljátszotta a Kis karácsony, nagy karácsonyt, és közösen elénekelték még a Jingle bellst, aminek a szövegét az angoltanárnő minden évben igyekezett újra és újra megtanítani nekik.
Ezt követte a közös ajándékozás. Lencsit pont Sára húzta, akivel régebben barátnők voltak: a csokikon és hajcsatokon kívül egy plüssmacit is kapott, és Lencsi azt is észrevette, hogy Sára szégyenlős oldalpillantást vet rá, míg a csomagot bontogatja. Mira kevésbé örült a hatalmas, rezgő lábú, lila póknak, amivel Medárd ajándékozta meg, de valójában másra figyelt. Mit szól majd Horkai a zsebórához?
Azóta számtalanszor kipróbálta, de Horkai zsebórája egészen másként viselkedett, mint az övé, percre pontosan járt, és hiába tekergette, semmiféle mágikus tulajdonságot nem mutatott. Azt azért nem zárhatta ki, hogy az óra az övéhez hasonló varázslatos anyagból készült, és egyedül a viselője hívhatja elő az igazi természetét. Mira azonban már döntött, lesz ami lesz, átadja az ajándékát. Ez nem volt éppen egyszerű, mert Horkai úgy tett, mint aki egészen elfeledkezett róla, leült a pianínóhoz, és karácsonyi dalok soha véget nem érő, dzseszszesített változatát játszotta.
– Tanár úr… – szólította meg Mira kottalapozás közben, és felé nyújtotta az apró csomagot.
– Khm… köszönöm – köszörülte meg a torkát Horkai, majd félrenézve óvatosan kibontotta az ajándékát.
Egy-két percig semmit sem szólt, miközben Mira izgalmában majd lekaparta a körmeit.
– Nahát, Mira – mondta végül Horkai –, nagyon köszönöm, de remélem nem költöttél egy vagyont rá, és szigorúan a keretek között maradtál.
– Dehogyis, használtan vettem. De az üzletben azt mondták, tökéletesen pontosan jár.
– Nem lenne itt valakinek nagyobb szüksége rá, hogy pontosan beérjen az első órákra? – villantotta rá a krokodilfogait Horkai.
– Nekem is van egy sajátom – mosolygott vissza megkönynyebbülten Mira, és előhúzta a pici, ezüst zsebórát a farmerzsebéből.
– Boldog karácsonyt, tanár úr – fordult el, és egy perc múlva már Sára padjánál volt, hogy halálra rémítse a lila színű, zselés pókkal.
2.2 Tízperces hóesés
A Luca-napi vásár végig remek hangulatban folyt. Lencsi angyalkáit pillanatok alatt elkapkodták, Sára mamája kettőt is vett belőlük. Kornél és Tomi, akik az őserdei kalandjuk óta elválaszthatatlanok voltak, nagy egyetértésben forró, fűszerezett cidert töltögettek. Tomi ötlete alapján minden pohár cidernek egy viccmesélés volt az ára.
– Dehát így semmivel sem gyarapítjuk az osztálykasszát – lamentált Sára, és Zorka, a barátnője egyetértően bólogatott.
– De a viccgyűjteményemet igen – kapta elő a mikulássapkáját Tomi, azzal egy kis konfettit szórt a tiltakozó lányokra.
– Remélem, alkoholmentes – nézett rájuk szigorúan, a szemüvege mögül Horkai.
– Persze, tanár úr, almaléből főztük – vigyorgott Tomi, és mindjárt ki is mert egy jókora pohárral a szabadkozó osztályfőnöknek.
– Bár egy vicc volna az ára…
– Hát… khm… nyuszika elindult az erdőbe… – kezdett hozzá kissé vontatottan Horkai, mire mindenki érdeklődve köréjük gyűlt. A matematikatanár másfél éve volt az osztályfőnökük, de viccet mesélni még sohasem hallották.
Lencsi rántást érzett a pulóverén.
– Gyere – suttogta Mira, és kislisszoltak a többiek háta mögött.
– Hol voltál idáig? – kérdezte Lencsi, aki a vásár kezdete óta hiába kereste a barátnőjét.
– Mindjárt meglátod – azzal Mira egy üres osztályterembe vezette, és elővette az ezüst zsebórát.
Február 2. jeles nap a naptárban, több népszokás, hiedelem is fűződik ehhez a naphoz. Összeválogattunk néhány mesét, verset, játékot, amelyek segítségével könnyen megemlékezhetünk erről a napról akár otthon, akár az óvodában, iskolában.
3. fejezet, amelyben magányos zarándoklatom egy még magányosabb estébe torkollik
Éjszaka arra ébredek, hogy remeg alattam az ágy. Földrengésre gyanakszom, de aztán rájövök, hogy az ágy alsó szintjén horkol egy kedves zarándoktárs, ez okozza a rázkódást.
Mostanra megfejtettem a horkolók természetrajzát: a legelőször elalvó horkol a leghangosabban, és természetesen ő is kel fel legkésőbb. Minden hálóteremre jut legalább három horkoló, és tökéletesen kiegészítik egymást. Ha az egyik abbahagyja a fűrészelést, akkor azonnal rákezdi a másik versenyző. Megesik, hogy mindhárman egyszerre adnak koncertet, ilyenkor elosztják egymás közt a szólamokat: az egyik a tenor, másik a szoprán, a harmadik pedig az alapritmust adja, mint egy a capella zenekarban a szájdobos. És ez így megy hajnalig.
Átvonszolom magam a sötét hálótermen, ki a fürdőszobába. Pisilnem kell. A koffein, megint a koffein. Közben azon tűnődöm, milyen lesz holnap egyedül baktatni.
Megszédülök egy pillanatra, mintha fuvallat suhanna el mellettem. Huzat lehet.
Visszabotorkálok a szobába, megmászom az ágyat. Nagy meglepetésemre fekszik benne valaki, félálomban méltatlankodik, amiért kis híján rátérdeltem a fejére. Olyan ez a sok ágy egymás mellett, mint egy labirintus, nem csoda, hogy eltéved az ember. A helyemet keresve még felborítok pár hátizsákot, gyaloglóbotot. Majd bebújok a hálózsákba, bedugom fülemet az ujjaimmal, és elalszom.
Akad olyan, aki már reggel négykor felkel, zseblámpájával vagy telefonjával vaksin becsomagol, a nehezményező morgások kereszttüzében csörög-zörög, matat, majd elindul. Mint megtudom, két alapvető oka lehet a korai indulásnak: egyrészt a zarándok meg akarja úszni a kánikulát, másrészt így nagyobb esélye van helyet találni a következő szálláson, amely már nem sokkal ebéd után kinyit. Ami engem illet, én addig alszom, ameddig csak lehet. Álmom szűrőjén át most is hallom, ahogy szöszmötölnek a hajnali vándorok, apa is most kelhet fel, vagy talán már úton van. Mire kinyitom a szemem, már szinte üres a hálóterem.
Nyolcra becsomagolok, bekenem a lábamat, felöltözöm, a kapuban felveszem a zsákomat, bekattintom a derékövet, és roppant elégedett vagyok. Bizsereg a gyomrom, mint mindig, amikor valami izgi dolog történik. Most itt állok az albergue előtt, előttem az út, amely egy szélmalmokkal megtűzdelt hegyre vezet. Indulás.
Énekelek olykor. Az X-faktor selejtezőjébe sem kerülnék be, de nincs körülöttem senki, aki ezt megítélhetné, így torkom szakadtából üvöltöm anya régi dalait. Kiskoromban egyszerre égett belém a beszéd, a járás, a szobatisztaság és a nyolcvanas évek teljes repertoárja, anyám ugyanis folyton a közelemben bömböltette a rádiót. Ily módon előbb tanultam meg angolul az olyan kifejezéseket, mint „örökké fiatal”, „ne hagyj el”, „megint te nyersz” és hasonlók, mintsem képes lettem volna köszönni vagy egy pohár vizet kérni.
Merre lehet apa? Bárhol is, egy dolog biztos: a nyomaiban lépkedek.
Olyan izmok feszülnek, fájnak a lábamban, amelyeknek a létezéséről eddig fogalmam sem volt. Megállok, előkeresem a fáslit, megpróbálom rátekerni a combizmomra, amely úgy sajog, hogy a fal adja a másikat. A művelet nem sok sikerrel jár, a kötöző folyton lecsúszik a rövidnadrágomról. A megoldás kézenfekvő: a nadrág alá kellene feltekerni. Ehhez mindössze egy apróság szükségeltetik: le kell vennem a gatyát. Körbenézek: sehol senki, semmi. A madarak a közeli fán remélhetőleg nőneműek.
Megszabadulok a nadrágtól, majd megkezdem a szertartást: komótosan és kellően szorosan körbetekerem a combomat a fáslival. Ekkor tűnik fel a busz a láthatáron. Jön, jön, majd megáll. Tőlem tíz méterre. Az ablakból már messziről integetnek az utazók: idős nénik és bácsik, frissen mosott hajjal, mosóporreklám-tisztaságú zarándoköltözetben. Bizonyára a napi program részét képezi a pár méter zarándoklat, viszonylag sík terepen, a hegy lábáig. Nem is tévedek sokat. Mire magamhoz térnék bambulásomból, már egy kisebb csoport vesz körül: csoportkép készül, melynek közepén én állok letolt gatyával, úgy markolom a kétméteres fáslit, mint büszke horgász a frissen fogott halat. Idétlenül mosolygok.
Az agg zarándokok nagyon lelkesek, egymás szavába vágva kérdezgetnek mindenféléről, legalábbis kérdőnek vélem a hangsúlyt. De mivel németül beszélnek, egy szavukat sem értem; bólogatok, és próbálom elterelni a figyelmüket félig pucér alsótestem látványától. De ennek is vége lesz egyszer: az élemedett csapat elindul felfelé. Közben azért vissza-visszaintegetnek, még egy utolsó pillantást vetnek az autentikus zarándokra, vagyis rám.
Mit is akartam? Ja, igen, fáslizni és felöltözni. Megtörténik.
A fásli jótékonyan csillapítja a fájdalmat, vidámabban és könnyebben megyek tovább. Hamar beérem a korosodó csapatot, meghatottan és lelkesen üdvözölnek, mint rég nem látott ismerőst. Egyikük-másikuk furcsán néz rám, nem ismer fel, ők lehetnek a boldog demenciások, akiknek minden perc új, és akiket nem nyomasztanak a múlt terhei.
A következő település Pamplona: díszletként kitűnő lenne egy Szodoma-Gomorra film nyitójelenetéhez. Meglehetősen kiskorúnak érzem magam az ittas, torka szakadtából éneklő, dülöngélő tömegben. A dajdajozók egy emberként piros nyakkendőt viselnek, mint szüleim anno úttörőként, bármit is jelentsen ez. A szintén egyenfehér ingek néhol foltosak a ráömlött italtól, de amúgy is bokáig járok papírpoharakban, ételmaradékban, egyéb hulladékban.
Mi a búbánat ez? Hol vagyok, és mi ez a cirkusz?
Majd megvilágosodom. Tudom, mi hiányzik már csak innen: pár rohanó bika, letépett végtagok, némi vér a falakon. Merthogy belecsöppentem a pamplonai San Fermin ünnep kellős közepébe, amely során hajnalonta kihajtanak pár feltüzelt bikát a szűk utcákra, majd a férfiasságukat bizonyítani kívánó ifjak igyekeznek nem alájuk kerülni. A vidám kergetőzést követően este leölik szegény állatokat, és ‒ feltételezem ‒ jóízűen elfogyasztják őket.
Hm. Kinek a pap… Magam inkább kijutni próbálok a zajos városból. Nem bírom se a kémiailag befolyásolt embereket, se az öncélú kegyetlenkedést.
Jócskán megkönnyebbülök, amikor magam mögött hagyom a fiesztát, és újra csak a szél meg a madarak éneke vesz körül. Esteledik már, hiányzik apa. Így megy ez: otthon többször megyünk egymás agyára, mint nem, de ha hosszabb időre magamra hagy, egy idő után azon kapom magam, hogy túl nagy a csend, kevesebb a levegő, és még a kaja sem ízlik, ha nem tudom őt a közelben, nem hallom, ahogy kopog a számítógépén, vagy nem pörgeti elnyűtt, hetvenes évekbeli lemezeit.
Már messziről feltűnik a vaskos erődítmény, rajta a máltai zászló, ahogy meg van írva az útikönyvben. A város határát jelző tábla is stimmel: Cizur Menor. Apa már letusolhatott, és bizonyára lefoglalta az ágyakat. Remélhetőleg asztalt is szerzett valahol, mert tremolóznak a szemeim az éhségtől.
A vár úgy néz ki, mintha Rubik Ernő tervezte volna, csak éppen elfelejtették különböző színűre festeni a kocka oldalait. Lépcső vezet fel, megmászom. Egy csiga fényes győzelmet aratna most ugyanezen a terepen. A recepciónál mogorva hölgyike fogad, utoljára a háború előtt mosolyoghatott, sejtem, elhaltak már a szájközeli izmai.
‒ Hola ‒ üdvözlöm a nénit, mire az visszadörmög valamit, ami akár egy középkori átok is lehet.
Spanyoltudásomat kimerítve angolul folytatom a társalgást, apám nevét közlöm. A hölgy tekintete olyan, akár egy kimerevített pillanatfelvétel: semmi reakció. Fussunk neki még egyszer. Magamra mutatok, a nevemet artikulálom, majd a pulton lévő könyvre mutatok, amelybe szemlátomást az érkezők nevét jegyzik be, végül hozzáteszem azt a nemzetközi szót, hogy „papa”. A derűs nénike felvonja a szemöldökét, az egyiket. Ismét dünnyög valamit, tekintetét belefúrja a könyvbe, majd úgy fordítja azt, hogy én is szemügyre vehessem. A kézírás, feltehetően az övé, nyomtatott betűk módjára precíz ‒ az ilyen nénik hajlamosak a zoknijukat is kivasalni, és horgolt terítőt tenni a mosdókagylóba.
A mai nap dátuma alatt azonban nem találom apa nevét. Egy pillanatra elhomályosul előttem a könyv. Előkotrom a zarándokútlevelemet, és a hölgy orra alá dugom. Mutatom, melyik a vezetéknevem, és újfent a nyilvántartás felé biccentek. Most először rezdül valamiféle érzelem az arcán, amely leginkább a tanácstalanságát sejteti. Kimondja ez első érthető mondatot:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány, akinek két igazgyöngy fénylett a szeme helyén. Nem afféle mesebeli igazgyöngyök voltak ezek, amelyek oly híressé és gazdaggá tették volna, hogy királyok és hercegek versengjenek a kegyeiért. Ó, nem! Ezek az igazgyöngyök szépek voltak ugyan, szebbeket sehol sem találhatnánk kerek e világon, de egy bajuk mégiscsak…
– Ne! – vágta el Tomi egy sóhajtással a kibontakozó regényes történetet, mire Mira barátságtalan pillantást vetett rá.
– Az óra miatt megérte idejönni – vetette közbe békítőleg Kornél.
– Volt valamiféle kisugárzása, de az lehet a múltban hozzátapadt történetek és barátságszálak miatt is – mondta Lencsi.
– Ja, a jó öreg családi ereklye … – húzta el a száját Tomi, de torkán akadt a szó.
Velük szemben egy jól ismert, hórihorgas alak közeledett.
– Jó napot, tanár úr – tért magához Kornél.
– Épp erre jártam, és ha már összefutottunk, nem tudtok egy jó kávézót ajánlani a közelben? – kérdezte Hanszóló egy félmosollyal.
Lencsi és Mira összenézett, Tomi elvigyorodott, és a hátuk mögé mutatott.
– Remélem, Füstös Tükör nem látogatja – hajolt közelebb hozzájuk Hanszóló.
Azzal az elképedt gyerekeket magukra hagyva, szokásos óriási lépteivel távozott a könyvesbolt irányába.
1.5 Neptun szökőkútja
Mira a galérián, a kuckójában kuporgott, hátát kedvenc lila párnájának döntötte, és a történteken töprengett. Nem voltak kétségei, hogy a könyvesboltban tett első látogatásakor rendkívüli dolog történt, a könyv története valamiképp megelevenedett a számára. De miért nem tapasztalták ugyanezt a barátai is? Talán közösen, együtt kellett volna olvasniuk azt a könyvet, vagy mégis igaza lenne a többieknek és Horkainak is, aki gyakran mondogatta, hogy túlságosan a fantáziáiban él?
Előhúzta az ezüst zsebórát, amit az ágya feletti keskeny falipolcon, egy teásdobozban rejtegetett. A legkevésbé sem akarta, hogy a törékeny szerkezet Barni és Boldi, az ikeröcscsei kezébe kerüljön, akik bármit szétszedtek, amit csak lehetett. Most nyugodtan nézegethette az órát, Barni és Boldi azzal volt elfoglalva, hogy a rendőrautójukkal nagy szirénázás közepette bankrablókat üldözött.
A mobiljával összehasonlítva Mira zsebórája még mindig tizenhat percet késett. Szórakozottan előretekerte a nagymutatót, de az megint elakadt tíz percnél.
Mira a fülére tapasztotta a kezét. Bár valahol másutt lehetne, mondjuk egy csendes zugban abban a mediterrán arborétumban, ahol a nyáron apával jártak. Maga elé idézte a borostyánnal benőtt, tavirózsás szökőkutat, Neptun és két másik istennő szobrával. Olyan volt, mint egy rejtekhely, és noha Mira tudta, hogy más látogatók is odatévedhetnek, mégis valamiképp a magáénak érezte.
A lány felfigyelt a fura csöndre, majd mintha vízcsobogást hallott volna. Az orrát hirtelen ciprusok és narancsvirágok édes illata csapta meg. Felnézett, és egy pillanatra maga is szoborrá dermedt, mert a szökőkút kőperemén ülve a villás Neptunnal nézett farkasszemet.
Megdörzsölte a szemét, és pislogva figyelte a vízben ringatózó tavirózsákat. Ám hiába pislogott, a szökőkút képe nem tűnt el, mindez teljesen valóságosnak tűnt. Kezét óvatosan a medence hűs vizébe mártotta, megdörzsölte a homlokát, és a víz jólesően végigcsorgott a halántékán. De hiszen forróság van, és borzasztóan melege van a téli, bolyhos pulóverében! Ahogyan kibújt belőle, észrevette, hogy a zsebórát még mindig a bal kezében szorongatja. Az idő mintha megállt volna, a mutatók semerre sem mozdultak. És akkor Mira végre rájött: a varázslat nem a könyvesboltban vagy a naposholdas órában rejtőzött, hanem ebben a kis ezüstszín, rosszul járó zsebórában, amit az öreg órás nekiadott! Amikor meghallotta a csengettyűszót, már tudta, mi következik. A szökőkút szertefoszlott, és a csendbe Barni és Boldi hangja tört be, akik egymást túlkiabálva szólongatták:
– Mira, Miraaa! Hová tűntél? Az egész lakásban kerestünk!
– A takaró alá bújtam – ölelte át Mira Boldit, miközben felhúzta maga mellé.
– Nahát, pedig ott is megnéztem – nyitotta kerekre a szemét a kisfiú.
– És miért vizes a pulóvered ujja? – csodálkozott a rögtön utána érkező Barni.
– Korábban kezet mostam, és véletlenül a csap alá lógott – rögtönzött Mira, és ügyesen a pulóvere alá dugta a zsebórát, nehogy az ikrek véletlenül is ráakadjanak. Kellemetlen lenne, ha egy kis tekergetés után üvöltő szellemek, portyázó rablóbandák vagy vérengző tyrexek között találnák magukat.
2. fejezet, amelyben feltűnik a világ legszebb szemű kislánya, és minden szétgurul a padlón
Reggel bemutatkozik az izomláz. Izomláz, ő Orsi. Orsi, ez itt izomláz ‒ közlik szavak nélkül. Társak lesznek egy időre.
Roncesvalles határában, csak a miheztartás végett, vicces tábla az út szélén: „Santiago de Compostela 790 km”. Azt is írhatták volna, hogy „Aki erre jársz, hagyj fel minden reménnyel”.
A Santiago egyébként azt jelenti: Szent Jakab. Spanyolul. Mindig tanul az ember.
A terep lényegesen emberibb mértékű, mint a tegnapi. Kicsit felfelé, de nem beleszakadósan, árnyas lugasok, barátságos kis városok fehér házacskákkal, helyes padocskákkal. Most úgy beszélek, mint a nagyi. Amikor kicsi voltam, mindent becézgetve nevezett meg körülöttem, amíg nagyobbacska koromban határozottan meg nem kértem, hogy ezt hagyja abba.
Remek, frissen vásárolt vándorbotom felmondja a szolgálatot. Már az is Lego-megszállottaknak való meló volt, hogy megfelelő méretre kinyújtsam, a szorítókötés érdekében helyrecsavarjam, de most hiába csűröm-csavarom, úgy fityeg az egész, mint egy baljós kulcscsomó. Dobom is el nyomban, természetesen a megfelelő szemétgyűjtőbe.
Alig teszünk meg öt kilométert, pisilnem kell. Apám zavarba jön, a mi családunk az a fajta, ahol nem beszélünk ilyen altesti dolgokról. Most viszont nem tudok úgy tenni, mintha nem csuriznék be rögtön az út közepén. Bizonyára a reggeli kávé az oka, amelyet ‒ zsenge korom ellenére ‒ rendszeresen fogyasztok, olykor szüleim tudtával, olykor anélkül. Sejtem, mit gondolsz most rólam, ezután már csak a rulett, a pasik és a drog, magyarán a lejtő következik. Mentségemre szolgáljon, hogy a magam által kevert kávéban annyi a cukor, hogy megáll benne a kanál, mint golyóálló mellényben a lövedék.
Viszont most a koffein hajtja ki belőlem a vizet rendesen.
Körbenézek, alkalmas helyet keresve a műveletnek. Egy farm, gyárudvar vagy valami hasonló létesítmény árválkodik a közelben, traktorral. A gépezet mérete megnyugtatónak tűnik, mögötte talán el tudom végezni a dolgomat. Azonnal megszabadulok a hátizsákomtól és az övtáskámtól, majd elvégzem a többi szükséges ruhátlanítási műveletet, és máris enyém a mennyország.
Ultreja, vagyis tovább, tovább, ahogy a lelkes zarándoktársak biztatnak, akik elhaladnak mellettünk. Jól van, bólogatok, tegnap is így kezdődött, aztán a laza, vigyorgó, éneklő vándorok délutánra átváltoztak nyögdécselő, erősen szagló, egy-egy bukkanónál fel-felszisszenő hordává.
Megállunk egy szusszanásra, vizet szeretnék, meg egyébként is kattintanék egy fotót. Ezen művészeti tevékenységhez mobiltelefon szükségeltetik. Ami ‒ pénztárcával, útlevéllel, vagyis a legfontosabb holmikkal együtt ‒ az övtáskámban lapul. Az övtáska pedig a traktor ülésén, ahova akkurátusan elhelyeztem pisilés előtt…
‒ Apa. Van egy kis gond ‒ fogalmazom a bevezetőt, majd rátérek a tárgyalásra. A befejezésre már nem kerül sor, apa elsápad, szeme könnybe borul, és tördelni kezdi a kezét. Némi jajszó is elhagyja az ajkát. Mindez nem visz közelebb az övtáska visszaszerzéséhez. Anya ilyenkor már parancsszavakat diktálna, Rambóként becsíkozná az arcát, és teljes fegyverzetben indulna a csatába, megoldani a problémát. De apa nem ez a típus. Még javában sápítozik, amikor én már leteszem a zsákomat, és rohanok visszafelé, mint egy frissen átváltozott farkasember telihold idején. Nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogy az övtáska elveszett.
A cucc pontosan ott hever, ahol hagytam, érintetlenül. Ha járt is erre valaki, bölcsen gondolhatta, hogy a gazdája visszatér, amint felfedezte a hiányt.
Ballagok vissza, fújtatok. Tüdőm kapacitása jelentősen nőhetett az eltelt pár percben, mialatt a tulajdonomért sprinteltem. Vajon az effajta gyakorlat ösztönző hatással van egyéb tüdőközeli testrészek növekedésére is? A téma sűrűn kerül elő mostanság.
A mai úti célunk Zubiri. A térkép alapján nem tűnik világvárosnak, nem is az. Pár ház és a nagyképűen főutcának titulált csapáson jobbra található albergue, ami a zarándokszállás itteni neve. Mellette ‒ szokás szerint ‒ a bar, ami kocsma, étterem, bisztró, kávézó egyszerre, napszaknak megfelelően. Reggel reggelizni lehet (bármilyen meglepő), napközben inni, meg némi levest, egyszerűbb kaját fogyasztani, estefelé nyit a konyha, és vacsorát szolgálnak fel, aki pedig később is maradni óhajt, ihat, amíg a fülén folyik ki. Minden bár kínál zarándokmenüt, ami olcsóbb, mintha külön-külön rendelné meg az ember a fogásokat, így a vándornak jár valami leves vagy saláta, hús vagy hal körettel, desszert és egy üveg víz vagy bor. Az italválasztás nem szokott túl nagy gondot okozni a zarándokok többségének…
Mi vizet iszunk, természetesen, miért ne legyünk ebben is különcök.
A vacsoránál mellénk telepszik egy család. Vagy olyasmi. Egy szemlátomást mediterrán gyökerekkel büszkélkedő kislány, földig érő, sűrű hajzuhataggal. Koromfekete. Mármint a kislány haja. A bőre barna ‒ el is fog a sárga irigység, mert neki biztosan nincsenek gondjai a strandon, ellentétben velem, aki azonnal elszenesedem, amint márciusban előbújik az első napsugár.
De ami leginkább megragadja a figyelmemet, az a kislány tekintete. Élénk, mint egy macskáé, amelyik éppen vadat cserkész be. Nincs egy felesleges pillantása, hanyag mozdulata sem, koncentrált, előkelő, tökéletesen a jelenben él. Az ilyet valószínűleg csak örökölni lehet, a jóisten ajándékaként, mert én, noha legalább két évvel idősebb lehetek, olyan csapongó vagyok, mint egy függöny, amit tépáz a huzat.
A kislány egy idősebb úrral vacsorázik, noha a bácsi előtt nincs se tányér, se pohár. Fogyózik, úgy gondolom. Életkorának megítélése felemészti az éppen fogyasztott vacsorám energiaértékét; az arca kortalan, lehet ötvenéves is, de azt is elhinném, ha közölné, hogy a hetvenedik születésnapja felé ballag. A haja nem őszül, az arca nem gyűrődik, de mégis sejteni, hogy nem középkorú már. Ezek honnan jöttek, a Marsról?
A kislány rám mosolyog, int, jó étvágyat kíván, legalábbis erre enged következtetni a mozdulat és a mimika. Bizonytalanul viszonzom a gesztust. A desszertet rendeljük meg, amikor a kislány határozottan mellém telepszik, és bemutatkozik.
‒ Lucia vagyok ‒ mondja tökéletes angol kiejtéssel.
‒ Részemről ‒ dadogom, majd kisvártatva rátalálok a saját nevemre. Felkészülök a hosszas magyarázatra, ahogy szokás, arról, hogyan kell kiejteni azt, hogy Orsolya, miért Orsi a becézése, és igen, ez az Ursula magyar megfelelője, Magyarország pedig Európában található, és nem, nem Bukarest a fővárosa stb. De semmi ilyesmire nem kerül sor, mert Lucia azonnal vág mindent, még azt is, hogy a mi nyelvünkben nagyon sok az „e” betű.
Bámulok.
‒ Te tudod, mi az eszperente?
Bólint. És már mondja is: ‒ Reggel megetettem kedvenc egeremet. ‒ majd hozzáteszi: ‒ Megy ez nekem. Rendesen.
‒ De honnan?
Kiderül, hogy a kislány zseni, hat nyelven beszél, és ismer számos egyéb nyelvi furcsaságot is, mint például a magyar eszperente játékot. Ez az egyik hobbija. De azért hozzáteszi, nem tud magyarul, mindössze szórakozásból megtanult pár e betűs mondatot. Marad az angol mint közös nyelv.
Mire a bemutatkozásra kerül a sor, Lucia kísérője magunkra hagy bennünket, de azért én rákérdezek a kilétére. Lucia hallgat egy darabig, és furcsán néz rám, bizonyára jócskán magyaros angol kiejtésemmel akad problémája. Kisvártatva aztán elmondja, hogy a bácsi neve Carmelo, és naná, mindketten spanyolok. Ők már a zarándokútjuk vége felé járnak, mert visszafelé teszik meg a 800 kilométert, Santiago városából ‒ ahol laknak egyébként ‒ a Pireneusok lábáig, ahonnan mi indultunk tegnap. Az okot nem firtatom, mindenkinek megvan a maga hóbortja.
Apám is bátorkodik közölni a nevét, bár nála az effajta társasági protokoll mindig dadogásba, mormogásba és pirulásba fullad, amely vegetatív tüneteknek érdekes módon nincs nyomuk akkor, ha egy hatalmas előadóteremben, több száz ember előtt kell előadást tartania. De ha két méterrel közelebb kerül egy emberi lényhez, és szót kell váltani vele, apám átmegy ötévesbe. De ezért ‒ is ‒ szeretem őt.
A kislánynak olyan szép a szeme, és akkora, mintha az ember az éjszakai égbolttal nézne farkasszemet. Szóvá is teszem, mire Lucia bólint, és halkan hozzáteszi, hogy az édesanyjának volt ilyen szeme. Mivel a gyász nyilvánvaló jeleit látom, nem merek tovább faggatózni. Carmelo bácsi időközben ‒ épp olyan észrevétlenül, ahogy eltűnt ‒ visszatért, de továbbra sem eszik. A kislány ránéz, átcikázik köztük, majd elenyészik a fájdalom. Összegyűrődik a bácsi homloka. Ők is terhet cipelnek ‒ tudatosítom ‒, ahogy mindenki. És nem a zsákban.
Röviden megosztjuk velük a mi történetünket. Vándorlásunk oka nem a bizonyság keresése, nem a megtérés vagy a megvilágosodás; apám könyvet ír a Caminóról, én pedig „csak úgy” jöttem, akkor is, ha senki nem jön „csak úgy”.
Közben megérkezik a desszert és a kávé, utóbbi láttán Lucia megütközik kissé. ‒ Te kávézol? ‒ kérdi olyan hangsúllyal, mintha éppen kiderült volna ki rólam, hogy eleven macskákat nyúzok hobbiból. ‒ Csak ha ébren akarok maradni ‒ hümmögök. ‒ De este van! ‒ mutat rá. Ezzel nehéz lenne vitatkozni. Megvonom a vállam. ‒ Kell a koffein. ‒ A metilxantin nem tesz jót ‒ közli. ‒ Szívdobogást, vértolulást, gyomorégést okozhat. Azonkívül kinyírja a mellékvesédet.
Puff neki. A kiscsaj bevágta a Wikipédiát. Viszont nem bírom, ha kioktatnak. Főleg, ha a kisebbek teszik ezt.
‒ Nyugi ‒ mondja, nyilván olvas az arcomról. ‒ Nem akarlak piszkálni. Csak érdekel a kémia is. Ha nagy leszek, gyógyszerész akarok lenni. Vagy kutató. ‒ Az is leszel ‒ szögezem le kétségek nélkül.
Magunkra maradunk az étteremben, a zarándokok többsége esti sétára indult (mi mást lehet tenni kikapcsolódásképpen az egész napi gyaloglás után), mások fájó végtagjaikat kenegetik mentolos krémekkel a hálótermekben. Én már az első napon elhatároztam, hogy az alváson kívül nem vagyok hajlandó az időmet a hálókban tölteni, az egésznek olyan kórházíze, -szaga van, és éppen eleget tartózkodtam büdös kórtermekben, amikor a nagymamám beteg volt, pár évvel ezelőtt. Inkább választom két kedves ember társaságát.
Vitaminpótlás következik. Anyám felkutatta az internetet és a főváros összes egészségboltját nagy dózisú, komplex vitaminkészítmények után, majd becsomagolt kétvödörnyi tablettát a lelkünkre kötve, hogy minden este le kell csúsztatnunk a torkunkon egy emberes mennyiséget. Előny, hogy csúszós a cucc, bevonták valami fényes mázzal. Ettől függetlenül ‒ a fulladozós nyeldeklést követően ‒ úgy éreztem, maroknyi kavics nyomja a gyomromat.
Lucia elkéri a dobozt, elolvassa a címkét, gondolkodóba ejti az összetevők listája. Beleszagol, egyet meg is kóstol.
Nem telik bele tíz másodperc, már valamennyien a padlón térdepelve gyűjtögetjük a szétgurult drazsékat, mivel Lucia elejtette a dobozt. A pincérek is beszállnak a gombfociba, apám az egyetlen, aki nem vesz részt az össznépi társasjátékban.
Lucia a legügyesebb, várható módon, bár a kis baleset megingatta bennem a tökéletességével kapcsolatos első benyomást. Kapkodva szedi össze a szétgurult vitaminokat, nála a doboz, minden szemet begyűjt. A művelet végeztével mintha kevesebb lenne a tabletták mennyisége; bizonyára jócskán jutott belőlük a bárpult alá, de talán még a konyhába is.
Mókásan pironkodva bocsánatot kér, és átnyújtja a tégelyt. Még gyorsan eltávolít valami szöszt a doboz tetejéről, majd közli, hogy ideje nyugovóra térni. Senki sem tiltakozik, magam is osztom a vélekedést.
Elbúcsúzunk. Mivel ők visszafelé zarándokolnak, nem találkozunk többet. Kár. Jó lett volna még eszperentézni kicsit ezzel a lánnyal.
A hálóba visszatérve apa közli, hogy remek ötlete támadt.
‒ Felnőtté válás, első lecke ‒ kezdi.
Nyögök. Most jön a bibék és a méhek kezdetű, felvilágosító célú előadás. De nem, apának más tervei vannak.
‒ Holnap reggel különválunk. Nem értem, hova akar kilyukadni. Ezt egyértelműen jelzem is.
‒ Én hajnalban kelek, és elindulok ‒ magyarázza. ‒ Sötétben. Te alszol, ameddig tetszik, aztán jössz utánam. Ha utolérsz Pamplona magasságában, szerencséd van, ha nem, este találkozunk Cizur Menorban.
‒ Utolérlek a hol, és ha nem, akkor találkozunk a hol? ‒ hadarom. Apám hajthatatlan.
‒ Majd az útikönyvben elolvasod. Cizur Menor egy kis település, mindössze két zarándokszállás van benne. Az egyiket a máltai lovagrend alapította a középkorban. Fel fogod ismerni, egy máltai zászló leng a tornyán, legalábbis az útikönyv szerint.
Mutatja a fényképet. És valóban.
Nem ide tartozik, de a múlt nyarat Málta szigetén töltöttem apámmal, aki egész álló nap a helyi könyvtárban lapozgatott gyúródeszka méretű könyveket, mialatt… nos, mialatt én valami egész mással foglaltam el magam. Megrohannak az emlékek.
‒ Meg fogom ismerni ‒ mondom. Berekedtem az elmúlt percekben. Bizonyára hideget ittam. Ja, nem is.
‒ Szóval holnap egyedül zarándokolsz ‒ szögezi le apa. ‒ Ezt se hagyd ki. Az életben a legfontosabb dolgokkal egyébként is egyedül kell szembenézned ‒ teszi hozzá bölcsen.
‒ Ezt anyától tanultad? ‒ kérdezek vissza szemtelenül. De apa szeme most furcsán elfátyolosodik. ‒ Nem ‒ mondja aztán. ‒ Van, amire maga jön rá az ember.
Szüleim csilliárdokat keresnének, ha stadionokban, ezernyi ember előtt tartanának önismereti tanfolyamokat, és hivatásos guruként élnék az életüket. De mostanra beletörődtem, hogy apám a múltban érzi jól magát, elporladt, valaha volt emberek gondolatait és cselekedeteit kutatva, anyám pedig a színház világában, a díszletek mögött, a laboratóriumban, ahol a mesék születnek, és ahova a közönségnek nincs bejárása.
Az iskola udvarán a decemberi fagyban ketten tartózkodtak: Mira, aki a zúzmarás magyalsövény mellé húzódva, bordó sáljába burkolózva a könyvesboltban történteket mesélte, és Lencsi, aki kezét prémes kesztyűbe bújtatva, keskenyre húzott szemmel figyelt.
– Biztos, hogy nem csak túlságosan beleképzelted magad abba a történetbe? – kérdezte Lencsi immár harmadszor.
Volt mire alapozni a kétségeit, Mira kivételes fantáziája iskolaszerte közismert volt. Tőle hallott először bökmanókról, tűzlidércekről, szoborszellemekről és sok más különös, sosem látott lényről.
– Már mondtam, hogy minden valóságos volt! Hallottam a patadobogást, éreztem a vajassütemény illatát és a teáscsésze melegét – vetett rá Mira megbántott pillantást.
Lencsi elszégyellte magát. Amikor Mirának először mesélt különös barátjáról, Gyömbérről, a beszélő cicáról, és a mágikus szerszámoskamráról, ami az Átjáróba, a kristálylények birodalmába vezetett, nem sokan hittek volna neki. Mira azonban szemernyit sem kételkedett, sőt, azonnal érezte a barátságkristály mágikus erejét is. Lencsi a gondolattovábbító követ egykor a kristálylényektől kapta, és azóta is a nyakában hordta – ez vezette el őket aztán egészen a titkok terméig. Lehet, hogy a magát Füstös Tükörnek nevező sötét ellenséget mégsem sikerült ott legyőzniük, és visszatért?
– Azt mondod, megijesztett valami, és elrohantál a könyvesboltból? – tette engesztelőn Mira karjára a kezét Lencsi, és fél pár kesztyűjét a barátnője hideg kezére húzta. – Gondolod, hogy Füstös Tükör próbált a közeledbe férkőzni?
– Semmi rosszat nem éreztem, inkább mintha valamiféle másik valóságba csúsztam volna át, aztán meg vissza. De volt ott egy antik, csillagászati falióra, amiből különös varázserő áradt. Az az óra az átváltozott üzletben is a helyén maradt.
– Legjobb lenne, ha együtt is megnéznénk azt a helyet. A kaland persze veszélyes is lehet… Szerinted szóljunk Kornélnak meg Tominak is?
– Nekem már nem kell – bukkant elő egy vigyorgó fej a magyalsövény takarásából, majd elugrott, amikor Mira dühösen feléje csapott.
– Legközelebb biztonságosabb helyet válasszatok a titkos megbeszélésre – kászálódott elő Tomi mögül Kornél is.
A lányok utánuk vetették magukat, és körbeszaladták az udvart, míg meg nem jelent Szász János tanár úr, közismertebb nevén Hanszóló feje az ablakban, és éles füttyentéssel beparancsolta őket.
1.4 Családi ereklye
Kornélt nem volt könnyű meggyőzni, hogy hagyja ki a régészeti szakkört, de végül rábólintott, hogy a jelen eseményei mégis sürgősebbek, és majd utólag elolvassa a kijelölt forrásokat az itáliai reneszánszról. Így Lencsi és barátai már kora délután a macskaköves utcán trappoltak, és hamarosan zsúfolásig megtöltötték a könyvesbolt polcai közti szűkös teret. A fekete hajú nő Mirát ismerősként üdvözölte, és még extra székeket is kerített számukra a raktárból. Míg Tomi gyümölcsteát és vaníliás lattét rendelt a társaságnak, Mira a könyvespolchoz rohant, tekintetét a naposholdas órára függesztve felütötte a tegnap olvasott könyvet, és belemerült.
Kornél is hamar rátalált a földrajz- és történelemrészlegre, és ő is eltűnt egy kupac könyv mögött. Lencsi azonban csak úgy tett, mintha nézelődne. Óvatosan a markába fogta a nyugodt, zöldes fénnyel világító barátságkristályt. A fénye a naposholdas órához közeledve erősödött, és mintha egy-egy pillanatra az óra kékes mása is felvillant volna a felszínén. Lencsi időről időre magán érezte a fekete hajú nő pillantását, aki változatlanul a pultnál olvasott.
– Nagyon réginek tűnik – szedte össze a bátorságát Lencsi, és az óra felé bökött.
– Családi örökség – mosolygott rá a nő –, a dédapámtól kaptam, ő meg a nagyapjától, ő pedig megint a dédapjától. A családi legendárium szerint egy középkori vándor mesterlegény készítette, amikor megszállt nálunk, aztán végül beházasodott a családba. Így maradt ránk örökül az órásmesterség. Én magam már nem értek az órákhoz, inkább a könyveknél maradtam – villant a szemüvege mögül barátságosan a tekintete.
– A számlapját mintha valódi lazurittal festették volna – bukkant ki Kornél is a könyvek mögül –, vagyis lapis lazuli kőből készített ultramarinkékkel – pontosított Tomi oldalpillantására. – A kő abban az időben is ritkaságnak számított, aranyárban mérték – vizsgálgatta érdeklődéssel.
– A dédapám szerint is valamiféle drágakövet használtak a festés során, bár a neve az idők során feledésbe merült. Állítólag mindössze néhány darab létezett belőle akkoriban.
A fiatal nő újra a könyve fölé hajolt, Lencsi pedig óvatosan közelített a kristállyal a számlaphoz, míg Tomi ügyesen takarta őt. A kékes ragyogás a kő felszínén ugyan erősödött, de más nem történt, így Lencsi végül felhörpintette a vaníliás lattét, és Mira fülébe súgta, hogy induljanak.
– A cilinderes, fekete köpenyes gonosz szellemek úgy látszik, felszívódtak – sandított már az utcán Tomi óvatosan Mirára.
– Történt valami? – húzta félre Lencsi a barátnőjét.
– Épp az, hogy nem. Semmi olyasmi, mint tegnap. Pedig a regény izgalmasan folytatódott, a fekete lovag nem más volt, mint a lány keresztapja, aki…
A kilátás egyébként oltári volt: szédítő magasságok és mélységek, a völgyben tejszínként ül meg a köd, megint csak kedve lenne az embernek belekóstolni (ezt már írtam fentebb a felhőkkel kapcsolatban, sejtem, frissíteni kellene a szó- és kifejezéskészletemet), és minden zöld. Kivéve a birkákat. Azok ‒ nem tudtam nem észrevenni ‒ nem zöldek. Viszont annyi van belőlük, mint a Hősök terén a fényképező japán turista nyáron. Legelnek (mármint a birkák). És ránk se bagóznak, úgy kell őket arrébb tolni, ha folytatni akarjuk az utunkat.
Olykor elhaladt mellettünk egy-egy kerékpár, sőt pár autó is, ilyenkor a közelünkben araszolgató zarándoktársak figyelemre méltó színeváltozáson mentek keresztül: mind citromsárga lett az irigységtől. De mi sem maradtunk le mögöttük. Az egyik hegyi kaptatón kérdőre vontam apámat, hogy ha már történészként jött tanulmányozni Szent Jakab útját Spanyolországba, akkor miért nem bérelünk autót, kisbuszt vagy helikoptert.
‒ Nem lenne autentikus ‒ közölte megfontoltan, amikor kis idő múlva újra lélegezni tudott. Szándékomban állt viszontválasszal illetni, de mivel a tüdőm éppen összeesni és vákuumot képezni szándékozott, a vádlim izmai pedig ‒ a fájdalomból sejthetően ‒ éppen leválni készültek a csontjaimról, elhalasztottam a további faggatózást.
Aztán eleredt az eső.
Lassan, szemérmesen érkezett: pár cseppecske, aranyos, göndör, bodor bárányfelhőcskékből, lágyan hullva fejünkre, vállunkra. Majd a matiné mészárolós horrorba váltott: feketeség borította be az eget, mintha egyik percről a másikra lekapcsolták volna a napot, villámlott, mennydörgött, és hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy fennhangon őrjöngve panaszos levelet fogalmazunk cipőnk és esőkabátunk gyártójának ‒ ez nem nélkülözte a nyomdafestéket kevés eséllyel bíró szavakat sem.
Péppé áztunk.
Nem emlékszem, hogy fáztam-e még így valaha. Anya csomagolt az útra, és bár apa egyszer megjegyezte a művelet közben, hogy némi meleg holmi sem ártana, válaszul csak humoros, anyáskodó köntösbe csomagolt dorgálás érkezett, miszerint mi szükség lehet meleg holmira nyáron egy mediterrán országban.
Kis híján orra buktunk egy rozsdás, az elemek által megtépázott táblácskában, amely szerényen hirdette, hogy éppen átcuppantunk-toccsantunk a spanyol határon, innen már csak öt kilométer Roncesvalles település, ahol az első szállás található. Az öt kilométert négy nap alatt tettük meg ‒ legalábbis így éreztem. Felülről pillantottuk meg a pislákoló fényeket, majd egyszer csak szilárd talajt éreztünk a lábunk alatt. Robinson örülhetett így a hajótörését követően, mint mi, amikor bevánszorogtunk a recepcióhoz.
Idősebb, kopasz, mosolygó bácsika fogadott. Elnézegetett bennünket egy darabig, mint kisbaba az első csilingelős játékát.
‒ Vacsorát, ágyat szeretnének? ‒ érdeklődött, először valami ismeretlen nyelven (spanyol lehetett), majd kétségbeesett tekintetünket látva angolul is. Határozott igennel válaszoltunk, óhajunkat többszöri plafonra nézéssel megerősítve. Elégedettnek látszott, ami meglehet, annak is volt köszönhető, hogy nem rontottuk a túlélő-statisztikát. Pecsétet nyomott az útlevelünkbe, megmutatta, hol a fürdő, mely ágyakat birtokoljuk majd, és a közeli étterembe is elkísért.
‒ Hatkor vacsora ‒ tette még hozzá, majd elsietett, hogy még életben találja az utánunk érkezőket.
Mielőtt magamra zártam a fürdőkabint, egy pillantást vetettem a tükörre. A hányászöld szín illett leginkább rám, fehér hullafoltokkal (valószínűleg fagyási sérülések lehettek). Életemet, jövőmet reménytelennek éreztem, mint egy frissen kivert kutya. Ha ilyen lesz minden nap, soha nem látom viszont anyámat ‒ keseregtem. Nem beszélve arról, hogy pár zarándok a vonaton azzal ijesztgetett, hogy a szállások többségén nincs meleg víz. Ennek tudatában, drámai arccal, ahogy a magukkal végezni óhajtók nyitják meg a gázcsapot ‒ elfordítottam a vízcsap egyetlen gombját.
Forró víz ömlött a bőrömre.
Abban a pillanatban megtértem, megvilágosodtam. Igen, van Isten, léteznek őrangyalok, mindenkit szeretek, és hálás vagyok csodálatos életemért! Forró víz! És nem hűlt ki, azután sem, hogy legalább fél órán át áztattam magam.
A vacsora sem volt rossz: valami tészta, valami szósz, valami savanyú, valami desszert. Már nem is tudom, mit ettem; a zuhany utáni egy órát extázisban töltöttem.
Lefekvés előtt azért apám figyelmesen gondoskodott róla, hogy visszatérjek a földre és a testembe.
‒ Holnap huszonöt kilométert megyünk ‒ közölte, miközben az útikönyvét lapozgatta. ‒ Könnyebb lesz, mint a mai. Persze esni fog ‒ tette hozzá szégyenlősen, mintha az ő hibája lenne. Az is volt egyébként, minden az ő hibája volt. Sértődötten elfordultam.
Két egymás mellett lévő emeletes ágy felső szintjén kaptunk helyet, így olyan volt, mintha egy valószínűtlenül magas franciaágyban feküdnénk.
Bebújtam a hátizsákomba, és bőszen durciztam legalább öt percig. Miután befejeztem ezt a tevékenységet, újabb beszélgetést kezdeményeztem.
‒ Miért van itt ennyi ember? Apám cuppogott a szájával egy darabig. Ilyenkor gondolkodik. Majd így felelt: ‒ Zarándokolnak. Na, ehhez nem kell katedra, doktori, de még különösebben barázdált agy sem. ‒ De miért? ‒ Számos oka lehet. Van, aki gyászol, van, aki ünnepel. Vagy sportol. De van, aki nem tudja megmondani, miért indul el. Érez valamit. ‒ Mit? ‒ Hívást. Amikor nem okoskodsz, csak teszed, amit jónak vélsz. ‒ És mi miért vagyunk itt? Cuppogás, töprengés. ‒ Én azért jöttem, hogy könyvet írjak. Hogy te mit keresel itt, majd kiderül. ‒ De hát te kérted, hogy jöjjek ‒ mutattam rá. ‒ Na és? Mondhattál volna nemet is. Mégis itt vagy. Majd megtudod, miért. ‒ De mikor? ‒ makacskodtam.
Apám nagy zajjal behúzta hálózsákja cipzárját. Mindig bezár, zajosan letesz valamit, vagy hasonló módon jelzi, hogy részéről véget ér az eszmecsere.
‒ Majd kiderül ‒ mondta. ‒ Aludj.
Szót fogadtam. De valamiért az éjszaka közepén felébredtem, és sokáig csak hallgattam a körülöttünk horkolókat. A helyiség olyan volt, mint a Harry Potter-filmekben a nagy tanácsterem: vastag falak, nehéznek tűnő, tekintélyt parancsoló vascsillárok, lőrésablakok. Egy több száz éves valamikori kolostorban alszom. Ez már valami, nem?
Később felkeltem, kilopództam az étkezőbe, és írni kezdtem ezt a naplót. Tényleg nem árt, ha lejegyzem, ami belém nyilall. Hosszú lesz ez az egy hónap.
IRODALMI KÁVÉZOO 